Magassági betegség

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hegymászók a Mount Rainier-en

A nagy tengerszint feletti magasság jelentős hatást gyakorol az emberi szervezetre. 2500 méterrel a tengerszint felett a levegő oxigéntartalma annyira lecsökken, hogy lecsökken a vér oxigénnel való telítettsége.[1][2] Ehhez az állapothoz az emberi szervezet rövid és hosszú távon képes alkalmazkodni: magasabb területeken szaporább légzésszámra, gyorsabb szívműködésre és az erek kitágulására van szükség. Hosszabb távon a magaslati élőhelyeken élő emberek szervezete megváltozik, vérük több oxigént képes szállítani. Azonban egy adott magasság felett - ezt általában 8000 méter körül adják meg - a levegő oxigéntartalma annyira lecsökken, hogy az emberi szervezet elérkezik alkalmazkodóképessége határához.

A tengerszint feletti magasság hatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberi test legjobban azon a tengerszint feletti magasságon működik, ahol a légnyomás 101325 Pa vagy 1013,25 millibar (vagyis 1 atmoszféra). A tengerszinten a levegő oxigéntartalma (O2) 20,9%, vagyis a légnyomásból az oxigén nyomása (PO2) kb. 21 kPa. Az egészséges emberi testben ez a nyomás elegendő, hogy a vérben található vastartalmú oxigéntranszport molekula, a hemoglobin reverzibilisen megkösse és a tüdőktől a test többi részébe szállítsa.[3]

A légköri nyomás a tengerszint feletti magasság növekedésével csökken, és bár a levegő O2 tartalma kb 100 km tengerszint feletti magasságig állandó marad, az oxigén nyomása a magassággal exponenciális arányban csökken. (összehasonlításul: 5000 méter tengerszint feletti magasságban, a Mount Everesten létrehozott alaptábor magasságán már csak a tengerszinten mért nyomás fele, míg a Mount Everest csúcsán már csak harmada.)[4] Amikor az oxigén nyomása (hétköznapi szóhasználatban: "a levegő oxigéntartalma") lecsökken, a megfelelő oxigénellátás érdekében a szervezet megpróbál alkalmazkodni:[5] szaporább lesz a légzés (hogy több levegő és oxigén jusson el a tüdőkbe), felgyorsul a szívműködés (hogy az oxigénnel kevésbé telített vért gyorsabban áramoltassa a tüdők és a test többi része között), kitágulnak az erek (szintén a megnövekedett véráramlás következtében).

Az emberek kb. negyede 2500 méter feletti magasságon különféle tüneteket vehet észre magán a magassághoz történő alkalmazkodás következtében: a legenyhébb tünet a fejfájás, szédülés, gyengeség lehet. Súlyosabb esetben felléphet légszomj, aluszékonyság és az ítélőképesség elvesztése. Az erek kitágulását, a fokozott szívműködést keringési zavar követheti, ami súlyos esetben tüdővizenyőhöz, az agynyomás-fokozódáshoz vezethet. Az idegrendszeri problémák szövődménye szélsőséges esetben az eszméletvesztés, a kóma és a halál.

Az orvostudomány három magaslati régiót különböztet meg, amik az eltérő oxigénkoncentráció miatt más-más hatással vannak és más-más kezelést igényelnek:[6]

  • nagy magasság= 1500-3500 m között
  • nagyon nagy magasság= 3500-5500 m között
  • extrém magasság = 5500 m felett

Mindhárom magaslati régióban való utazás, tartózkodás egészségügyi problémákat, a magaslati betegség tüneteit eredményezheti, a fejfájástól a magaslati tüdővizenyőig (high altitude pulmonary edema, HAPE) és agyödémáig (high altitude cerebral edema, HACE). Minél nagyobb a tengerszint feletti magasság, annál nagyobb a súlyos szövődmények kialakulásának veszélye.[7]

Az emberi szervezet alkalmazkodóképességét jelzi, hogy a Mount Everesten 5950 m magasságban (475 millibar légköri nyomáson) két évig éltek hegymászók, de feltehetően ez lehet a hosszútávú alkalmazkodás felső határa.[8] Ennél magasabban, 7500 m felett (383 millibar nyomás alatt), az alvás nehéz, az étel megemésztése szinte lehetetlen, és a tüdő- vagy agyödéma veszélye fokozottan nő.[7][9][10]

Halálzóna[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Mount Everest csúcsa

A hegymászók körében „halálzónának” nevezett magasságban az oxigén nyomása annyira lecsökken, hogy az emberi test nem képes működni. A zóna legalacsonyabb pontját általában 8000 m-re (356 millibar légköri nyomás) teszik.[11] A magashegyi hegymászók körében bekövetkezett halálesetek nagy részét a halálzónában fellépő tünetek okozzák, vagy közvetlenül (a szervezet nem képes tovább működni) vagy közvetve (a stressz miatt rossz döntéseket hoznak vagy a fizikai gyengeség, rosszullét miatt baleseteket szenvednek). A halálzónához az emberi szervezet mai ismeretek szerint nem képes alkalmazkodni: a test gyorsabban éli fel oxigéntartalékait, mint ahogyan azt a levegőből pótolni tudja. Huzamosabb tartózkodás a halálzónában kiegészítő oxigénforrás nélkül, a szervezet működésének zavaraihoz, eszméletvesztéshez és végül halálhoz vezet.[12][13][14]

A halálzóna kifejezést egy svájci orvos, Edouard Wyss-Dunant használta 1952-ben megjelent The Mountain World című művében.[15]


A szócikk egy része még lefordítandó. Segíts te is a fordításban!


Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magassági betegség vagy "hegyi betegség". Országos Epidemiológiai Központ. (Hozzáférés: 2011. április 4.)
  2. Human Adaptation to High Terrestrial Altitude, Medical Aspects of Harsh Environments (2002). Hozzáférés ideje: 2009. január 5. 
  3. Hypoxia, Oxygen, and Pulse Oximetry (PDF). FlightState Pulse Oximeter. (Hozzáférés: 2006. december 29.)
  4. Introduction to the Atmosphere. PhysicalGeography.net. (Hozzáférés: 2006. december 29.)
  5. (2004.) „Altitude Acclimatization Guide.”. US Army Research Inst. of Environmental Medicine Thermal and Mountain Medicine Division Technical Report (USARIEM-TN-04-05). Hozzáférés ideje: 2009. március 5.  
  6. Non-Physician Altitude Tutorial. International Society for Mountain Medicine. (Hozzáférés: 2005. december 22.)
  7. ^ a b Medical Problems in High Mountain Environments. A Handbook for Medical OfficersUSARIEM-TN94-2, Kiadó: US Army Research Inst. of Environmental Medicine Thermal and Mountain Medicine Division Technical Report. Hozzáférés ideje: 2009. március 5.  
  8. West, JB (2002.). „Highest permanent human habitation”. High Altitude Medical Biology 3 (4), 401–407. o. DOI:10.1089/15270290260512882. PMID 12631426.  
  9. Rose MS, Houston CS, Fulco CS, Coates G, Sutton JR, Cymerman A (1988. december 1.). „Operation Everest. II: Nutrition and body composition”. J. Appl. Physiol. 65 (6), 2545–51. o. PMID 3215854. Hozzáférés ideje: 2009. március 5.  
  10. Kayser B (1992. október 1.). „Nutrition and high altitude exposure”. Int J Sports Med 13 Suppl 1, S129–32. o. DOI:10.1055/s-2007-1024616. PMID 1483750.  
  11. Everest:The Death Zone. Nova. PBS, 1998. február 24
  12. Darack, Ed. Wild winds: adventures in the highest Andes (2002) 
  13. Huey, Raymond B., Xavier Eguskitza (2001. július 2.). „Limits to human performance: elevated risks on high mountains”. J. Experimental Biology 204 (18), 3115–3119. o. PMID 11581324.  
  14. Grocott, Michael P.W., Daniel S. Martin, Denny Z.H. Levett, Roger McMorrow, Jeremy Windsor, Hugh E. Montgomery (2009.). „Arterial Blood Gases and Oxygen Content in Climbers on Mount Everest”. N Engl J Med 360 (2), 140–149. o. DOI:10.1056/NEJMoa0801581. PMID 19129527.  
  15. Schott, Ben. „Death Zone”, 2010. január 9. 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • IPPA, High Altitude Pathology Institute.