Johannita–török háború (1522–23)

Johannita–török háború (1522–23)
Johannita–török háborúk Velencei–török háborúk
Dátum	1522. június 26. – 1523. január 1.
Helyszín	Rhodosz és a környező szigetek, a déli Égei-tengeren
Eredmény	Oszmán-török győzelem
Casus belli	A johanniták székhelye, Rodosz a török törzsterületek közvetlen közelében volt
Területváltozások	Rodosz és a környező szigetek török uralom alá kerültek
Harcoló felek  Oszmán Birodalom  Johannita Lovagrend  Velencei Köztársaság  Rodoszi görögök Parancsnokok  I. Szulejmán török szultán  Musztafa pasa  Piri Mehmed nagyvezír  Kurtogli Muszlihiddin Reisz  Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester  Nicholas Hussey angol renditestvér Haderő 40-50 000 katona 400 hajó 3000 lovag, 7000 katona 150 hajó

A Johannita–török háború (1522–23) vagy rhodoszi hadjárat I. Szulejmán oszmán szultán inváziója volt Rhodosz szigetén, az ott uralkodó Johanniták ellen (ma a Szuverén Máltai Lovagrend), akik a szigetet birtokolták. A háború főleg Rhodosz ostromával telt, és Szulejmán sikerével végződött. Szulejmán ezzel felszámolta az utolsó keresztes támaszpontot a Földközi-tenger keleti felén, noha az már a keresztes háborúk óta létezett.

Előzmények

A Johannita Lovagrend azután települt Ciprusra, hogy a muzulmánok teljesen visszahódították a Szentföldet. Miután a johanniták 1306-ban a Bizánci Birodalomtól elvették Rhodosz szigetét, nagymesterük, Foulques de Villaret oda tette a rend központját és szuverén államisággal egyenértékű hatalmat épített ki a szigeten, mely ellenőrizte, vigyázta a levantei kereskedelmet, és védelmet nyújtott a velencei és genovai hajóknak a kalóztámadásoktól.
Az oszmán-törökök 14. századi megjelenését követően, miután megszerezték Kis-Ázsia nagy részét, a görög tengereken is terjeszkedni kezdtek, aminek viszont a Johannita Lovagrend eredményesen ellenállt, és kivédett minden török támadást. 1480-ban egy török expedíciós sereg Gedik Ahmed vezetésével megpróbálta elfoglalni Rhodoszt, de a lovagok visszaverték a támadást. Gedik azután Otrantót szállta meg, melyet a kasztíliaiak, nápolyiak csak magyar segítséggel tudtak visszafoglalni.

A 15. század végén a török terjeszkedés fokozottabb lett; ez főleg perzsiai terjeszkedésekben nyilvánult meg. A pápa és más európai államok viszont féltek attól, hogy az oszmán hadigépezet előbb-utóbb a keresztény Európa ellen fog támadni, ezért szorgalmazták a perzsákkal való mielőbbi szövetségre lépést. Ezzel szemben sem Leonardo Loredan dózse, sem Guy de Blanchefort nem akart johannita-perzsa, vagy velencei-perzsa szövetséget; nem mérték fel az Oszmán Birodalom egyre növekvő erejét. Még akkor sem, amikor I. Szelim nagy győzelmet aratott a csaldiráni csatában I. Iszmáíl sah felett. 1521-ben Szelim fia, Szulejmán magyarországi hadjáratra indult és látványos sikereket ért el. A következő évre elhatározta, hogy leszámol a johannitákkal, mivel támaszpontjuk közvetlenül a birodalom törzsterülete mellett volt.

A háború

A johanniták — a magyarokhoz hasonlóan — nem számíthattak a többi európai államtól segítségre. Velence már régóta békében élt a törökökkel, főleg azután, hogy 1500-ban és 1503-ban jelentős vereséget szenvedett tőlük. A békét a dózse 1513-ban meghosszabbította. X. Leó pápának már éppen elég nagy gondot okozott a magyar-török háború is, amellé I. Ferenc francia király Itália és a Német-római Birodalom ellen folytatott harcot, melyben Velence és Spanyolország is érintve volt.

A források szerint Musztafa pasa vezetésével négyszáz hajóról 100 ezer fős török sereg szállt partra Rhodoszon. Mielőtt Rhodosz városa ellen indultak volna, elfoglalták a sziget területének nagy részét, és megszállták a környező vizeket.

A lovagrendnek körülbelül 10 ezer katonája lehetett, amiből 3000 fő rendtag volt (portugálok, spanyolok, olaszok, németek, provence-iak, angolok, kasztíliaiak, aragóniaiak, angolok, auvergne-iek), a sereg többi része reguláris olasz, görög katonákból állt. A haderő 150 hajós flottával is rendelkezett, amit Kandiából odavezényelt velencei erősítésekkel egészítettek ki.
A lovagrend 7500 katonát (ebből 2000 lovagot) állomásoztatott a rhodoszi várban.

A Rhodosz nyugati felén levő apróbb szigeteket a törökök igen hamar elfoglalták, és a környéket is felperzselték, miután június 26-án megkezdték a partraszállást. A keresztény flotta nem tehetett mást, minthogy zavarta a török hajók mozgását és utánpótlását, mert nyílt összecsapást semmiképp sem kockáztathatott meg. Július 28-án csatlakozott a sereghez Szulejmán, aki még azon a napon támadást intézett a vár ellen.

A harcok azonban eléggé elhúzódtak, és kitolódtak a téli időszakra is, de mivel a mediterrán térségben nem köszöntött be a hideg, ezért a török sereg egész évben fegyverben maradhatott. Lindoszt elfoglalták az oszmánok, de jelentős veszteségeik voltak, és akadozott az utánpótlás is.

A vár készletei decemberre kimerültek, akárcsak a flottáé. Segítség nem érkezett, ezért a védelmet vezető Phillipe de Villiers nagymester tárgyalni kezdett a szultánnal a tűzszünetről.

Rhodosz elvesztése

A Szulejmánnal kötött egyezség értelmében átadták Rhodosz és Lindosz várakat, a sziget többi településével együtt, a flottából pedig száz hajót. A maradék ötvennel a lovagrend kiürítette a várat, és megkezdte az áttelepítést Kandiába. Velük együtt néhány ezer lakos is elhagyta a szigetet.

Szulejmán ezzel fontos keresztény támaszpontot iktatott ki az Égei-tengeren, bár jó pár görög sziget még mindig Velence kezén volt.

A lovagrendnek V. Károly német császár és spanyol király 1530-ban Málta szigetét adományozta, ahol fenntarthatta államát. A johanniták ezután részt vettek a velencei–török háborúkban és a spanyol–török háborúkban, így a kandiai háborúban is. 1565-ben megvédték Máltát egy újabb nagyerejű török támadástól, és a török flotta kalóztevékenységeit is jelentősen gátolták a meleg tengereken.

Lásd még

• Rhodosz ostroma (1522)