Harang

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A harang egy idiofon ütőhangszer, többnyire egyik végén nyitott hengerhez, csonkakúphoz, méhkashoz vagy cukorsüveghez hasonló formájú öblös fémöntvény. Európában a „gótikus”, „tulipánforma” a legjellemzőbb, másutt a harangok formája eltér ettől. A harangot rendszerint a zárt végénél függesztik fel, és a pereménél megütve szólaltatják meg. A megütés történhet a belsejében függő fémrúd („nyelv”) segítségével a harang mozgatása által, vagy kívülről kalapáccsal, keleten vízszintesen felfüggesztett farúddal. A harangot legtöbbször bronzból öntik, de acélból, alumíniumból és keményvasból is készülhetnek. Kisebb méretű rokona a csengettyű és a kolomp. Előállításának mestersége a harangöntés, tudománya pedig a kampanológia (a harangot jelentő olasz campana szóból). A harangokat gyakran az általuk kiadott zenei hangjaikért öntik. A több behangolt harangból álló harangjátékot, a carillont klaviatúra vagy mechanikus dallamjátszó szerkezet segítségével szólaltatják meg.

Története[szerkesztés]

A kínaiak, az asszírok és az egyiptomiak már az i. e. 2–3. évezredben használtak harangokat, csengők pedig valamilyen formában szinte minden kultúrában megtalálhatók voltak. A ma ismert templomi harangok az 5. században jelentek meg (a katolikus hagyomány Paulinus püspöknek tulajdonítja a feltalálásukat, akit egy álmában angyalok vettek körül, és a kezükben levő virágkelyhek, amikor megrázták őket, csilingelő hangot keltettek). Ezek a harangok még kolomp vagy méhkas formájúak voltak, a jellegzetes homorú oldalú forma a 15. század végére alakult ki. Az imára hívó harangszót Sabinianus pápa vezette be 606-ban.

Használata[szerkesztés]

Templomi harang képe és keresztmetszete

A keresztény kultúrkörben a harangszó jelezi a vallási szertartások kezdetét, emellett az idő múlását is jelzi az óránként vagy negyedóránként megkondított harang. A modern tömegkommunikációs eszközök megjelenése előtt ellenség, tűz, árvíz vagy más veszély jelzésére is használták. Olyan vidékeken, ahol a köd vagy a hóvihar gyakori volt, a tájékozódást is segítette a harangszó. Magyarországon a déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékét őrzi minden nap 12 órakor.

A harangozáshoz számos néphit fűződik, például a boszorkányokat arról lehetett felismerni, hogy a karácsonyi éjféli misére csak a harangozás után mentek be, mert a templomban nem tudták volna elviselni a harangszót.[1]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 468. o. ISBN 963-05-1287-4  Online elérés

Források[szerkesztés]

  • Bells, Catholic Encyclopedia
  • Patay Pál: Corpus campanarum antiquarum Hungariae. Budapest 1989.
  • 1992 Corpus Campanarum Slovaciae I. Trnava.

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Harang témájú médiaállományokat.