Kalka menti csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mongol lovas harcosok.

A Kalka menti csata 1223. május 31-én zajlott a mai Ukrajnában, a Kalka (ma: Kalmiusz) folyó mellett az orosz fejedelemségek, a velük szövetséges kunok és a Mongol Birodalom felderítő seregei között. A csata az oroszok megsemmisítő vereségével végződött, megnyitva az utat a mongolok kelet-európai hódításai (a tatárjárás) előtt és évszázadokra megszabva az orosz fejedelemségek fejlődésének útját.

A csatát a Kalka partján vívták, a mai Doneck és Mariupol között.

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A megtámadott és leigázott kun kánságok (a térképen Kipchak Khanates) hatalmas területen feküdtek.

A mongolok a mai Perzsia, Azerbajdzsán és Grúzia területén áthaladva, Derbenten keresztül törtek be a kelet-európai sztyeppre. A segédcsapatokkal együtt mintegy 25 ezres sereget Dzsingisz kán zseniális hadvezérei, Szübőtej Batur és Dzsebe vezették. Nem hódítani érkeztek, hanem a tervezett későbbi hódítások előtt felderíteni a terepet. Útjuk során szétvertek minden ellenük támadó sereget, bevették az ellenálló városokat, felperzselték a településeket és nagy pusztítást okoztak az őslakosok között.

Először a kipcsak nomád kunokra vetették rá magukat, akik hatalmas területeket ellenőriztek a sztyeppén és a mongolok érkezte előtt sokszor törtek rá a szomszédos orosz fejedelemségekre. A kun vezér Kötöny kán lánya férje, a halicsi fejedelem Merész Msztyiszlav udvarában kért segítséget a támadók ellen. A Novgorodi Krónika szerint a kán elhalmozta ajándékaival a fejedelmet, majd ezt mondta neki: „Ma a tatárok elvették a földünket, de holnap eljönnek és elveszik a tiédet is.”

Msztyiszlav és más szláv uralkodók, köztük III. Msztyiszláv kijevi, és Szvjatoszláv csernyigovi fejedelem, úgy döntött, hogy az ismeretlen hódítók ellen segítséget nyújtanak a már kiismert kunoknak. Együtt jelentős erőt képviseltek, az egymással évszázadok óta vetélkedő fejedelmek közt azonban ezúttal sem volt egység.

A mongolok több küldöttséget küldtek a fejedelmekhez, megígérték, hogy nem támadnak a fejedelemségekre és csak azt kérik, hogy ellenségeiket, a kunokat szolgáltassák ki nekik (ahogy később ugyanezt követelték IV. Béla magyar királytól is). Msztyiszlav azonban bízott a győzelemben, és nem engedett, sőt egyes források szerint a szlávok megölték az egyik mongol küldöttség tagjait. A fejedelmek valószínűleg nem tudtak Dzsingisz kán seregeinek hatalmas ázsiai hódításairól.

Az egyesült szláv sereg kilenc napig üldözött egy visszavonuló mongol előőrsöt, amíg el nem értek a Kalka folyóig, ahol a fősereg várakozott.

A csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szláv-kun sereg mintegy nyolcvanezer főt számlálhatott. A had nagysága és a mongolok hátrálása elbizakodottá tette a fejedelmeket, ugyanakkor a szláv sereg különböző részei az üldözés közben nem tudtak egyforma sebességgel haladni. A színlelt menekülés mongol taktikája (mangudai) ezúttal is bevált.

A halicsi Msztyiszláv, be sem várva az elmaradókat, támadást vezényelt. A támadók sorait azonban megbontották a mongol könnyűlovasság íjászai. A csatarendet a krónika szerint a kunok rendezetlen visszavonulása is összezavarta. Egyes kutatók más véleményen vannak. Szerintük a kunok rendezetten és hősiesen harcoltak, míg a gyakorlatlan, parasztokból összeverbuvált orosz csapatok soraiban nagy mészárlást hajtottak végre a tatárok. Az oroszok, lovasságuk kivételével gyengén voltak felfegyverezve. A mongolok ráadásul pusztító nyílzáport tudtak zúdítani ellenségeikre. Méltó ellenfélnek a mongoloknak inkább a kunok bizonyultak, ők rendelkeztek nyilakkal, s lovaikkal jobban manővereztek.[1]

A könnyűlovasok után a bevált rendben a lándzsás, csatabárdos, pányvás mongol nehézlovasság támadása következett. A könnyelműen előretört seregrészt hamar körbekerítették és lemészárolták. Msztyiszláv fogságba esett, de nem élte túl sokkal a csatát. Dzsebe és Szübőtej parancsára Msztyiszláv és más elfogott hercegek testére pallókat fektettek és a mongolok azokon tartották meg a győzelmi ünnepséget, miközben a fejedelmek megfulladtak.

A maradék (főleg kunokból álló) sereg még három napon keresztül védekezett táborában. A kijevi Msztyiszlávot állítólag egy a mongolok oldalára állt orosz, Ploszkin győzte meg arról, hogy adja meg magát és váltságdíj ellenében a mongolok szabadon engedik. Ez azonban nem volt igaz, és a kijevi fejedelem is a mulató mongolok csizmái alatt végezte.

A szláv-kun sereg mintegy fele maradt a csatamezőn.

Következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csata után, a győzelmi ünnep közben érkezett meg a mongol vezérekhez Dzsingisz kán üzenete, melyben azonnal haza rendeli a két vezért, és seregeiket. Ezért a mongolok már másnap elindultak a dél-orosz sztyeppéről. Ezt az elvonulást az orosz fejedelmek úgy értelmezték, hogy a győzelmük ellenére a mongolok nem mernek velük harcolni tovább, és soha többé nem jönnek vissza. Súlyosan tévedtek.

1226-ban meghalt Dzsocsi, Dzsingisz kán legidősebb fia, és az északnyugati ulusz (ország) kánja. Helyére a fia, a szinte még gyermek Batu került, felügyelőjéül, és tanárának pedig a nagy hadvezért, Szübödejt rendelték. Mivel korábban Dzsingisz Dzsocsinak adta a világ ezen részét, "egészen, míg csak a mongol lovak patái felverik a port", Batu úgy döntött, ő majd véghez viszi a hódítást. Hatalmas sereggel tért vissza a dél-orosz területekre és sorra bevette és felégette az egyébként a kalkai csata óta egymással marakodó orosz hercegek központjait. Ezután olyan függésbe kényszerítette őket, amelyet csak 1380-ban, a Kulikovói csata tudott megingatni.

Szübőtej nyugati hódítóútja kiterjesztette a hatalmas mongol birodalmat.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Földi Pál: Nagy hadvezérek; Dzsingisz kán 239. old.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]