Magassági betegség

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hegymászók a Mount Rainieren

A nagy tengerszint feletti magasság jelentős hatást gyakorol az emberi szervezetre. Már 2100 méterrel a tengerszint felett elkezd csökkenni a vér oxigénnel való telítettsége.[1][2] Ehhez az állapothoz az emberi szervezet rövid és hosszú távon képes alkalmazkodni: magasabb területeken emelt légzésszámra, szaporább szívműködésre és az erek kitágulására van szükség. Hosszabb távon a magaslati élőhelyeken élő emberek szervezete megváltozik, vérük több oxigént képes szállítani. Azonban egy adott magasság felett – ezt általában 8000 méter körül adják meg – a levegőben levő oxigén parciális nyomása annyira lecsökken, hogy az emberi szervezet elérkezik alkalmazkodóképessége határához.

A tengerszint feletti magasság hatásai[szerkesztés]

Az emberi test legjobban a tengerszinten működik, ahol a légnyomás 101325 Pa vagy 1013,25 millibar (vagyis 1 atmoszféra). A tengerszinten a levegő oxigéntartalma (O2) 20,9%, így az oxigén parciális nyomása kb. 21 kPa. Az egészséges emberi testben ez a nyomás elegendő, hogy a vérben található vastartalmú oxigéntranszport molekula, a hemoglobin reverzibilisen megkösse és a tüdőtől a test többi részébe szállítsa.[3] A tengerszint feletti magasság növekedésével a légköri nyomás a magassággal exponenciális arányban csökken. A levegő ritkábbá válik, tehát ugyanolyan térfogatú levegőben lévő gázok mennyisége kisebb. Az oxigén nyomása is – a levegőt alkotó többi gázhoz hasonlóan – a magassággal exponenciálisan csökken. Mindeközben az O2 százalékos aránya változatlanul 21% körüli értéken marad (ez mintegy 100 km tengerszint feletti magasságig igaz). Ugyanolyan térfogatú magaslati levegőben tehát kevesebb és kisebb nyomású oxigén van.[4] Összehasonlításul ez a nyomás 5000 méter tengerszint feletti magasságban, a Mount Everesten létrehozott alaptábor magasságán már csak fele a tengerszinten mért nyomásnak, míg a Mount Everest csúcsán már csak harmada.[5] Amikor az oxigén parciális nyomása lecsökken, a megfelelő oxigénellátás érdekében a szervezet megpróbál alkalmazkodni:[6] szaporább lesz a légzés (hogy több levegő és oxigén jusson el a tüdőkbe), felgyorsul a szívműködés (hogy az oxigénnel kevésbé telített vért gyorsabban áramoltassa a tüdők és a test többi része között), kitágulnak az erek (szintén a megnövekedett véráramlás következtében).

Az emberek kb. negyede 2500 méter feletti magasságon különféle tüneteket vehet észre magán a magassághoz történő alkalmazkodás következtében: a legenyhébb tünet a fejfájás, szédülés, gyengeség lehet. Súlyosabb esetben felléphet légszomj, aluszékonyság és az ítélőképesség elvesztése. Az erek kitágulását, a fokozott szívműködést keringési zavar követheti, ami súlyos esetben tüdővizenyőhöz, az agynyomás-fokozódáshoz vezethet. Az idegrendszeri problémák szövődménye szélsőséges esetben az eszméletvesztés, a kóma és a halál.

Az orvostudomány három magaslati régiót különböztet meg, amik az eltérő oxigénkoncentráció miatt más-más hatással vannak és más-más kezelést igényelnek:[7]

  • nagy magasság – 1500–3500 m között
  • nagyon nagy magasság – 3500–5500 m között
  • extrém magasság – 5500 m felett

Mindhárom magaslati régióban való utazás, tartózkodás egészségügyi problémákat, a magaslati betegség tüneteit eredményezheti, a fejfájástól a magaslati tüdővizenyőig (high altitude pulmonary edema, HAPE) és agyödémáig (high altitude cerebral edema, HACE). Minél nagyobb a tengerszint feletti magasság, annál nagyobb a súlyos szövődmények kialakulásának veszélye.[8]

Az emberi szervezet alkalmazkodóképességét jelzi, hogy a Mount Everesten 5950 m magasságban (475 millibar légköri nyomáson) két évig éltek hegymászók, de feltehetően ez lehet a hosszútávú alkalmazkodás felső határa.[9] Ennél magasabban, 7500 m felett (383 millibar nyomás alatt), az alvás nehéz, az étel megemésztése szinte lehetetlen, és a tüdő- vagy agyödéma veszélye fokozottan nő.[8][10][11]

Halálzóna[szerkesztés]

A Mount Everest csúcsa
Bővebben: Halálzóna

A hegymászók körében „halálzónának” nevezett magasságban az oxigén nyomása annyira lecsökken, hogy az emberi test nem képes működni. A zóna legalacsonyabb pontját általában 8000 m-re (356 millibar légköri nyomás) teszik.[12] A magashegyi hegymászók körében bekövetkezett halálesetek nagy részét a halálzónában fellépő tünetek okozzák, vagy közvetlenül (a szervezet nem képes tovább működni) vagy közvetve (a stressz miatt rossz döntéseket hoznak vagy a fizikai gyengeség, rosszullét miatt baleseteket szenvednek). A halálzónához az emberi szervezet mai ismeretek szerint nem képes alkalmazkodni: a test gyorsabban éli fel oxigéntartalékait, mint ahogyan azt a levegőből pótolni tudja. Huzamosabb tartózkodás a halálzónában kiegészítő oxigénforrás nélkül, a szervezet működésének zavaraihoz, eszméletvesztéshez és végül halálhoz vezet.[13][14][15]

A halálzóna kifejezést egy svájci orvos, Edouard Wyss-Dunant használta 1952-ben megjelent The Mountain World című művében.[16]

A magassághoz való hozzászokás[szerkesztés]

Az emberi test közép-hosszú idő alatt alkalmazkodni tud a nagy magassághoz. A rövid távú akklimatizálódást a vér oxigénszintjének csökkenésére érzékeny karotisztestek jelzésére bekövetkező légzésszám-emelkedés, a hiperventiláció oldja meg. A hiperventiláció azonban a légúti alkalózis káros hatását is okozza, gátolva a légzőközpont légzésszámának szükséges mértékű emelkedését. Ennek képtelenségét okozhatja a karotisztestek nem megfelelő válaszreakciója, esetleg tüdő- vagy vesebetegség.[2][17] Ezenkívül nagy magasságban a pulzusszám növekedésével a perctérfogat kissé csökken; és a nem alapvető testfunkciók hátterbe szorulnak, az emésztés hatékonysága csökken (mivel a szervezet elnyomja az emésztőrendszert a szív–tüdő-tartalékok növelése érdekében).[18] A teljes akklimatizációhoz napok vagy akár hetek is szükségesek. A szervezet fokozatosan kompenzálja a légúti alkalózist a hidrogén-karbonátok vesén keresztül történő kiválasztásával, lehetővé téve a megfelelő légzést, hogy oxigént biztosítson az alkalózis kockázata nélkül. Körülbelül négy napig tart bármely magasságban. Az acetazolamid ezt a hatást még jelentősen fokozza.[17]

Végül a szervezet alacsonyabb tejsavtermelést mutat (mivel a glükóz csökkent lebontása csökkenti a képződött laktát mennyiségét), csökken a vérplazma térfogata, nő a hematokritérték (policitémia), megnövekedik vörösvérsejt-tömeg, a kapillárisok magasabb koncentrációja a vázizom szövetekben, megnövekedett mioglobin, megnövekedett mitokondrium, megnövekedett aerob enzimkoncentráció, a 2,3-biszfoszfoglicerát növekedése, hipoxiás pulmonalis érszűkület és jobbkamrai hipertrófia.

A nagy magassághoz való teljes hematológiai alkalmazkodás akkor érhető el, amikor a vörösvértestek számbeli növekedése elér egy platót és megáll. Ezt követően az alany az extrém magasság 5500 méter alatt képes úgy végezni tevékenységeit, mintha tengerszinten lenne. A teljes hematológiai adaptáció hosszát a kilométerben mért magasság 11,4 nappal való megszorzásával közelíthetjük meg. Például a 4000 méteres magassághoz való alkalmazkodás körülbelül 46 napot igényel.[19] Az alkalmazkodási idő semmilyen meghosszabbítása nem teszi lehetővé emberek számára, hogy tartósan 5950 m felett éljenek.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Magassági betegség vagy „hegyi betegség”. Országos Epidemiológiai Központ. [2014. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. április 4.)
  2. ↑ a b Human Adaptation to High Terrestrial Altitude, Medical Aspects of Harsh Environments [archivált változat] (2002). Hozzáférés ideje: 2009. január 5. [archiválás ideje: 2009. január 11.] 
  3. ↑ Hypoxia, Oxygen, and Pulse Oximetry (PDF). FlightState Pulse Oximeter. [2006. november 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. december 29.)
  4. ↑ Légnyomás | Ember a természetben - 5. osztály | Sulinet Tudásbázis. tudasbazis.sulinet.hu. (Hozzáférés: 2017. október 13.)
  5. ↑ Introduction to the Atmosphere. PhysicalGeography.net. (Hozzáférés: 2006. december 29.)
  6. ↑ (2004) „Altitude Acclimatization Guide.”. US Army Research Inst. of Environmental Medicine Thermal and Mountain Medicine Division Technical Report (USARIEM). [2009. április 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 5.)  
  7. ↑ Non-Physician Altitude Tutorial. International Society for Mountain Medicine. [2011. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. december 22.)
  8. ↑ a b „Medical Problems in High Mountain Environments. A Handbook for Medical Officers” USARIEM-TN94-2, Kiadó: US Army Research Inst. of Environmental Medicine Thermal and Mountain Medicine Division Technical Report. [2009. április 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. március 5.)  
  9. ↑ West, JB (2002). „Highest permanent human habitation”. High Altitude Medical Biology 3 (4), 401–407. o. DOI:10.1089/15270290260512882. PMID 12631426.  
  10. ↑ Rose MS, Houston CS, Fulco CS, Coates G, Sutton JR, Cymerman A (1988. december 1.). „Operation Everest. II: Nutrition and body composition”. J. Appl. Physiol. 65 (6), 2545–51. o. PMID 3215854. (Hozzáférés: 2009. március 5.)  
  11. ↑ Kayser B (1992. október 1.). „Nutrition and high altitude exposure”. Int J Sports Med 13 Suppl 1, S129–32. o. DOI:10.1055/s-2007-1024616. PMID 1483750.  
  12. ↑ Everest:The Death Zone. Nova. PBS, 1998. február 24.
  13. ↑ Darack, Ed. Wild winds: adventures in the highest Andes, 153. o. (2002) [halott link]
  14. ↑ Huey, Raymond B., Xavier Eguskitza (2001. július 2.). „Limits to human performance: elevated risks on high mountains”. J. Experimental Biology 204 (18), 3115–3119. o. PMID 11581324.  
  15. ↑ Grocott, Michael P.W., Daniel S. Martin, Denny Z.H. Levett, Roger McMorrow, Jeremy Windsor, Hugh E. Montgomery (2009). „Arterial Blood Gases and Oxygen Content in Climbers on Mount Everest”. N Engl J Med 360 (2), 140–149. o. DOI:10.1056/NEJMoa0801581. PMID 19129527.  
  16. ↑ Schott, Ben. „Death Zone”, New York Times , 2010. január 9. 
  17. ↑ a b Altitude Illness – Cerebral Syndromes. eMedicine Specialties > Emergency Medicine > Environmental, 2008. április 16.
  18. ↑ Westerterp, Klaas (2001. június 1.). „Energy and Water Balance at High Altitude”. News in Physiological Sciences 16 (3), 134–137. o. PMID 11443234.  
  19. ↑ Zubieta-Calleja, G., Paulev, P-E, Zubieta-Calleja, L. Zubieta-Castillo, G. (2007). „Magasság-adaptáció hematokrit változáson keresztül”. Journal of Physiology and Pharmacology 58, 811–818. o.  

További információk[szerkesztés]

  • IPPA, High Altitude Pathology Institute.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

 Az itt található információk kizárólag tájékoztató jellegűek, nem minősülnek orvosi szakvéleménynek, nem pótolják az orvosi kivizsgálást és kezelést.
A cikk tartalmát a Wikipédia önkéntes szerkesztői alakítják ki, és bármikor módosulhat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Magassági_betegség&oldid=25975375”