A Balaton vízszintjének szabályzása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Cholnoky Jenő: A Balaton valószínű kiterjedése a római uralom végétől a honfoglalásig[1]

A Balaton vízszintjének szabályzása több lépcsőben valósult meg. A tó mai vízgyűjtő területe 5180 km², fő táplálója a Zala folyó, de számos kisebb patak is folyik bele. Vízszintje nyaranta a párolgás miatt csökken, ősszel és télen a csapadék miatt pedig emelkedik. De elvezető vízfolyása is van, a Sió csatorna, amely délkeleti irányban haladva a Kapossal és Sárvízzel egyesülten ömlik Szekszárd táján a Dunába és vezeti el a vizét.

Története[szerkesztés]

A Zala torkolata, a folyó vize a Balaton nyugati medencéjébe ömlik

A csatorna kiépítését a tótól néhány km-re délkeletre lévő folyóhoz már a rómaiak elkezdték, célja a vízgyűjtő területén összegyűlt felszíni vizek levezetése volt. Galérius császár uralkodása idejéből vannak adatok, amik arról számolnak be, hogy a Pelso nevű tavat 293-ban lecsapolták és a vizet a Dunába vezették.[2] A 19. század elején ásták újra a tó vízszintjét szabályozó csatornát, majd 1848-ban gróf Széchenyi István javaslata alapján, hogy a Balatont a Dunával összekötő Sió csatorna, szállításra, hajózásra alkalmassá váljon, kialakították a zsilip rendszert és ezáltal a Sió már nemcsak a Balaton vízszintszabályozó csatornája volt, hanem a Balaton és Duna közötti vízi közlekedést is lehetővé tette. A Balatonhoz közvetlenül kapcsolódik, a Balaton nyugati végénél az úgynevezett Kis-Balaton. A 19. századig a Kis-Balaton tava egységet képezett a Balatonnal, a mai tó nyúlványa volt, sőt a Zala folyó is eredetileg a Kis-Balatonba szájazott.

A legtöbb víz a Balaton keleti medencéjénél a siófoki zsilipnél távozik a tóból

A Kis-Balaton vízfelülete komoly szerepet játszott abban, hogy a Zala lerakja hordalékát és szerves anyag tartalmát, mielőtt a Balatonba ömlik. A 19. században azonban jelentős változások következtek be a térségben, amelyek a Kis-Balaton vízzel borított területeinek csökkenéséhez vezettek. Egyrészt komoly vízszabályozási munkákat végeztek a Balaton déli partján futó vasútvonal kiépítése kapcsán, aztán a 20. századtól a környék gazdálkodói is igyekeztek elhódítani a mocsárvilágtól lecsapolásokkal és mesterséges csatornák kialakításával a művelésre alkalmas területeket. Mindeközben a mezőgazdasági termelés növekedése miatt fokozódott a területen a kémiai és biológiai szennyezés. A fenti folyamatok következtében a Kis-Balaton fokozatosan elvesztette „szűrő” funkcióját, aminek a Balaton fokozott és gyors vízminőség romlása lett az eredménye. A folyamat visszafordítására csak a 20. század második felében került sor. Az 1970-es években született meg a rendezési terv, ami a „Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer” kiépítésére a Kis-Balaton újbóli mesterséges elárasztását, a mocsárvilág rehabilitációját foglalta magában. A munka két ütemben valósult meg: az első ütem a Hídvégi tó kialakítása 1985-re, a második ütem, a Fenéki tó elárasztása lényegében a 2000-es év közepére készült el. A területen komoly védőgát és átemelő-rendszer is megvalósult. A várakozásoknak megfelelően a mocsárvilág gyorsan regenerálódott. A terület jelentős része pillanatnyilag fokozottan védett élőhely, ahol jelentős mértékben korlátozott az emberi tevékenység, még a mozgás is. A Balaton sekélyvizű tónak számít. A somogyi parton jó pár száz méteres az 1-2 méteres vízszint, ezután gyorsan mélyül a tó, de az 5-6 méteres mélységet nem haladja meg. A vízszintet jelenleg az 1976-ban felújított siófoki zsiliprendszer révén mesterségesen szabályozzák a tengerszint feletti 104 méteres szint körül.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]