Jogképesség
A jogképesség a jogtudományban a személynek azt a képességét jelenti, hogy jogok és kötelezettségek alanya lehet.
Története[szerkesztés]
Az emberiség történetében az egyes emberek között jogképesség szempontjából különbséget tettek az emberek személyi állapota, statusa szerint.
Római jog[szerkesztés]
A római jogban különbséget tettek jogképesség szempontjából a szabadság állapota, a polgárság állapota, valamint a családjogi állapot szerint.
- A szabadság állapota szerint megkülönböztettek szabadokat (liberi), rabszolgákat (servi) és felszabadítottakat (libertini).
- A polgárság állapota szerint megkülönböztettek római polgárokat, latinusokat, illetve idegeneket (peregrini).
- Családjogi állapot szerint megkülönböztettek önjogú személyeket (personae sui iuris) és hatalomalattiakat (personae alieni iuris).
Teljes jogképességet ezek közül csak a szabadok élvezhettek, de ők is csak akkor, ha egyben római polgárok is voltak, és ezen belül is önjogú személyeknek minősültek.[1] A római jogban nem illetett meg mindenkit a jogképesség, és egy személy életében többször is változhatott állapota, például capitis deminutio következtében.[2]
Egyházi jog[szerkesztés]
Az egyházi jog tanítása ezzel szemben azt vallotta, hogy minden ember szabad (omnis homo persona, nec res).[3]
Rendi magánjog[szerkesztés]
A gyakorlatban azonban rendi jogban sem érvényesült az egyházi jog tanítása, hanem a jogképességet a következő tényezők befolyásolták, amelyek következtében viszonylag kevesen rendelkeztek teljes jogképességgel:
- A jogképes személynek törvényesnek kellett lennie, ami azt jelentette, hogy törvényes házasságból született vagy törvényesítés útján kellett a hiányzó törvényességet megszereznie.
- A jogképes személynek honfiúnak kellett lennie, ami azt jelentette, hogy a magyar korona joghatósága alá tartozott.
- A jogképes személynek megfelelő rendi állás szempontjából nemesnek kellett lennie, mert teljes jogképességgel csak a nemesek rendelkeztek.
- A jogképes személyeknek az uralkodó valláshoz, azaz Magyarországon a római katolikus valláshoz, vagy bevett vallásokhoz kellett tartoznia
- Csak a férfiak rendelkeztek teljes jogképességgel.[4]
Természetjog[szerkesztés]
A természetjogi szerzők a teljes jogképességet, mint az emberrel veleszületett jogot fogalmazták meg, azonban ez az elv még a természetjogi törvénykönyvekben sem érvényesült.[5]
Polgári magánjog[szerkesztés]
Németországban a XIX. században a jogtudósok körében általánossá vált az a nézet, hogy minden embert születésétől teljes jogképesség illet meg.[6] Magyarországon az 1848-as törvények mondták ki azt a jogelvet először, hogy minden ember jogképes, azonban az erős rendi tradíciók miatt a jogképességben még ezután is fennálltak különbségek.[7]
A hatályos magyar szabályozás[szerkesztés]
A jogképességet értelmezzük mind természetes személyek, mind pedig jogi személyek esetén.
Természetes személy jogképessége[szerkesztés]
A Polgári törvénykönyv második könyve kimondja, hogy
2:1.§ (1) Minden ember jogképes: jogai és kötelezettségei lehetnek.
(2) A jogképességet korlátozó jognyilatkozat semmis.
A 2014. március 15-én hatályba lépett polgári törvénykönyv ebben nem hozott változást az 1959. évi IV. törvényhez képest.[8] A 2:1. § (1) bekezdése (illetve a régi Ptk. 8. § (1) bekezdése) imperatív norma a nemzetközi magánjog szempontjából, azaz ezt a rendelkezést az 1979. évi 13. tvr. rendelkezéseitől függetlenül is alkalmazni kell, azaz függetlenül attól, hogy a természetes személy jogképességére a személyes joga szerint mi lenne az irányadó.[9][10]
A természetes személy jogképessége ezek szerint egy elvont képesség, ami alapján elvileg bárkinek bármilyen joga és kötelessége lehet. A jogképesség az emberrel vele születik, el nem idegeníthető, nincs fejlettségi fokhoz, értelmi képességhez kötve. A törvény a jogképességet az adott emberrel szemben is megvédi, tehát senki sem nyilatkozhat úgy, hogy jogképességéről részben vagy egészben lemond.
A hatályos magyar jogszabályok értelmében tehát az ember jogképessége általános, egyenlő és feltétlen. Ez az Alkotmányból kiinduló, elvi jellegű rendelkezés. Általános, mert minden egyes embert ember mivoltánál fogva megillet, születésétől a haláláig. Egyenlő, mert a jogképesség terjedelme tekintetében ember és ember között semmiféle különbség nincs. Ennek minden más - az életkoron, nemen, fajon, nemzetiségen és felekezeti hovatartozáson kívüli - vonatkozásban is érvényesülnie kell. Feltétlen, mert közvetlenül a törvényből folyik, megszerzése semmiféle feltételhez nem köthető. Minden embert megillet.
Az ENSZ 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 6. cikke szerint:[11]
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogalanyiságát bárhol elismerjék.
Jogi személy jogképessége[szerkesztés]
A jogi személy jogképessége - főszabály szerint - megegyezik a természetes személy jogképességével, azzal a megszorítással, hogy azon jogokra és kötelezettségekre nem terjed ki, amelyek a jellegüknél fogva csak az emberhez fűződhetnek.
A Polgári törvénykönyvnek a jogi személyekről szóló harmadik könyve kimondja, hogy
3:1.§ (1) A jogi személy jogképes: jogai és kötelezettségei lehetnek.
(2) A jogi személy jogképessége kiterjed minden olyan jogra és kötelezettségre, amely jellegénél fogva nem csupán az emberhez fűződhet.
A jogképesség kezdete[szerkesztés]
A magyar polgári törvénykönyv szerint:[12]
2.2.§ (1) A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg. (2) A fogamzás időpontjának a születéstől visszafelé számított háromszázadik napot kell tekinteni; bizonyítani lehet, hogy a fogamzás korábbi vagy későbbi időpontban történt. A születés napja a határidőbe beleszámít.
A fogamzás és a születés közti időben a jogképesség feltételes, az élve születéstől, mint feltételtől függ.[13] Az élve születés ténye, azaz annak eldöntése, hogy mikor kell az élve születést megállapítani, már orvosi szakkérdés.[13] Az újszülöttnek nem kell „életképesnek” lennie, tehát bármilyen hiányossággal születik is, ez a jogképessége szempontjából közömbös. A születés időpontját az orvosi iratok alapján a születési anyakönyvi kivonat bizonyítja. A születés tényét és időpontját a jog számára tehát egy anyakönyvvezetői aktust követő, hatóság által kiállított okirat bizonyítja. Ebből kifolyólag a magyar jog nem ismeri el a magzat jogalanyiságát, a magzat nem jogképes, de feltételes jogalanyisága van.
Példa. A születendő gyermek apja meghal és végrendelete szerint a születendő gyermeke az örökös. Ilyenkor a magzat dologi várományos, a függő jogviszony hatálya csak az élveszületéssel áll be. Ha élve megszületik és utóbb életképtelenség miatt rögtön meghal a hatály akkor is beáll. Azonban, ha nem élve születik, úgy jogi értelemben úgy kell tekinteni, mintha meg sem fogant volna (fikció). Tehát a méhmagzatot egy általános, egyenlő, de feltételhez kötött jogképesség illeti meg. Tehát ahol ő szerepel „jogosultként”, ott egy függő jogi helyzet áll fenn. Tehát várománya van a jogszerzés reményével.
Kérdés még, hogy mikor történik a fogamzás, például apa meghal, és örököse a születendő gyermeke. 9 hónap múlva az anya gyermeknek ad életet. Vajon a megszületett gyermek az apa halála idején magzat volt-e már, megfogant-e? Ha nem, úgy nem örökölhet, ha igen, úgy az örökséget megkaphatja. A magyar Ptk. vélelmet állít fel: „A fogamzás időpontjának a születéstől visszafelé számított háromszázadik napot kell tekinteni. Bizonyítani lehet azonban, hogy a fogamzás korábban vagy későbben történt. A születés napja a határidőbe beleszámít.”
A magzat feltételes jogképessége esetén a jogalanyiságnak két fajtája: a teljes (abszolút) és a nem teljes jogalanyiság. Alapvetően az Alkotmány 8. § (1) bekezdése, 54. § (1) bekezdése és 56. § rendelkezéseiből következően a még (élve) meg nem született ember (magzat) jogalanyisága is fennáll, jogalanyisága azonban nem teljes, a személyi jogok körében áll fenn. A jogalanyiság ezen két fajtájához igazodik az – Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő – abszolút és nem abszolút védelem. A Magzatvédelmi törvény értelmében a magzat „nem abszolút jogalany”, a törvény a magzat jogairól – a személyi jogok keretén belül – rendelkezett. A jogalanyiság fennállása vagy fenn nem állása adott. A nem abszolút jogalanyiság fennállása mindössze annak a kérdésnek az eldöntését kívánja meg, hogy a jogi „ember” fogalom kiterjed-e a megfogant, de élve még meg nem született emberre, vagy csak az abszolút jogalanyra (az élve megszületett emberre). E kérdés eldöntése nem befolyásolja azt a tényt, hogy a magzat a személyi jogok vonatkozásában jogalanyisággal bír. A magzatnak az élethez, az egészséghez, a testi épséghez feltétel nélkül joga van, ezen jogoknak nem várományosa, hanem alanya. Ezen jogok akkor sem szűnnek meg, ha nem születik meg élve. A jogok a magzati lét szakaszára nem visszamenőleges hatállyal, hanem a fogamzás időpontjától kezdve fennállnak és megilletik a magzatot (az törvényes abortusz mindössze kivételes, törvényi feltételekkel biztosított szabályozásként van jelen a hatályos magyar jogban); vagyis a magzat – mint e jogok alanya – e jogok vonatkozásában (jogilag) személynek minősül. Ha az élve születést, mint az abszolút jogképesség bekövetkezéséhez szükséges feltételét vesszük alapul, akkor a jogi „ember” fogalom a már (élve) megszületett embert foglalja magában, a magzat fentiekben ismertetett jogalanyisága érintése nélkül. Ha pedig az emberi élet születés előtti és utáni szakaszait egységes egészként hangsúlyozandó álláspontot követjük, akkor a jogi „ember” fogalom kiterjed a már megfogant, de még élve meg nem született emberre is; anélkül, hogy a feltételes jogképességből következő jogalanyiság kiterjedne a vagyoni (dologi, kötelmi, öröklési stb.) jogok területére. A magzat a személyi jogok vonatkozásában jogalany (alanyi joga van például az élethez), e jogok érvényesítése iránt – bírósági eljárásban is – igénye lehet (kereseti joggal védett igények), a magzat perbeli legitimációja az abszolút jogképesség feltételének bekövetkezésétől függetlenül fennállhat, ítélet a gyermek születése előtt is hozható. Mindez „a magzati élet védelméről” szóló törvény rendelkezéseivel összhangban értelmezendő.
A jogi személy jogképessége a jogi személy nyilvántartásba vételével kezdődik.
A jogképesség vége[szerkesztés]
A Polgári törvénykönyv szerint:[14]
2:4.§ A jogképesség a halállal szűnik meg.
Az ember jogképessége tehát a halállal szűnik meg. A halál időpontja azonban már nem jogi kérdés, hanem orvosi szakkérdés[15] Nem a szívműködés leállása (a klinikai halál), hanem az agyműködés megszűnése és ezen állapot visszafordíthatatlansága, irreverzibilitása (a biológiai halál) megállapítására kerül sor. Ezt orvosi bizonyítvány (halottkémi jelentés) igazolja közokirati formában.
A halottkémi jelentés kritériumai:
- környezeti ingerekre való reagálás hiánya
- izomzat teljes areflexiája
- spontán légzés hiánya
- artériás vérnyomás hiánya
- abszolút egyenes vonalú EEG
A polgári jog szempontjából az EEG-nek van jelentősége, mivel a többi élettani képesség gépi úton még hosszabb ideig fenntartható. Tehát hiába lélegeztetik géppel, ha az EEG egyenes vonalú, úgy az ember polgári jogilag halott, jogai és kötelességei többé nincsenek. Ha a halál tényének igazolására orvosi bizonyítvány nem állítható ki (mert például eltűnt, nem bizonyítható, hol halt meg stb.), akkor sor kerülhet a holtnak nyilvánításra.
A jogi személy jogképessége a jogi személy nyilvántartásból való törlésével szűnik meg.
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
Hivatkozások[szerkesztés]
- Molnár Imre, Jakab Éva: Római jog, Leges, Diligens, 5. átdolgozott kiadás, Szeged, 2008, ISBN 963-00-8225-X
- Homoki Nagy Mária: A magyar magánjog történetének vázlata 1848-ig, JatePress, Szeged, 2005
- Mezey Barna (editor): Magyar jogtörténet, Osiris tankönyvek, Osiris Kiadó, 3. átdolgozott kiadás, Budapest, 2004, ISBN 963-389-613-4
- Ruszoly József: Európa jogtörténete, A Szegedi Tudományegyetem Jogtörténeti Tanszékének tansegédletei, Püski, Budapest, 2002, ISBN 963-9337-87-0
- Besenyei Lajos, Bíró György: Személyek joga, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2010, ISBN 978-963-9360-45-7
- Nagy Csongor István: Nemzetközi magánjog, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, 2. átdolgozott kiadás, Budapest, 2012, ISBN 978-963-258-1781
Külső hivatkozások[szerkesztés]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Római jog 115-116. o.
- ↑ Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005, ISBN 9631957233
- ↑ Magyar jogtörténet, 88. o.
- ↑ A magyar magánjog történetének vázlata 1848-ig, 15-21. o.
- ↑ Európa jogtörténete, 228. o.
- ↑ Európa jogtörténete, 229. o.
- ↑ Magyar jogtörténet, 142. o.
- ↑ 1959. évi IV. törvény a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről 8. §: "(1) A Magyar Népköztársaságban minden ember jogképes: jogai és kötelességei lehetnek. (2) A jogképesség az életkorra, nemre, nemzetiséghez, vagy felekezethez tartozásra tekintet nélkül egyenlő. (3) A jogképességet korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmis."
- ↑ Nemzetközi magánjog 42. o.
- ↑ A hatályos alkotmány XV. cikk (1) bekezdés második mondata is rögzíti, hogy minden ember jogképes.
- ↑ Archivált másolat. [2012. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. május 20.)
- ↑ Ez a rendelkezés is megegyezik az 1959. évi IV. törvény 9. §-ával: "A jogképesség az embert, ha élveszületik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg. A fogamzás időpontjának a születéstől visszafelé számított háromszázadik napot kell tekinteni; bizonyítani lehet azonban, hogy a fogamzás korábban vagy későbben történt. A születés napja a határidőbe beleszámít."
- ↑ a b Személyek joga, 23. o.
- ↑ 1959. évi IV. törvény 22. §
- ↑ Személyek joga, 27. o.