Nagy mara

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Nagy mara
Nagy mara a darmstadti állatkertben
Nagy mara a darmstadti állatkertben
Természetvédelmi státusz
Mérsékelten fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Euarchontoglires
Csoport: Glires
Rend: Rágcsálók (Rodentia)
Alrend: Sülalkatúak (Hystricomorpha)
Alrendág: Hystricognathi
Részalrend: Caviomorpha
Öregcsalád: Cavioidea
Család: Tengerimalacfélék (Caviidae)
Fischer de Waldheim, 1817
Alcsalád: Maraformák (Dolichotinae)
Pocock, 1922
Nem: Dolichotis
Desmarest, 1820
Faj: D. patagonum
Tudományos név
Dolichotis patagonum
Zimmermann, 1780
Szinonimák
  • Cavia patachonica Shaw, 1801
  • Cavia patagonum Zimmerman, 1780

a Dolichotis patagonum patagonum szinonimái:

  • Dolichotis patagonum australis Yepes, in Cabrera & Yepes, 1940
  • Dolichotis patagonum magellanica (Kerr, 1792)
  • Dolichotis patagonum patachonicha (Shaw, 1801)
Elterjedés
Az elterjedési területeAz elterjedési területe
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Nagy mara témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Nagy mara témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Nagy mara témájú kategóriát.

A nagy mara (Dolichotis patagonum) egy gyors, nyúlra és apró szarvasra egyaránt emlékeztető dél-amerikai rágcsáló, a törpe mara mellett nemének egyetlen képviselője. A vízidisznó és a hódok után a nagy mara a legtermetesebb rágcsálófaj a világon.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A faj Argentína középső és déli vidékein él. Északon Catamarca és Córdoba tartományoktól a déli Santa Cruzig található meg. Főként pampákon és száraz pampákon, de ligetes erdőkben és száraz területeken él. Leginkább azokat a vidékeket kedveli, ahol bokrok és fák is nőnek, de nem hiányzik a hegyi sivatagokból sem.[1] Északnyugat-Argentínában erdőkben is fellelhető. A Valdes-félszigeten a homokos bozótot részesíti előnyben.[1]

Rendszertana[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alfajai:

  • Dolichotis patagonum centricola Thomas, 1902, Közép-Argentína
  • Dolichotis patagonum patagonum Zimmermann, 1780, Dél-Argentína

Az alfajok leginkább bundájuk színében különböznek.

Legközelebbi rokona a törpe mara, amivel együtt a Dolichotis nemet alkotja. Ez önálló alcsaládot (Dolichotinae) alkot a tengerimalacfélék között.

A tengerimalacfélék legrégebbi fosszíliája a miocén végéről került elő Buenos Aires és Córdoba tartományokból.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy mara feje leginkább egy rövid, hegyes fülű nyúléhoz,[2] míg teste egy szarvaséhoz vagy más karcsú patáséhoz hasonlítható. Hosszú füleivel jól hall, ami a nyílt területeken fontos. Szeme nagy, és a fej oldalán található. Orra tompa, tapintószőrei fejlettek. Koponyáján feltűnő az orrcsont; ez nagy, és előrefelé kihegyesedik, de nem nyúl túl az állkapcsán. Homlokcsontja széles, könnycsontja nagyon nagy.

Fogképlete a tengerimalacfélékhez hasonlóan 1/1-0/0-1/1-3/3=20, így a felső állkapocs mindkét oldalán van egy metszőfog, szemfog nincs, egy elülső és három hátsó rágófog. A rágcsálókhoz hasonlóan metszőfogainak nincsen gyökere, és az állat egész életében nőnek. A nagyőrlők is folyamatosan nőnek. A szemfogak helyén foghíj marad.

Színezete sokban emlékeztet némely patásokéra: háta és feje teteje szürkés, az oldala felé világosodik, a pofa és a hasi rész sárgás homokszínű,[1] míg a has hátsó része és a farok alatti folt fehér. Lábszárának felső részén feltűnő sötét csík látható.[3] Bundája sűrű és rövid, összességében kefeszerűnek látszik. Nyúlhoz hosszú lába és füle miatt hasonlít. Farka majdnem csupasz, csonkszerű.[1] Ujjainak száma mellső lábain négy, hátsó lábain három. Hátsó lábai patában, mellső lábai karmokban végződnek, amelyek az ásó életmódhoz alkalmazkodtak. Hátsó lába hosszabb és izmosabb, mint a mellső, és felkarja és combja rövidebb, mint az alkarja és az alsó lábszára.[1] Hosszú lábával a patások szerepét tölti be. A párhuzamos evolúció jelei testszerte megtalálhatók. Ilyen például a kulcscsont eltűnése.

A kifejlett marák testhossza 69-75 centiméteres, amihez egy 4-5 centiméteres farok járul. A fajra 8-16 kilogrammos testtömeg jellemző. A hímek átlagos testsúlya 7,7, a nőstényeké 8,3 kg. A vízidisznó után a második legnagyobb rágcsálófaj. A faj hátsó lábai némileg hosszabbak az elsőknél. Elülső lábain négy, a hátsókon három, éles karomban végződő ujj van.

Emésztő szervrendszere a többi tengerimalacféléhez hasonló. Gyomra egyszerű; a fermentáció a végbélben megy végbe. Ez azt jelenti, hogy a cellulózt bontó baktériumok a vakbélben élnek. A vastagbél alkalmazkodott ehhez a feladathoz, és szerkezete összetettebbé vált, és erősebben tekeredik fel. Ezt egészíti ki, hogy az állat megeszi az ürülékét is.

Különlegessége, hogy végbélmirigye a végbélnyílás és a faroktő között található. A többi tengerimalacféle végbélmirigye a végbélnyílás előtt van.[1]

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyílt vidékek menekülő életmódjához alkalmazkodott, ezért érzékelése kiváló, lába hosszú, és kulcscsontja visszafejlődött. Ez képessé teszi a gyors menekülésre és a kommunikációra a nyílt vidékeken. Futás közben az antilopra vagy a szarvasra emlékeztet.[2]

Legelő nagy mara

Általában nappal aktív, de aktivitása függ a környezeti tényezőktől.[4] A sok napfény, a csapadék és az enyhe idő hatására többet mozog, ellenben a sötét, párás időt nem szereti. Télen egész nap, a többi évszakban csak reggel és késő délután tevékenykedik. Legjobban a 20 °C körüli hőmérsékletet kedveli.[4]

Éjszakára nem ásnak maguknak üreget, hanem vagy más állatok üregeibe rejtőznek, vagy a növényzetben. A pár territóriumot tart fenn, amely megközelítőleg 40 hektáros méretű is lehet, de a területet csak kevéssé védelmezik. Egyszerre 10 hektárt foglalnak, de ennél nagyobb területen vándorolnak; egy év alatt 33-200, átlagosan 100 hektárt járnak be. Ezek a területek át is fedhetnek. A terület védelme egyébként is a hímre hárul, aki mindig hátramarad párja mögött, ügyelve a rivális hímek vagy ragadozók felbukkanására.

Növényevők, főleg fűfélékkel táplálkoznak, de fogyasztanak más lágyszárúakat, és a bokrok leveleit, kérgét, gyümölcseit is. A hegyi sivatagokban táplálékának 70%-a egyszikű, és 30%-a kétszikű..[5] A fűfélék közül ezeket kedveli: a Chloris, a Pappophorum és a Trichloris nemek fajai. A kétszikűek közül az Atriplex lampa, a Lycium és a Prosopis nemek fajai.[5] Megeszik a saját puha, ragadós ürüléküket is, így hasznosítják a lehető legjobban a nehezen emészthető, cellulóztartalmú táplálékot. Az ebből képződött ürülék már száraz, ezt már nem eszik meg. Hatékonyabban hasznosítják a táplálékot, mint a szarvasmarha vagy a juh, így súlyarányosan kevesebb fű elfogyasztásával beérik. A nap nagy részét (46 %) evéssel töltik,[6] de gyakran láthatók napfürdőzés közben is.

Támadás esetén a marák csak a menekülésre hagyatkozhatnak. Meglehetősen gyorsak, egy kilométeren keresztül képesek tartani a 45 km/h-s tempót. Mozgásuk rendkívül változatos: a séta mellett szökellhetnek, mint a nyúl, galoppozhatnak és négy lábon is ugrálhatnak. Ez utóbbi a menekülés módszere.[7] Nyugalmi helyzetükben vagy a fenekükre ülnek, és mellső lábukkal támaszkodnak, vagy macskaszerűen fekszenek, mellső lábukat mellük alá rejtve. Mindkét testhelyzet szokatlan a rágcsálóknál; ezeket inkább nyulak szokták felvenni.

Társas viselkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pár

A mara monogám állat, a párok egy életre együtt maradnak.[8] Ennek az oka a nőstény rövid termékeny periódusa. A párba állást a hím kezdeményezi a kiszemelt nőstény követésével.[6] A hím vizeletével megjelöli párját, és ürülékével, és mirigyváladékával a territóriumot is.[8] Ha a nőstény elfogadja a hímet, akkor megjelöli az arcán, de ez annak is a jele, hogy nem kész a párzásra. A vemhesség és a szoptatás alatt a nősténynek sokkal többet kell ennie, mint a hímnek, így a hím őrködik, amíg ő eszik.[6]

Alkalomadtán, táplálékbőség idején nagyobb, akár 70 egyedet is számláló ideiglenes csapatok is létrejöhetnek. Ekkor a hímek rangsorrendet állítanak fel maguk között. Ehhez kapcsolódik a fenék mutogatása, a vizelettel való megjelölés, a csípőbe harapás és a kergetőzés. Legelés és lassú mozgás közben számos hanggal tartják a kapcsolatot. Jelenlétüket vinnyogással jelzik. Vészjelzésük röfögés, de az ismétlődő röfögés azt jelzi, hogy a mara követi társát. Kurkászás közben is hasonló hangokat adnak ki.[9] A szőr felmeresztése és a fogak összeütögetése is a kommunikációt szolgálja. A szagjelek a bonyolult társas kapcsolatokat tartják össze.[10] A nagy marák elegyengetik a földet, és megszimatolják, majd hajlított háttal ráülnek.[11] A hím vizelete azt jelzi, hogy a nőstény foglalt.[8] Mindkét viselkedés gyakoribb a párzási időszakban, és a hímeknél gyakoribb.[11]

Ragadozói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fő ellenségeik a csíkos pampamacska, a Geoffroy-macska, a puma, a menyétféle galictis fajok, és az argentin pamparóka. A kölyköket a Magellán-uhu és az óriásölyv is elragadhatja.[6] A Wellcomia dolichotis fonálféreg a nagy marára specializálódott élősködő.[1]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kölyök

A nőstény csak nagyon rövid ideig kész a párzásra: 3-4 havonta mindössze fél óráig termékeny. Emiatt alakulhatott ki nála a szilárd párkapcsolatra épülő monogámia. A monogámia főleg a rágcsálók esetében számít különleges szaporodási stratégiának. A pár évente jellemzően egy, ritkán két-három almot nevel fel, amelyek egyenként 1-3 kölyökből állnak. Fogságban akár évi négy almot is felnevelnek. A legtöbb kölyök tavasszal, augusztus és november között születik. A csúcspont szeptember-október. A vemhesség 91-110 napig tart, és a fejletten világra jövő kicsinyek egy általában más állat által kialakított üregben nőnek fel.[6] Testsúlyuk születéskor 480 - 730 gramm.

A szülők nem távolodnak el 2,5 kilométernél messzebb a kotoréktól. A marahímek ebben az időszakban meglehetősen agresszívek más párokkal szemben, ennek ellenére több pár utódai is növekedhetnek egy mélyedésben, mivel a szülők csak szoptatáskor keresik fel kölykeiket, akiket szag és hang alapján azonosítanak. Egyszerre egy anya közelíti meg az üreget egy órára. Közben a többiek a közelben várnak a sorukra.[10] Akár 33 kölyök is együtt nőhet fel. Egyes kölyköknek néha sikerül más anyától is szopniuk.[12][8] Vitatott, hogy az elárvult kölykök így felnőhetnek-e. A kölykök közül sok nem éri meg a felnőttkort; a ragadozók mellett a kihűlés és a betegségek veszélyeztetik őket.

A kölykök három hétig maradnak együtt a kotorékban. Ezalatt játszanak egymással, és melengetik egymást.[1] Az együtt nevelkedés további előnyeként a kölykök védettebbek a ragadozókkal szemben.[6] Ezután követik szüleiket a táplálékkeresésben, de 13 hetes korukig még szopnak. Ez szokatlanul hosszú idő a rágcsálóknál. A kis nagy marák gyorsan növekszenek, 2-3 hónap után már el is hagyják szüleiket. A nőstények 8 hónaposan már ivarérettek, a hímeknek erre még tovább kell várni. Várható élettartamuk a természetben 10 év, fogságban 14 év.

Védettsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fajt elsősorban az Európából vadászati célra behurcolt táplélékkonkurrens mezei nyúl (Lepus europaeus) terjeszkedése és élőhelyének mezőgazdasági termelés kiterjesztése következtében bekövetkező pusztulása fenyegeti, a Természetvédelmi Világszövetség ezért rossz kilátásúnak nyilvánította.[13] A vadászat kevéssé fenyegeti. Főleg húsáért vadásznak rá, vagy azért, hogy gereznájából takarót készítsenek.[1] Hagyományosan Argentína közép-északi részétől majndnem Tierra del Fuegoig élt.[14], de egyes helyekről, így Buenos Aires tartományból is eltűnt.[1] Fogságban rendkívül jól szaporodik, és igen népszerű állatkerti látványosság.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j Campos. C. M., Tognelli. M. F., Ojeda. R. A., (2001) Dolichotis patagonu, Mammalian Species, 625:1-5
  2. ^ a b Smythe. N., (1970) "On the existence of pursuit invitation signals in mammals". American Naturalist 104(938): 491-94.
  3. Redford, K. H., and J. F. Eisenberg, (1992) Mammals of the Neotropics: The Southern Cone, University of Chicago Press.
  4. ^ a b Kufner. M. B. (1995) "Temporal activity of the mara (Dolichotis patagonum) in the Monte Desert, Argentina". Studies on Neotropical Fauna and Environment 30:37–43.
  5. ^ a b Claudia M. Campos and Ricardo A. Ojeda, (1997) "Dispersal and germination of Prosopis flexuosa (Fabaceae) seeds by desert mammals in Argentina", Journal of Arid Environments, 35(4):707-14.
  6. ^ a b c d e f TABER AB (1987) "The Behavioural Ecology of the Mara". Dolichotis patagonum. Ph. D. Thesis, Belliol College, University of Oxford, Oxford, United Kingdom.
  7. Patagonian mara (Dolichotis patagonum) - videó
  8. ^ a b c d Genest, H. & Dubost, G. (1974) "Pair living in the mara ( Dolichotis paragonum Z ) " Mammalia 38: 155-162.
  9. Eisenberg, J. F. (1974). "The function and motivational basis of hystricomorph vocalizations". Symp. Zool. Soc. London 34, 211-248.
  10. ^ a b U. GANSLOSSER, S. WEHNELT (1997) "Juvenile development as part of the extraordinary social system of the Mara Dolichotis patagonum (Rodentia: Caviidae) ", Mammalia 61:3-15.
  11. ^ a b TABER, B. E., AND D. W. MACDONALD. (1984) "Scent dispersing papillae and associated behaviour in the mara, Dolichotis patagonum (Rodentia: Caviomorpha) ". Journal of Zoology 203:298-301.
  12. Taber, A. B. and Macdonald, D. W. (1992), "Communal breeding in the mara, Dolichotis patagonum ". Journal of Zoology, 227: 439–452.
  13. Ojeda, R. & Pardinas, U. (2008). Dolichotis patagonum. In: IUCN 2008. IUCN Red List of Threatened Species. Downloaded on 5 January 2009.
  14. Rood. J. P. (1972) Ecological and behavioral comparisons of three genera of Argentine cavies, Animal Behavior Monographs 5:1-83.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Großer Pampashase című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Patagonian mara című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.