Csapláros István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Csapláros István
Született 1910. június 28.
Baja
Elhunyt 1994. június 30. (84 évesen)
Varsó
Nemzetisége magyar
Foglalkozása irodalomtörténész

Csapláros István (Baja, 1910. június 28.Varsó, 1994. június 30.) irodalomtörténész, egyetemi tanár, a lengyel–magyar kapcsolatok kiemelkedő kutatója.

Életútja[szerkesztés]

Édesapja, Csapláros Sándor tanító volt Borotán, édesanyja, Nagy Rózsa malom-tisztviselőként dolgozott. A bajai III. Béla Reálgimnáziumban érettségizett 1928-ban. Egyetemi tanulmányait Magyarországon, Lengyelországban és Franciaországban végezte. A pécsi Erzsébet Tudományegyetemen 1933-ban magyar–francia, 1937-ben német szakos középiskolai tanári oklevelet kapott, 1935-ben bölcsészdoktori oklevelet is. 1941-ben a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen gazdasági szaktanár képzettséget szerzett. 1931-ben a wrocławi (boroszlói) egyetemen, 1943-ban a párizsi Sorbonne-on tanult.

1933-1934 folyamán Pécsett önkéntes katonai szolgálatot teljesített. Ezt követően az egyetem Magyar Irodalomtörténet Tanszékének gyakornoka lett, ahol 1940-ben tanársegédi kinevezést kapott. A második világháború kitörésének évében, 1939-ben töltött először hosszabb időt Lengyelországban. A pécsi bölcsészkar megszűnése után a pestszentlőrinci Állami Kereskedelmi Középiskolába került, ahol 1940 és 1943 között oktatott. 1943-tól 1948-ig az Állami Gyakorló Kereskedelmi Főiskola rendes tanára volt. Ekkor kinevezték a magyar–lengyel kulturális egyezmény alapján megnyílt varsói Magyar Kulturális Intézet vezetőjének, tisztségét 1955-ig, a varsói és krakkói intézetek összevonásáig töltötte be. Ezután 1961-ig az intézet kulturális tanácsadójaként működött.

A Varsói Egyetemen 1949-1951 között magyar lektor, 1951-től az általa létrehozott Magyar Filológiai Tanszék oktatója volt. Leíró nyelvtani és irodalomtörténeti előadásokat tartott. 1955-től egyetemi adjunktus, 1962-től egyetemi docens, 1971-től tanszékvezető egyetemi tanár, 1980-tól pedig nyugdíjas professzor beosztásban dolgozott. Az irodalomtudományok kandidátusa címet 1961-ben szerezte meg Varsóban, doktori fokozatát 1985-ben.

1956-ban feleségül vette Halina Doroszkiewiczet, a lengyel társadalombiztosító intézet tisztviselőjét, akinek korábbi házasságából született fiait sajátjaként nevelte.

Munkássága[szerkesztés]

Tanulmányai alapján pályáján européer magyarként indult. Fő kutatási területe a magyar-lengyel és a magyar-francia irodalom- és művelődéstörténeti kapcsolatok voltak. Vizsgálta a magyar irodalom lengyelországi, valamint a lengyel irodalom magyarországi recepcióját, különösen a lengyelországi sorskérdések 19. századi magyar irodalmi művekben való megjelenését. Hatalmas mennyiségű tényanyagot gyűjtött össze a lengyel-magyar kapcsolatok 20. századi alakítóitól is, amelyek feldolgozása máig nem történt meg teljes körűen. 1940-től aktív szervezője volt lengyelbarát társaságoknak és mozgalmaknak.

Társasági tagságai[szerkesztés]

Kitüntetései[szerkesztés]

Főbb művei[szerkesztés]

(Csak a magyar nyelvű munkák.)

  • Lengyel sors- és nemzettudat a magyar irodalomban. (Apollo, 1939.)
  • A magyarság lengyel tükörben. Tények és feladatok a lengyel irodalom magyar vonatkozásainak területén. 1–2. (Debreceni Szemle, 1940.)
  • A múlt század lengyel irodalma Magyarországon. (Egyetemes Philologiai Közlöny, 1941 és Láthatár, 1941.)
  • A lengyel irodalom Magyarországon. (Lengyel Könyvtár. Bp., 1943.)
  • Magyarok és lengyelek. (Magyarország és Kelet-Európa. Bp., 1947.)
  • A magyar irodalom útja Lengyelországban. 18301918. (Filológiai Közlöny, 1958.)
  • Magyarország Kraszewski publicisztikai munkásságában. Lengyel nyelvű összefoglalással. (Rocznik Biblioteki PAN w Krakówie, 1958.)
  • Sárosy Gyula, a romantika korának költője és Lengyelország. Kandidátusi értekezés. Lengyel nyelven. (Warszawa, 1961.)
  • Kraszewski és Magyarország. (Irodalomtörténeti füzetek. 39. Bp., 1963; lengyelül: Warszawa, 1964.)
  • Vörösmarty egy lengyel tárgyú verse. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1971.)
  • A Szózat szerepe az 1860-1862. évi lengyel hazafias mozgalmakban. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1975.)
  • Francia elemek szerepe a felvilágosodás korabeli magyar irodalom Lengyelország iránti érdeklődésében. („Sorsotok előre nézzétek!” A francia felvilágosodás és a magyar kultúra. Tanulmányok. Szerk. Köpeczi Béla. Bp., 1975.)
  • Jókai útja a lengyelországi átlagolvasóhoz. (Magyar Könyvszemle, 1976.)
  • A felvilágosodástól a felszabadulásig. Tanulmányok a magyar–lengyel irodalmi kapcsolatok köréből. (Elvek és utak. Bp., 1977.)
  • 1939 szeptembere. (Alföld, 1979.)
  • Fejezetek a magyar–lengyel irodalmi kapcsolatok történetéből. Monográfia. (Bp., 1983.)
  • A lengyel kérdés a felvilágosodás korának magyar irodalmában. A habilitációs tézisek átdolgozott változata. Monográfia és doktori értekezések. (Bp., 1984.; lengyelül: Warszawa, 1962.)
  • A lengyel irodalom Magyarországon. Fejezetek a lengyel irodalom magyarországi fogadtatásának történetéből. Monográfia. (Modern filológiai füzetek. 37. Bp., 1985.)
  • Lengyelek a régi magyar színpadon. Régi magyar színpadunk lengyel repertoárja. (Színháztudományi Szemle, 1985.)
  • Kosztolányi Dezső és a lengyel irodalom. (Irodalomtörténet, 1985.)
  • A magyar polonofil költészet kezdetei. (Magyar–lengyel közelítések. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és Irodalom Tanszéke 1984. nov. 13–14-én rendezett konferenciájának anyagából. Szerk. D. Molnár István. Debrecen, 1985.)
  • Jó barátok görbe tükörben. Magyar, lengyel anekdoták és más történetek. (Közös dolgaink. Bp., 1987.)
  • Heilprin Mihály, az 1848–1849-es magyar szabadságharc elfeledett költője. (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 1989.)
  • „Búsul a lengyel…” (Néprajzi Látóhatár, 1993.)
  • A magyar szabadságharc bukása és a januári lengyel felkelés kitörése között. (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 1993.)

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]