Farkasboroszlán
 | ||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Mérgező termései
| ||||||||||||||||||||||
| Magyarországon védett Eszmei érték: 10 000 Ft | ||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||||
| Daphne mezereum L. | ||||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Farkasboroszlán témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Farkasboroszlán témájú médiaállományokat és Farkasboroszlán témájú kategóriát. |
A farkasboroszlán (Daphne mezereum) a mályvavirágúak (Malvales) rendjébe és a boroszlánfélék (Thymelaeaceae) családjába tartozó, lombhullató, felálló szárú kis cserjefaj. Termése mérgező.
Tartalomjegyzék
Előfordulása[szerkesztés]
A farkasboroszlán csaknem egész Európában honos, a Pireneusoktól, Dél-Olaszországtól és a Balkántól észak felé egészen Norvégiáig, keleten Szibériáig, de a Kaukázusban és Kis-Ázsiában is megtalálható. A Mátrában megtalálhatóak állományai.[1][2]
Alfajai[szerkesztés]
- Daphne mezereum subsp. mezereum
- Daphne mezereum subsp. rechingeri (Wendelbo) Halda
Megjelenése[szerkesztés]
Közepes termetű (30–150 centiméter magas), ritkás ágú, lombhullató cserje. Ágai vesszőszerűek és igen hajlékonyak. A fiatal hajtások kérge sárgásbarna, finoman, bozontosan szőrös. Az ágak végén csomókba tömörült, fordított lándzsa alakú levelek 3-8 centiméter hosszúak és 1-2,5 centiméter szélesek, ülők, ép szélűek. Válluk ék alakba keskenyedik, színük felül élénk, de fénytelen zöld, fonákjuk szürkészöld.
Az erős illatú, bíbor, rózsaszínű vagy kárminpiros (ritkán fehér) virágai kettesével-hármasával az ágak felső részén, az előző évi lehullott lomblevelek hónaljában nyílnak. Az oldalra néző, kocsány nélküli virágcsomók megszakítás nélküli, füzérszerű virágzattá rendeződnek. A hosszú csövű, 4 cimpájú virágtakaró kizárólag sziromszerű csészelevelekből áll, a valódi sziromlevelek hiányoznak. A méhek számára a farkasboroszlán erősen illatozó virágai kora tavasszal az első, szívesen látott táplálékforrást nyújtják.
A borsó nagyságú, fénylő korallvörös álbogyótermések csoportosan ülnek a levélüstök alatt. A termés és a kéreg erősen mérgező alkaloidokat, diterpén-észtereket (mezerint és dafnint), továbbá flavonoidokat tartalmaz, a szájüregben és a torokban égető és kaparó érzést okoz. A madarak, különösen a billegetők és a rigók szívesen eszik a terméseket, így segítve a növény terjedését.
Életmódja[szerkesztés]
A farkasboroszlán lomblevelű és elegyes erdők, olykor szurdokerdők, erdőszélek, törpefenyvesek vagy folyók és patakok part menti növénytársulásai között él. Magyarországon bükkösök és gyertyánosok aljnövénye. Többnyire mély rétegű, jó vízellátású agyag- és vályogtalajokon fordul elő, a síkságoktól a magashegységekig (2000 méterig).
Virágai már lombfakadás előtt, februártól áprilisig nyílnak.
Felhasználása[szerkesztés]
A farkasboroszlán kérgének kivonatát a népi gyógyászatban régebben krónikus bőrbántalmak és reuma ellen használták, ám ez súlyos mérgezésekhez vezetett. Homeopátiás szerekben viszketéssel járó bőrbetegségek, például övsömör ellen alkalmazzák.
Etimológia[szerkesztés]
A növény tudományos nevének generikus része Daphné görög nimfára, specifikus része a régi perzsa „mazeriyn” névre (etimológiája az „ölni” igére vezethető vissza) utal.[3]
Képek[szerkesztés]
A növény
az
élőhelyén
és nemcsak
Virágai
közelről
Levelei
Termései
Termesztett
változatai
Rajzok a növényről
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ [http://kitaibelia.unideb.hu/articles/Kitaibelia_vol81_p139-160.pdf Adatok a Mátra és környéke edényes flórájának ismeretéhez]. kitaibelia.unideb.hu. (Hozzáférés: 2017. március 22.)
- ↑ A Woodsia ilvensis (L.) R. Br. ˙j előfordulása az Eperjesi Tokaji-hegységben. kitaibelia.unideb.hu. (Hozzáférés: 2017. március 22.)
- ↑ Georg Olms Verlag: Lehrbuch der biologischen Heilmittel, 1976. ISBN 3487058928
Források[szerkesztés]
- A magyarországi edényes flóra határozója (Szerk.: Simon Tibor), Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2000
- Nagy európai természetkalauz. Összeáll. és szerk. Roland Gerstmeier. 2. kiadás. Budapest: Officina Nova. 1993. ISBN 963 8185 40 6
- Ingrid Schönfelder – Peter Schönfelder: Gyógynövényhatározó. 2001. ISBN 963 684 124 1
- Magyar nagylexikon IV. (Bik–Bz). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1995. 351. o. ISBN 963-05-6928-0
- http://www.theplantlist.org/tpl/record/kew-2757105
További információk[szerkesztés]
Lásd még[szerkesztés]
|
