Vitold litván nagyfejedelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Nagy Vitold, teljes nevén litvánul: Vytautas Didysis, lengyelül Witold Wiełki, szamogét dialektusban: Vītauts Dėdlīsės (1350. k. Litvániában1430. október 27. Trakai) Litván nagyfejedelem 1392–1430.

Vytautas címere

Apja Kęstutis nagyfejedelem, aki folytonos harcban állt a hatalomért fivérével Algirdasszal (Olgerd), mely háború tovább dúlt Witold és Algirdas fia, a Jogailának nevezett későbbi II. Ulászló lengyel király között. A Litván Nagyfejedelemség uralma alá tartozott ez időben Fehéroroszország és Ukrajna területe, valamint egyes nyugat-orosz földek is. Az állandó belső ellentétek az ország erejét jelentős mértékben apasztották, ráadásul több oldalról is fenyegetve volt az Arany Horda, Oroszország és a Német Lovagrend részéről. Litvánia hivatalosan ortodox keresztény ország volt, de a római katolikus keresztes német lovagok folytattak ellene keresztes háborúkat, mert az ő szemükben az ortodoxok eretnekek voltak. Az „eretnekség elleni harc” valójában a keleti irányú terjeszkedést leplezte.

A litvánoknak a szövetségi viszonyban álló Lengyelországgal sem volt felhőtlen a viszonyuk, korábban 1344-ben Magyarország, azután 1345-ben Magyarország, Lengyelország és Csehország Litvánia ellen vezérelt hadjáratokat. A litvánok tettek kísérleteket (igaz, csupán elvétve) Moldva meghódítására, ezzel beleütköztek a lengyelek és a magyarok érdekeibe, mert azok ugyanúgy igényt tartottak a román fejedelemség feletti szuverenitásra (ezzel szemben a kis ország mindhárom hatalommal szemben fegyveresen megvédte függetlenségét). 1382-ben, mikor Kęstutist meggyilkolták, a harcok újból kitörtek, ami 1384-ben békével lezárult, s Ulászló és Witold megosztozott a hatalmon, ennek ellenére továbbra is azon munkálkodtak, hogy egymás rovására szerezzék meg a teljes körű hatalmat. Witold terve az volt, hogy megszerezze a litván királyi címet is, akárcsak Ulászló, aki jelenleg a nagyfejedelmi széket birtokolta.

1386-ban Ulászló feleségül vette I. Lajos magyar király leányát, Hedvig lengyel királynőt és Lengyelország királya lett, Litvánia katolizált, s ezzel megszületett a két állam közt a krevai unió.

Litvániában továbbra is Witolddal megosztva uralkodott, aki gyakran fellázadt ellene. Amellett Witolddal nem volt annyira ellenséges a Német Lovagrend sem, azért, mert a lengyelekkel már régóta állandósuló ellentét ismételten csak háborúvá mérgesedett, s igyekezett a legközelebbi velük szemben álló hatalomhoz fordulni segítségért, ezért támogatta fegyverrel Witoldot. Ulászló felajánlotta neki az ország feletti régensi uralmat, amit unokatestvére elfogadott és az 1392-es egyezmény értelmében a litván nagyfejedelem lett.

Witold uralma alatt megszilárdította a központi hatalmat, letörte a lázadó főurakat és visszaszorította a tatárokat. Viszont sem az ortodox, sem a katolikus vallás nem vert mély gyökereket soha sem az országban, mert egészen a reformáció koráig a litván parasztok még mindig régi pogány isteneiknek szolgáltak. Az uralkodó sértetlenül hagyta ezt a hierarchiát, de csupáncsak azért, mert az ország belső érdekei ezt megkívánták. Witold 1398-ban a Német Lovagrend seregével és más segédhadakkal, a Timur Kutlug tatár kán által elűzött Toktamis kán hadaival és lengyel segédhadakkal megerősítve, megtámadta az Arany Hordát. Az 1399. évi augusztusi vorszklai ütközetben súlyos vereséget szenvedett Kutlugtól, aki elfoglalta tőle Szmolenszket.

A Német Lovagrend ezután ellene fordult és a trónra ugyancsak pályázó Švitrigailát, Ulászló testvérét akarta segíteni. Lengyelország–Litvánia több hadjáratot indított ellenük. Švitrigailát legyőzték, de a német lovagokkal szemben alulmaradtak, akik elfoglalták Litvániától Szamogitiát 1404-ben. A két uralkodó most már végleg félretette nézeteltérését és megállapodtak, hogy közös erővel gyűrik le a mindkettejüket fenyegető teuton lovagrendet.

Witold biztatására a szamogétok fölkeltek a németek ellen (1408). 1409-ben a két ország egyesítette haderejét és hadat üzent a lovagrendnek. Witold Hrodna mellett vonta össze hadait, amelyben a litvánok mellett tatárok, oroszok (szmolenszkiek, beloruszok és ukránok) voltak. Egyesülve Ulászló seregével – melynek soraiban románok és csehek is voltak –, benyomultak a lovagrend porosz területeire. Ulrich von Jungingen nagymester 1410 elején leromboltatott három határ menti várat, s ezen az útvonalon a lengyel-litván haderő június 30-án átlépte a porosz határt és a lovagok fészkét, a Marienburgot vette célba. Velük szemben a lovagrendi sereg állt ellen. A döntő grünwaldi csatában – ahol mindkét fél teljes erőit bevetette – Witold általános támadást vezényelt a német bal szárny ellen, ami véres kudarccal végződött, csapatait szétverték és a Drwęca folyón túlra szorították. Szerencséjére a német erők hamar visszatértek üldözéséből és majdnem bekerítették a lengyeleket. A még megmaradt időt Witold arra használta fel gyorsan, hogy óriási erővel hozzálátott sorai rendezéséhez és miután részben ez sikerült is neki még egy utolsó rohamra indult. Támadása sikerrel járt és a lengyeleket hátulról szorongató németeket leverve kétoldalú támadással a lovagrendi sereget bekerítették és megsemmisítették. A harc miatt kifáradt seregek pihenőt kaptak, majd július 18-án folytatták útjukat. Marienburgot a lovagok még megvédték, de hatalmuk már végleg megtört. Witold visszakapta Szamogitiát és ezt követően a két ország nagyhatalommá emelkedett.

Veresége után a lovagrend kétszer próbálta visszahódítani Witoldtól Szamogitiát (1414, 1422), de mindkétszer Ulászló közreműködésével legyőzte őket. 1421-ben a Luxemburgi Zsigmond ellen harcoló cseh husziták felajánlották neki a cseh koronát, amit ő elfogadott. Helytartónak elküldte Žygimantas Kaributaitis herceget, akit azonban rövidesen elüldöztek a táboriták Prágából. 1429-ben Witold újból bejelentette igényét a litván királyi címre, amit Ulászló húzódozva elfogadott, de még mielőtt megkoronázhatták volna, 1430-ban meghalt.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó 2001.
  • Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona 2004.
  • Sulinet: A Német lovagrend (diákok munkája)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]