Doolittle-rajtaütés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Doolittle-rajtaütés
B–25-ös indul a bevetésre a Hornet fedélzetéről
B–25-ös indul a bevetésre a Hornet fedélzetéről

Konfliktus Második világháború
Időpont 1942. április 18.
Helyszín Japán
Eredmény Szövetséges propaganda győzelem
Szemben álló felek
US flag 48 stars.svg
Egyesült Államok
Flag of Japan.svg
Japán Birodalom
Parancsnokok
James DoolittleHigasikuni Naruhiko
Szemben álló erők
16 db B–25 Mitchell közepes bombázó, 80 fő légiszemélyzet, 2 db repülőgép-hordozó, 4 cirkáló, 8 rombolóIsmeretlen számú Kawasaki Ki-61 és légvédelmi egységek
Veszteségek
3 halott, 8 hadifogoly (közülük négy élte túl a háborút), továbbá 15 db B-25-ös elveszett50 halott, 400 sebesült (főként civilek), 3 db repülőgép
é. sz. 35°, k. h. 154°Koordináták: é. sz. 35°, k. h. 154°
A Wikimédia Commons tartalmaz Doolittle-rajtaütés témájú médiaállományokat.

A Doolittle–rajtaütés Tokió és más japán városok első amerikai bombázása volt a második világháborúban, 1942. április 18-án. A szárazföldi felszállásra tervezett bombázók a Hornet hordozóról szálltak fel, mert csak így tudták elérni célpontjaikat. A gépek a támadás után továbbrepültek Kína felé, és egy kivételével ott szálltak le.

Előzmények[szerkesztés]

A rajtaütés végrehajtói

1941. december 7-én a japánok váratlanul megtámadták Pearl Harbort, a csendes-óceáni amerikai haditengerészeti támaszpontot, és hatalmas pusztítást vittek végbe. A következő évben a Japán Birodalom haditengerészete és hadserege óriási területeket foglalt el Ázsiában és a csendes-óceáni szigetvilágban. Elfoglalták többek között a Fülöp-szigetek, Új-Guinea és Új-Britannia jelentős részét, megtámadták Ceylont, az ausztráliai Darwint, Kelet-Indiát, Burmát, a Wake-, a Salamon- a Mariana-, a Marshall- és a Gilbert-szigeteket. Az amerikaik égtek a vágytól, hogy látványosan visszavágjanak Pearl Harborért. Annak ellenére, hogy a katonai tervezők tudták, az Amerikai Egyesült Államok képes idővel javítani a helyzeten és megverni az ellenséget, szükség volt a morál emelésére, mind a lakosság, mind a katonák körében.[1] Az elnök, Franklin D. Roosevelt maga is nyomást gyakorolt a katonai tervezőkre, hogy találják meg a módját Tokió bombázásának.[2]

1942 januárjában Ernest King, a haditengerészeti műveleteket irányító tengernagy és Henry H. Arnold tábornok, a hadsereg légi erejének parancsnoka megbeszélést tartott, amelyen elhatározták, hogy a hadsereg és a haditengerészet közös művelete keretében, repülőgép-hordozóról felszálló szárazföldi bombázógépekkel mérnek csapást Japán nagyvárosaira.[3] Abban bíztak, hogy az anyagi károk mellett pszichológiai hatása is lesz a támadásnak, és a japánok erőket csoportosítanak át szárazföldjük védelmére más hadszínterekről.[1]

Előkészületek[szerkesztés]

Felemelkedik Doolittle gépe

A légierő gépeinek bevetése mellett azért döntöttek, mert a haditengerészet repülői túl aprók voltak ahhoz, hogy súlyos károkat okozhassanak, ráadásul hatótávolságuk is kicsi volt ahhoz, hogy repülőgép-hordozók még biztonságos távolságból indíthassa útnak őket. A problémát az okozta, hogy a bombázók túl nagyok voltak a hordozókhoz. A B–25 Mitchell mellett döntöttek, bár kérdéses volt, hogy a típus fel tud-e majd szállni a Hornet fedélzetéről. A Virginiai Norfolk közelében tesztek kezdődtek, amelyek azt mutatták, hogy a felszállás megoldható, de a landolás különlegesen kemény dió. Addig az volt a terv, hogy a gépek felemelkednek a hordozóról, megbombázzák Japánt, majd leszállnak a repülőgép-hordozókon, amely visszaviszi őket Amerikába. Ezt az elképzelést elvetették, és úgy határoztak, hogy a gépeknek Kínában, habár az a hatótávolságot tekintve kritikus távolságban volt, a Csang Kaj-sek által ellenőrzött területeken kell leszállniuk.[1][4]

Az egység parancsnokának James Doolittle alezredest nevezték ki. A 17. bombázócsoport 24 gépét jelölték ki a feladatra, és az oregoni Pendletonból a dél-karolinai Columbiába vezényelték őket. Az akcióra gondosan válogatták a személyzetet, majd a katonákat a floridai Eglin Fieldre irányították gyakorlatozni. Az első katonák február 27-én érkeztek meg a bázisra. A repülőszemélyzet ott tudta meg, mi az akció célja, de senki nem élt a felkínált lehetőséggel, hogy kimaradjon a rajtaütésből. Megkezdődött a repülőgépek felkészítése is, ami az üzemanyagtartályok bővítését és a feleslegesnek ítélt felszerelések eltávolítását jelentette. A gépek három plusz tartályt kaptak, valamint elhelyeztek tíz 22,7 literes benzines kannát a hátsó részükben. Egy repülő átlagosan 5187 liter üzemanyagot szállított. Ebből 2936 liter a fő szárnytartályban, 1022 a bombatérben elhelyezett tankban, 727 liter a közlekedőfolyosó tartályában, 272 liter a hátsó lövegtorony helyén kialakított tárolóban, a többi pedig a kannákban volt. A repülőkről leszerelték az alsó lövegtornyot, jégtelenítő berendezést kaptak, leszerelték a rádiót, kivették a hátsó és a szárny-gépágyút, és fából készült utánzatot helyeztek el a helyükön, hogy a gép ne tűnjön fegyvertelennek. Több gépre filmfelvevő-kamerát szereltek. A repülőket 226 kilogrammos bombákkal látták el.[1]

Március 25-én valamennyi repülőgép és az összes repülős átköltözött a kaliforniai Sacramentóba. Március 31-én és április 1-jén a feladatra kijelölt 16 repülőgépet Alamedánál behajózták a Hornet anyaghajóra. A kiképzés a tengeren folytatódott, elsősorban arra koncentrálva, hogy mi vár a legénységre Kínában, hogyan tudják ellátni a különböző sérüléseket. Megismerték a kijelölt célpontokat, megtanulták a megközelítési útvonalat.[1]

Támadás[szerkesztés]

1942. április 2-án a Hornet repülőgép-hordozó, fedélzetén a 16 B–25 Mitchell típusú bombázóval, kifutott San Franciscóból, és elindult Japán felé, amelyet 900 kilométerre kellett megközelítenie.[4] A kódnevén Task Force Mike-ként emlegetett hajóegység radarjain először április 17-én éjszaka fedezték fel az első japán őrhajót. Április 18-án a Hornet még nem érte el kijelölt pozícióját, és a Midway-, valamint az Aleuti-szigetek között haladt, amikor megpillantottak egy japán hadihajót. A járőröző japán hajót elsüllyesztették, de mint a háború után kiderült, még volt ideje jelenteni a gépek indítását, de az üzenettel Tokióban nem foglalkoztak.[1]

A Hornet fedélzete a támadás előtt

William Halsey tengernagy, habár még 1170 kilométerre jártak Tokiótól és a repülésre tervezett távolság éppen csak a bombázók hatókörén belül volt, parancsot adott az akcióra. A B–25-ösök felszálltak, a hordozók pedig visszafordultak. Az első gép 8.20-kor, az utolsó 9.19-kor szállt fel.[4] Valamennyi pilótának speciális célpontja volt: repülőgép-gyárak, acélművek, erőművek.[5]

A repülők az öböl felől közelítették meg Tokiót, ahol éppen ebédidő volt. Az amerikaiak láttak egy japán járőrgépet, de az nem riasztotta a légvédelmet. Szerencséjükre a japán légierő légiriadó gyakorlatot tartott, amelynek keretében bevonták az alacsonyan szálló repülők elleni ballonrendszert. A gépek a déli elővárosok felől érkeztek a főváros központjához, ahol kioldották a bombákat.[5] Tizenhárom gép Tokiót, a másik három pedig egyéb városokat – Nagoja, Oszaka és Kóbe – bombázott.[4]

Tokióban az utcák tele voltak, az emberek kíváncsian figyelték az alacsonyan szálló repülőket, amelyekről azt hitték, a japán légierőhöz tartoznak. A hazafelé tartó amerikai hordozók hallották a japán rádióadásokba beszűrődő szirénazúgást, így tudták, hogy Doolittle és emberei eljutottak Japánba. A japán légvédelem teljes zavarban volt, így a levegőben lévő vadászgépek sem avatkoztak közbe, csak a földről tüzeltek az amerikaiakra. A gépek kirepültek a Kínai-tenger fölé, és eltűntek.[6]

A fogságba esett Robert L. Hite

Négy gépnek Kínában, egynek pedig a Szovjetunióban, Vlagyivosztokban sikerült leszállnia. A többi gépből, amikor elfogyott az üzemanyag, ejtőernyővel kiugrottak a pilóták. A repülőszemélyzetek nyolcvan tagjából 71 élve jutott vissza az Amerikai Egyesült Államokba.[4] Hárman leszállás közben haltak meg, amikor a gépük összetört, nyolcat pedig a japánok fogtak el. Őket halálra ítélték, de a császár börtönre enyhítette a döntést. Négyen túlélték a háborút.[6]

A támadás kevés anyagi kárral járt, a megtámadott városok lakosai közül sokan a kormányzati beismerésig nem tudták, hogy amerikai légitámadás okozta a robbanásokat. Kilencven épület romba dőlt, ötven civil meghalt.[6] Roosevelt jól számított, a támadás jelentősen megemelte az amerikai morált. A japánok dühödten üldözni kezdték a támadókat indító flottát, de nem találták. Ráadásul a japán vezérkar túlreagálta az eseményeket, és repülőket rendelt haza a frontvonalból a légtér őrzésére.[7] A japán hadvezetés úgy döntött, válaszként csapást kell mérni a midwayi amerikai támaszpontra, el kell foglalni Port Moresbyt és támaszpontot kell építeni a Salamon-szigeteken, hogy megelőzzék a hasonló rajtaütéseket.[8][7] A hadsereg ötvenhárom zászlóaljat küldött a nacionalisták ellen Kínában, ahol a pilóták földet értek. A hathetes akcióban negyedmillió parasztot mészároltak le.[7]

A filmekben[szerkesztés]

A rajtaütés szerepel a Pearl Harbor – Égi háború című 2001-es és a Midway című 2019-es filmben.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d e f Greening
  2. Costello 233. oldal
  3. Keegan 460-461. oldal
  4. a b c d e Keegan 462-463. oldal
  5. a b Costello 234. oldal
  6. a b c Costello 235. oldal
  7. a b c Costello 236. oldal
  8. Keegan 464-465. oldal

Források[szerkesztés]