Igenévi ige

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Carl Arendt német nyelvész

Igenévi ige[1] vagy igei igenév[2] egy olyan szerkezet, mint pl. a Cicero írta könyv, a nyoma veszett ember, Kolumbusz színre lépte előtt, amely vagy jelzői szerepben áll, azaz egy főnevet módosít (kormány, ember) vagy valamely toldalékkal vagy névutóval áll (előtt), és amely -t, -tt toldalékos igei formát (múlt idő vagy befejezett melléknévi igenév) tartalmaz, valamint egy személyragot vagy a szerkezet igei (igenévi) elemén: vezett-e, lépt-e vagy a főnévi tagján: nyom-a. A szerkezet elnevezése a leíró nyelvtanban attól függ, hogy a szerkezet igéjét (vezette, lépte, veszett) ragozott (finit) igének (verbum finitum), ilyenkor az elnevezése igenévi ige vagy igenévnek tekintik-e, ekkor pedig igei igenévként utalnak rá. A régi nyelvtanok, pl. Veress (1887) igejelzőnek nevezte a szerkezetet.

Adatok[szerkesztés]

Nyelvtörténeti formák[szerkesztés]

A legkorábbi alak a Magyar oklevél-szótár szerint az 1273-ból való menytegudurre, amely a Cicero írta könyv típusba tartozik, míg a nyoma veszett ember-féle változatnak az első írott példányai a Müncheni-kódexben találhatók: egy keze meg aszott ember és a keze aszott embernek formákban. Jakubovich (1918), Klemm (1942), Károly (1957), Pais (1965) és A. Jászó (1991b) a menytegudurre alakot menny(kő) ütötte gödörre-ként értelmezi.[3] Ezzel ellentétben Velcsovné (1981) mennyütősziget-nek tartja, amely esetben a szerkezet igéje folyamatos melléknévi igenévi formában áll.

Mai magyar alakok[szerkesztés]

A Tompa József szerkesztette A mai magyar nyelv rendszere (1961/62) az ilyen szerkezeteket a „Mondatban, lassan végbemenő összetétel” cím alatt tárgyalja, és megjegyzi róluk, hogy a szerkezet szintagmatikus viszonyból lassú összetapadás révén válik szóösszetétellé.

Leírása[szerkesztés]

Elnevezése[szerkesztés]

  • 1. a Cicero írta könyv: Három fő elképzelés kristályosodott ki az elmúlt kétszáz évben erről a szerkezetről. Időrendben a következők voltak ezek: 1. igés, 2. főneves, 3. igeneves. Ebből csak az igés és igeneves elmélet maradt meg napjainkra, de e két állásponton belül is vannak, amelyek a másik felé közelítenek attól függően, hogy az igés mennyire rendelkezik igenévi vonásokkal, ezt képviseli az igenévi-igés koncepció, vagy hogy az igeneves mennyiben mutat fel igés vonásokat, ez pedig az igei-igeneves érvelés sodrába tartozik.
  • 1.1. Igés: a szerkezet verbális tagja egy tárgyas ragozású véges (ragozott/finit) ige, mely alárendelt alannyal áll. A szerkezet egy jelzői (beágyazott) önálló (tag)mondat. Ezt az álláspontot képviseli Szenczi Molnár (1610), Pereszlényi (1702), Magyar grammatika (1795), Révai (1805), Verseghy (1805), Arendt (1865), Veress (1887), Zolnai (1893): még egyértelműen igés, Szinnyei (1894), Balassa (1895), Zolnai (1944): szinkrón elemzésben ige, diakrón elemzésben igenévből keletkezett, Pais (1965), Jakab (1987, 1988).
  • 1.2. Igenévi-ige: a szerkezet verbális eleme kettős szófajú: igenévi tulajdonságokkal rendelkező ige, mely jelzői szerepben állhat, mint egy igenév, de alanyi bővítménye és igei személyragjai lehetnek, mint egy igének, és személyragjaik tárgyas igei személyragok. Ezt az álláspontot képviseli Károly (1957), Tompa (1961/62), Rácz (1968), Adamikné Jászó (1985): 3.2. is.
  • 2. Főneves: a szerkezet verbális tagja egy -at/-et képzős főnév, és birtokviszony van a szerkezet két tagja között. Ezt az álláspontot képviseli Simonyi (1875).
  • 3. Igeneves: a szerkezet verbális elemén nem igei személyragok, nem tárgyas ragok vannak, ezért nem véges (ragozott/finit) ige, hanem igenév.
  • 3.1. Birtokviszonyos: a szerkezet két tagja között birtokviszony van. Ezt az elképzelést vallja Gondol (1845), Szvorényi (1861), Simonyi (1907a, 1907b, 1914), Fokos (1935), Szepesy (1939, 1982, 1986), A. Jászó (1991b, 1992, 1998).
  • 3.2. Predikatív viszonyos: a szerkezet nominális eleme alanyesetet hordoz, és alanyállítmányi viszony van a szerkezet két tagja között. Ezt a nézetet támogatja Klemm (1942), ugyanakkor Adamikné Jászó (1985): 1.2. is, valamint M. Korchmáros (1990): mondatszint alatti alany.
  • 3.3. Igei-igenév: a szerkezet verbális eleme átmenetet képez az ige és igenév között, és a nominális elem alárendelt alanyi szerepben áll. Ezt képviseli A. Jászó (1991a): a verbális elem személyragjai tárgyas igeragok, Lengyel (2000): igei személyragozás és főnévi személyjelezés is, önálló paradigma, Keszler (2000): személyragozása a névszói személyjelezésre hasonlít, szerkezetszintű alany, Keszler–Lengyel (2002).
  • 4. Jelöletlen határozós: a szerkezet nominális eleme jelöletlen határozót takar. Ezt vallja Antal (1985).

Formája[szerkesztés]

Elsőként Szenczi Molnár Albert írja le ezt az igei formát az 1610-ben megjelent Novae Grammaticae Ungaricae (Új magyar grammatika) című könyvében. Szenczi Molnár csak az Cicero írta könyv típussal foglalkozik, és bár a múlt idejű melléknévi igenevek[4] között ír róla, ragozott igének tartja. Szenczi Molnár így fogalmaz: „A t, ott, ett, itt, oett[5] valamint az a, e végűek múlt időt jelölnek; [...] A direkt [ határozott ragozású[6]] igékből lesznek az a és e végűek: Látta, kérte;”[7]

Pereszlényi Pál Grammatica Linguæ Ungaricæ (A magyar nyelv grammatikája) című 1702-es munkájában szintén csak az igenevek között szerepelteti az Cicero írta könyv típusú szerkezetet, és Szenczi Molnárhoz hasonlóan egyes szám harmadik személyű múlt idejű igealaknak tartja, és ilyen példákat említ, mint egér rágta sajt, szél kergette polyva, hideg vette legyecske.[8]

Az 1795-ös Debreceni grammatika szintén az igeneveknél ír róla, de hasonlóan a korábbi nyelvtanokhoz ragozott igealaknak tartja, és bemutatja a ragozását is mind múlt, mind pedig jelen időben. Főnevekkel: madár látta fű, eb ugatta, farkas marta, személyes névmásokkal: szeretem ember, szereted ember, szereti ember, szerettem gyermek, szeretted gyermeked, szerette gyermeke.[9]

Révai Miklós A magyar szép tollban, amelyet 1805-ben írt, már az Cicero írta könyv típus mellett, ahol teljes ragozási ragozási sort (paradigmát) állít fel, pl. óhajtottuk, óhajtottátok boldogság, a nyoma veszett ember fajtával, pl. feje vétetett szent János is foglalkozik, mindkettőt az igenevek cím alatt tárgyalja, ugyanakkor mindkét szerkezet igéit ragozott igének (verbum finitum) tartja. „[…] pl. a többes szám 1. személy végződése itt sohasem a névszói -unk, -ünk, hanem az igei -uk, -ük; stb. A nem túl erős divat már a megelőző korszakban elkezdődött […].”[10]

Gondol Dániel az 1845-ben megjelent Magyar nyelvtan című könyvében elsőként a leíró nyelvészek között gondolja, hogy ebben a szerkezetben személyragozott igenév szerepel, amelyről azt állítja, hogy ezek az alakok a múlt idejű formákkal teljesen megegyeznek, még többes számban is. „A mondottuk szabály sehol sincs hűen megtartva. Az idéztétek törvény helyett ujat kell hozni.”[11]

Mondattana[szerkesztés]

Tipológiai kitekintés[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Lásd Károly (1957), Tompa (1961/62), Rácz (1968), Adamikné Jászó (1985).
  2. Lásd A. Jászó (1991a), Lengyel (2000), Keszler (2000), Keszler–Lengyel (2002).
  3. Lásd Jakubovich (1918: 79−80).
  4. Mai kifejezéssel befejezett melléknévi igenév.
  5. Értsd ött, mint a köt-ött-ben.
  6. C. Vladár Zsuzsa fordító értelmezése.
  7. Szenczi Molnár (1610: 141). Az eredeti latin szöveg így hangzik: „Desinentia t, ott, ett, itt, oett, item a et e præteritū tempus significant; [...] A directis autem fiunt desinentia in a et e. Látta, kerte,” fordította C. Vladár Zsuzsa (2004).
  8. Pereszlényi (1702: 29)
  9. Lásd Magyar grammatika (1795: 102)
  10. Lásd Tompa (1955: 394).
  11. Lásd Gondol (1845: 75).

Források[szerkesztés]

  • Adamikné Jászó Anna (szerk.): A magyar nyelv. Jegyzet a tanítóképző főiskolák számára a budapesti program szerint. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985.
  • A. Jászó Anna (főszerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest, 1991a.
  • A. Jászó Anna: Az igenevek, In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I.. kötet. A korai ómagyar kor és előzményei, Budapest, Akadémiai Kiadó, 319–352, 1991b.
  • A. Jászó Anna: Az igenevek, In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. kötet. A kései ómagyar kor. Morfematika, Budapest, Akadémiai Kiadó, 411–454, 1992.
  • A. Jászó, Anna. „Megjegyzések az „igenevek”-hez” (magyar nyelven). Magyar Nyelv 1998 (94), 469–474. o. (Hozzáférés ideje: 2016. április 7.)  
  • Antibarbarus (Simonyi Zsigmond): Pontoskodó szóegyeztetés. Magyar Nyelvőr 36, 39–40, 1907.
  • Arendt, Carl. „Darstellung einiger interessanter Eigenthümlichkeiten der ungarischen Sprache. I. Die Vermeidung von Relativsätzen und passivischen Constructionen” (német nyelven). Zeitschrift für Völkerpsychologie und Sprachwissenschaft, Berlin 1865 (3), 216–224. o, Kiadó: Ferdinand Dümmler’s Verlagbuchshandlung. Harrwitz und Goßmann. (Hozzáférés ideje: 2016. április 7.)  
  • Arendt, Carl. „Darstellung einiger interessanter Eigenthümlichkeiten der ungarischen Sprache. II. Eine merkwürdige Art der Zusammensetzung” (német nyelven). Zeitschrift für Völkerpsychologie und Sprachwissenschaft, Berlin 1866 (4), 77–81. o, Kiadó: Ferdinand Dümmler’s Verlagbuchshandlung. Harrwitz und Goßmann. (Hozzáférés ideje: 2016. április 7.)  
  • Balassa József és Simonyi Zsigmond: Tüzetes magyar nyelvtan. MTA, Budapest, 1895.
  • Fokos Dávid: Igenévi szerkezetek magyarázatához, Magyar Nyelvőr 64, 94–99, 1935.
  • Geleji Katona István: Titkok titka. Gyulafehérvár, 1645.
  • Gondol Dániel: Magyar nyelvtan második iskolások számára. Második füzet, özvegy Straussné és Sommer betűivel, Bécs, 1845.
  • Jakab István: Személyjel alakú képzők a magyar nyelvben, Magyar Nyelvőr 111, 276–278, 1987.
  • Jakab István: A jelzővé süllyedt igealak – és ami mögötte van, Magyar Nyelvőr 112, 300–302, 1988.
  • Jakubovich Emil: Istenvette – Mennyütötte sziget, Magyar Nyelv 14, 78–80, 1918.
  • Károly Sándor: Az istenadta-féle szerkezetek személyragos tagjának szófaji jellegéről, Nyelvtudományi Közlemények 59, 130–150, 1957.
  • Kenesei, István: On the Role of the Agreement Morpheme in Hungarian. Acta Linguistica Hungarica 36, 109–120, 1986.
  • Keszler Borbála (szerk.) 2000: Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
  • Keszler Borbála és Lengyel Klára: Kis magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002.
  • Klemm Antal: Magyar történeti mondattan. = Melich János és Németh Gyula (szerk.): A magyar nyelvtudomány kézikönyve II. köt. 6. füzet, MTA. Budapest, 1942.
  • Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila: A különírás és az egybeírás. Vitaanyag. Magyar Nyelvőr 128, 141–157, 2004.
  • Laczkó Tibor: Néhány lexikai-funkcionális gondolat a személyragos -(T)T igenévről. In: Andor József et al. (szerk.): Színes eszmék nem alszanak... Szépe György 70. születésnapjára, Lingua Franca Csoport, Pécs, 741–759, 2001.
  • Lengyel Klára: Az igenevek helye a szófaji rendszerben = Nyelvtudományi Értekezések 146, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000.
  • Lisznyai Kovács Pál: Magyarok cronicaja. nyomtattatott Kassai Pál által, Debrecen, 1692.
  • Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczenbenn egy magyar társaság, Alberti betűivel, Bécs, 1795.
  • M. Korchmáros Valéria: Mondattan I. (Deme László egyetemi előadásai alapján összeállítva), Szeged, JATEPress, 1990.
  • Nádasdi, Péter. A vonatkozó szerkezetek vizsgálata az ír, a japán és a magyar nyelvben, szakdolgozat (magyar nyelven), Szeged: SzTE Általános Nyelvészeti Tanszék (2004). Hozzáférés ideje: 2016. április 7. 
  • Nádasdi, Péter. „Mozgatás nélkül? Egy prenominális vonatkozó szerkezet minimalista elemzése a magyarban” (magyar nyelven). Lingdok 2006 (5), 61–86. o. (Hozzáférés ideje: 2016. április 7.)  
  • Nádasdi, Péter. „Egy a nominális elemen személyjelölt jelzői tagmondat régen és ma – esettanulmány” (magyar nyelven). Magyar Nyelvőr 2010 (134), 471–483. o. (Hozzáférés ideje: 2016. április 7.)  
  • Nádasdi, Péter. „Egy ismeretlen vonatkozó szerkezetről” (magyar nyelven). Általános Nyelvészeti Tanulmányok, Budapest 2011a (23), 415–436. o, Kiadó: Akadémiai Kiadó. (Hozzáférés ideje: 2016. április 7.)  
  • Nádasdi, Péter. Az isten-adta és a magva-szakadt-féle szerkezetek vizsgálata a nyelvemlékek tükrében, In: Bakró-Nagy Marianne és Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei VI (magyar nyelven), Szeged: SzTE Magyar Nyelvészeti Tanszék, 157–176. o. (2011b). Hozzáférés ideje: 2016. április 7. 
  • Nádasdi, Péter. Egy vonatkozó szerkezet a nyelvemlékek tükrében, In: É. Kiss Katalin és Hegedűs Attila (szerk.): Nyelvelmélet és diakrónia (magyar nyelven), Budapest/Piliscsaba: Szent István Társulat az Apostoli Szentszék könyvkiadója, PPKE BTK, 133–151. o. (2011c). Hozzáférés ideje: 2016. április 7. 
  • Nádasdi, Péter. A prenominális finit vonatkozó szerkezetek vizsgálata a magyarban, doktori értekezés (magyar nyelven), Szeged: Szegedi Tudományegyetem (2012). Hozzáférés ideje: 2016. április 7. 
  • Pais Dezső: Az alanyi és tárgyas összetételek. In: Pais Dezső és Benkő Loránd (szerk.): Alak- és mondattani gyűjtelék. = Nyelvtudományi Értekezések 46, Akadémiai Kiadó, Budapest, 63–84, 1965.
  • Pereszlényi Pál: Grammatica linguae ungaricae. Hörmann János András betűivel, Nagyszombat, 1702.
  • Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968.
  • Révai Miklós: A magyar szép toll. Pest, Trattner Mátyás betűivel. Kézirat. (Reprint, közzéteszi Éder Zoltán 1973. Akadémiai Kiadó. Budapest), 1805/1973.
  • Simonyi Zsigmond: A szavak összetétele a magyarban V. Magyar Nyelvőr 4, 437–444, 1875.
  • Simonyi Zsigmond: Isten-adta, Magyar Nyelvőr 36, 193–205, 264–271, 1907.
  • Simonyi Zsigmond: A jelzők mondattana. Nyelvtörténeti tanulmány, Budapest, MTA, Franklin-Társulat, 1914.
  • Szarvas Gábor: Magyartalanságok. Magyar Nyelvőr 24, 501–536, 1895.
  • Szenczi Molnár Albert : Novae Grammaticae Ungaricae. hasonmás kiadás fordítással, fordította C. Vladár Zsuzsa = Magyar Nyelvtudományi Társaság 222, Budapest, 1610/2004.
  • Szepesy Gyula: Az isten-adta-féle szerkezetek a finnugor nyelvekben = A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 47., Budapest, 1939 (Doktori disszertáció; Hasonmás Kiadás, Budapest, 1978)
  • Szepesy Gyula: Isten-adta, madár-látta, Magyar Nyelv 78, 52–67, 1982.
  • Szepesy, Gyula. Nyelvi babonák (magyar nyelven). Budapest: Gondolat (1986). Hozzáférés ideje: 2016. április 7. 
  • Szinnyei József: Rendszeres magyar nyelvtan. Hornyánszky Viktor kiadásában, Budapest, 1894.
  • Szvorényi József: Magyar nyelvtan tanodai magánhasználatra. Heckenast Gusztáv kiadásában, Pest, 1861.
  • Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. Leíró nyelvtan I-II., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961/62.
  • Velcsov Mártonné: Mennyütőkő – mennyütősziget, Magyar Nyelv 77, 87–90, 1981.
  • Veress Ignác: A magyar név - és igejelző, II. In: Veress Ignác: A magyar igenév, a magyar név- és igejelző használata. Petőfi nyelvezetén feltüntette Veress Ignác, A Nagyszebeni Államgymn. 1885, 1886 és 1887-diki értesivényeiből összeállítva, Reissenberger Adolf, Steinhaussen Tivadar utódja nyomdája, Nagy-Szeben, 1–43, 1887.
  • Zolnai Gyula: Mondattani búvárlatok, Nyelvtudományi Közlemények: 23, 145–177, 1893.
  • Zolnai Gyula: Igenév és állítmányi ige, Magyar Nyelv: 40, 1–9, 1944.

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Igenévi ige témájú médiaállományokat.