Dixieland

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A dixieland zene, amire néha Hot jazz, Early jazz vagy New Orleans jazz néven hivatkoznak, a dzsessz zene egyik stílusa, ami New Orleansban a XX. század elején fejlődött ki és terjedt el az 1910-es években Chicagoban és New Yorkban, a New Orleans-i bandáknak köszönhetően.

Jól ismert dzsessz-sztenderd számok a dixieland időszakból, mint a "Basin Street Blues" és a "When the Saints Go Marching In" ismertek más, nem dzsessz rajongók számára is.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dixieland a dzsessz stílus legkorábbi változata, melyet New Orleans-ban alakítottak ki. A stílus a korai rézfúvós meneteket, a francia kvadrillokat, a ragtime-t és bluest ötvözte közös, polifónikus improvizációval. Míg a hangszerelés a és a zenekarok nagysága nagyon eltérő lehet, a "standard" zenekar élvonalát ("front line") trombita (vagy kornett), harsona és klarinét adja, a kísérő ritmust legalább kettő biztosítja a zongora, gitár, bendzsó, dobok és a nagybőgő (vagy tuba) közül.

A Dixieland kifejezés 1917-ben terjedt el széles körökben, miután megjelent az Original Dixieland Jazz Band első milliós nagyságrendű eladottságú lemeze. A zenét folyamatosan játszották a XX. század korai szakaszától. Louis Armstrong All-Stars bandája a legnépszerűbb Dixielandel azonosított együttes, bár Armstrong saját befolyása a jazz minden stílusából kiérződik.

A döntő dixieland hangzás megteremtésében egy hangszer (általában a trombita) játssza a dallamot vagy egy felismerhető körítést vagy variációt, és a többi élvonalbeli hangszer (front-line) improvizál a dallamra. Ez sokkal polifónikusabb hangzást kelt, mitha egy különösen nagy létszámú big band vagy egy összhangzatos bebop szólna.

Az 1930-as évek szving korszaka véget vetett sok Dixieland Dzsessz muzsikus karrierjének. Mindössze pár zenész tudta fenntartani népszerűségét. Többségük visszavonult.

A bebop előretörésével az 1940-es években a korábbi csoport-improvizáció stílusa már nem volt olyan népszerű a fiatal fekete zenészek között, míg az idősebbek egy része folytatta a régi stílusban. Bár a fiatal zenészek új felállásokat alakítottak ki, sok bebopper Armstrong tiszteletéül az ő felvételeiből emeltek ki részleteket és használták fel saját improvizádcióikhoz.

A dixieland a késő 1940-es és 1950-es években újra virágzását élte, ami több félig visszavonult zenésznek hozott hírnevet élete végére, mint ahogy visszavonult zenészeket is újra dzsessz a körökbe vonzott sok évnyi kihagyás után (lásd Kid Ory). Ennek a virágzó korszaknak több dixieland bandája tudatosan idézte fel az évtizedekkel korábbi együttesek felvételeit, míg mások folytatták a az új innovatív előadások és dallamok megalkotását. Példaként az 1950-es években a "Progresszív Dixieland" stílus a hagyományos dixielandet ötvözte volna a bebop ritmussal. Ezekhez hasonló bandákkal Steve Lacy játszott karrierje elején. Erre a stílusra helyenként "Dixie-bop"ként hivatkoznak.

A szó eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Míg a Dixieland továbbra is széles körben elterjedt, a kifejezés alkalmassága erősen vitatott bizonyos körökben. Egyesek számára ez lett az elfogadott (különösen az USA nyugati bandáinak körében, akikre hatottak az 1940-es évek), míg másoknak (különösen a New Orleans-i zenészeknek, akikre az 1920-as évek afro-amerikai bandái hatottak) a Klasszikus Dzsessz vagy Tradicionális Dzsessz kifejezést részesítették előnyben. Később páran a Dixieland elnevezést kicsinyes, felületes giccsnek tartották utalva a szenvedély és a zene mélyebb megértésének hiányára.

Ma a "Dixieland" gyakran a tradicionális stílust játszó fehér bandákat jelenti, mint például Eddie Condon és Muggsy Spanier zenekarait.

Modern Dixieland[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ma négy nagyobb aktív irányzata van a Dixieland dzsessznek:

Chicago stílus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Chicago zenéje

A "Chicago stílust" gyakran vonatkoztatják az olyan chicagoiak hangzására, mint Jimmy McPartland, Eddie Condon, Muggsy Spanier, és Bud Freeman. A ritmust kíséretet ezekben a bandákban a gitár a bendzsót, a nagybőgő a tubát helyettesíti. Zeneileg a chicago stílusú együttesek inkább szving-szerű 4/4-es stílusban játszanak. A [New Orleans]-i stílus által előnyben részesített együttes hangzás itt hangsúlytalanná válik a szólók javára. Szintén eltér a déli eredetétől, mivel jóval gyorsabb tempójú, utalva ezzel a városi élet sürgés-forgására. Az ilyen stílusú bandák sokféle dallamot játszottak, belevéve a tradicionálisabbakat, sokat a Great American Songbookból és számosat az 1930-as évek George Gershwin, Jerome Kern, Cole Porter, és Irving Berlin művek választékából. Egyes nem chicagóiak, mint Pee Wee Russell és Bobby Hackett is gyakran gondolkodtak, hogy ebben a stílusban zenéljenek. A modernizált stílus változata Nicksieland néven jelent meg, Nick's Greenwich Village night clubjának neve után, ahol igazán népszerű volt, igaz a kifejezés nem csak erre a helyre vonatkozott.

West Coast-i újjáéledés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mozgalom a késői 1930-as években indult San Franciscoból a Lu Watters Yerba Buena Jazz Band-el, később a stílust a harsonás Turk Murphy terjeszti ki. A Chicago stílus visszhangjaként indult és fejlődése során egyre közelebb került a szvinghez. Ezeknek az együttesek a repertoárja többnyire Joe "King" Oliver, Jelly Roll Morton, Louis Armstrong és W. C. Handy zenéjére épült. A West Coast-i bandák stílusában a tuba és bendzsó játsszák a ritmushangszerek szerepét, kétnegyedes ütemben.

New Orleans-i Tradicionális[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A "New Orleans-i Tradicionális" újjáéledés mozgalma Bunk Johnson újbóli felfedezésével kezdődött 1942-ben és az 1960-as években folytatódott a Preservation Hall megalakításával a Francia negyedben. A sokféle felállás legnépszerűbbike volt a klarinétos George Lewis által vezetett, ahol Jim Robinson harsonán, Elmer Talbot illetve Avery ‘Kid’ Howard trombitán játszott, őket kísérte Lawrence Marrero bendzsón, Alcide Pavageau nagybőgőn és Joe Watkins illetve Edgar Moseley dobon. A bandák a nagybőgő (vagy tuba) és bendzsó négynegyedes ritmusára építve népszerű dallamokat kevertek gospel himnuszokkal, amiket New Orleans-ben a korai 20. században játszottak, köztük olyan slágereket, mint az "Ice Cream," "You Tell Me Your Dream," "Just a Closer Walk With Thee" és még néhányat a New Orleans-i rezesbanda irodalomból. A 1960-as évekbeli New Orleans-i újjáéledés nagy számmal hozta be a szólókat, mivel a stílusra nagy befolyással voltak a század közepi New York Dixieland kombók: ezek kisebb erőfeszítésbe kerültek a korosabb zenészeknek, mint a régi New Orleans stílusú összhangzatos zenélés. Rá kell mutatni továbbá, hogy a New Orleans-i újjáéledés mozgalma nem 'Dixieland' hanem ‘New Orleans Jazz’ és a világon sok követője, mint az angliai Ken Colyer, zenél olyan szellemben, mint ahogyan George Lewis és társasága.

Népszerű tradicionális Dixieland dallamok közé tartoznak "When the Saints Go Marching In," "Muskrat Ramble," "Struttin' With Some Barbecue," "Tiger Rag," "Dippermouth Blues," "Milenberg Joys," "Basin Street Blues," "Tin Roof Blues," "At the Jazz Band Ball," "Panama," "I Found a New Baby," "Royal Garden Blues" és még sok másik. Ezek mindegyikét széles körben játszották a második világháború előtti dzsessz bandák, különösen Louis Armstrong. Őket kezdték Dixieland sztenderdként besorolni az 1950-es években.

Holland 'Old Style Jazz'[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Míg az Egyesült Államokban a tradicionális New Orleans-i újjáéledés zajlott, a hagyományos dzsessz zene újból divat lett a Németalföldön. Azonban a legtöbb holland dzsessz zenekar (pl. a The Ramblers) már régen átalakult a szvinggé, míg a néhány megmaradt dzsessz zenekar (mint például a Dutch Swing College Baned) nem vett részt a szélesebb értelemben vett tradicionális újjáéledés mozgalomban és megmaradt a ragtime-nál és a korai dzsessznél. Ezzel erősen korlátozta a dzsessz-inspirált zenekarokat és a feltörekvő zenészeket (mivel az általuk használt hangszerek többsége, mint a nagybőgő és a zongora nem volt elérhető a legtöbb holland zenészek), így azok kénytelenek voltak improvizálni, ami egy újfajta dzsesszt, az "Oude Stijl"-t ("Old Style") teremtette meg Hollandiában.

A holland és belga fúvószenekarok két fő hangszerelésére alapozva (a 'harmonie'-ra és a 'fanfárra'), a hagyományos holland dzseszz zenekarra nem jellemző a zongora és nem szerepeltet vonós hangszerekt, eltekintve az bendzsótól. Viszont több trombita, harsona, szaxofon, klarinét és szouszafon játszhat egyszerre, és több induló ütőshangszerét is használják, beleértve a mosódeszkát.

A holland dzsessz zenekarok által játszott zene egyaránt tartalmazza az eredeti New Orleans-i dallamokat, valamint az újjáéledés utáni slágereket. A zenekarok stílusa, a két korszak között foglal helyet feldúsítva több szólóval, de megtartva a együttes hangzás elvét. Egy átlagos zenekar akár 15 zenészből is állhat, így a holland dzsessz zenekarok általában a legnagyobb együttesek a tradicionális műfajban.

A tradicionális dzsessz hatásai más stílusokra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dixieland és a tradicionális dzsessz a legnagyobb hatást a szving és rhythm & blues stílusokra gyakorolta, de a korai rock & roll szintén mutat jelentős tradicionális dzsessz hatástokat, lásd például Fats Domino-t. A kortárs New Orleans-i rezesbanda stílusok, mint a Dirty Dozen Brass Band, a The Primate Fiasco, a Hot Tamale Brass Band és a Rebirth Brass Band egyesítették a tradicionális New Orleans-i rezesbandák játékát az akkori dzsessz, funk, hip-hop és rap stílusával.

Részleges lista Dixieland zenészekről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány történelmileg Dixielandel azonosított előadót megemlít a Dzsessz zenészek listája. A II. világháború utáni legjobb eladást elérő és híres Dixieland előadók közül néhány:

  • Louis Armstrong All-Stars, a késői 1940-es években alakult meg, számos alkalommal játszottak együtt az alábbiakkal: Earl "Fatha" Hines, Barney Bigard, Edmond Hall, Jack Teagarden, Trummy Young, Arvell Shaw, Billy Kyle, Marty Napoleon, Big Sid Catlett, Cozy Cole, Barrett Deems and Danny Barcelona.
  • Kenny Ball, a "Midnight in Moscow" top-40-es sláger volt a korai 1960-as években, egykori vezetője a brit tradicionális mozgalomnak.
  • Eddie Condon, gitáros, több banda vezetője, számos New York-i nightclub és népszerű rádióműsorok vezetője. Az őt követő zenekarok az 1970-es évekig játszanak, a főbb irányvonal ma is hallható, főleg Ed Polcer -, aki résztulajdonosa volt Condon utolsó nightclubjának New York-ban - turnézó zenekarainál.
  • Jim Cullum Jazz Band, Jim Cullum kornettista San Antonio-i bandája. Az 1962-ben apjával alapított bandát eredetileg Happy Jazz Band-nek hívták. A Jim Cullum Jazz Band jelenleg egy régóta futó amerikai rádióműsor sorozat résztvevője. Riverwalk Jazz. Cullum Landing Jazz Club folyamatos szervezője a San Antonio Riverwalk-nak 1963 óta.
  • A Mission City Hot Rhythm Cats, vezetője David Jellema (kornett) és Mike Pittsley (harsona) a Jim Cullum Jazz Band egykori zenésze, egy viszonylag új, 6 tagú San Antonio-i tradicionális dzsessz banda.
  • Dukes of Dixieland, a New Orleans-i Assuntu család bandája. Az együttes örökösei New Orleansban a mai napig zenélnek.
  • Pete Fountain, klarinétos, több népszerű együttes vezetője volt New Orleansban, nemrég visszavonult.
  • Al Hirt, trombitás, az 1960-as években sorban vezetett 40-es toplistákat és zenekarokat New Orleansban egészen haláláig.
  • Ward Kimball, a Firehouse Five Plus Two Los Angeles-i zenekar vezetője.
  • George Lewis New Orleans-i zenész a Preservation Hall-ban játszott a 1960-as években és saját együttesét vezette.
  • Turk Murphy, az Earthquake McGoons harsonása és vezetője és egyéb San Francisco-i találkozók szervezője a késői 1940-től 1970-es évekig.
  • Chris Tyle, aki a kornett, a trombita, a klarinét és a szaxofon mellett dobon is játszik, a Silver Leaf Jazz Band vezetője. Ismert dzsessz zeneszerző és oktató. A Jazz Journalists Association tagja.

Fesztiválok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az Egyesült Államokban a legnagyobb tradicionális dzsessz fesztivált, a Sacramento Jazz Jubilee-t, Sacramento, CA-ban tartják évente a Memorial Day hétvégéjén, a körülbelül 150 zenekar 100.000 látogatót vonz a világon évente. Az 1960-as évektől más, kisebb fesztiválok és dzsessz partik is megjelentek ahogy a rock-forradalom kiszorította a dzsessz night clubbok többségét.
  • A New Orleans Jazz & Heritage Festivalon a dzsesszen kívül sok más műfaj is hallható helyi, országos és nemzetközileg ismert zenészek előadásában.
  • Spanyolország egyetlen dixieland fesztiválját a Tarragona International Dixieland Festival-t (Catalan: Festival Internacional Dixieland de Tarragona) 1994 óta Tarragona-ban, a húsvét előtti héten tartják, 25 együttessel az egész világból és 100 utcai, színházi, kávéházi és hotelekben tartott előadással.
  • Németországban, Dresdaban, egy hetes nemzetközi Dixieland fesztivált tartanak 1970 óta. Az esemény csúcspontja a fesztiváli felvonulás.
  • Davenport, Iowa-ban, a Bix Beiderbecke Memorial Jazz Festival-t nyaranta rendezik meg a Mississippi folyó partján, megünnepelve a dixielandet és a város híres 1920-as évek-beli kornett játékosát, Bix Beiderbecke-ét. Ugyanekkor rendezik a rangos "Bix 7" autóversenyt.
  • Belgiumban, Gent városában minden évben július második hetében nemzetközi dzsessz fesztivált tartanak.

Folyóiratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos folyóirat hű maradt a tradicionális dzsesszhez: a The Mississippi Rag, a Jazz Rambler és az American Rag az Egyesült Államokban (http://www.americanrag.com/TAR.HTM), míg Európában a Jazz Journal International jelenik meg.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idézetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vitathatatlanul a legboldogabb minden zene közül a New Orleans-i dzsessz. A közösen improvizáló fúvósok hangja a meglehetősen egyszerű akkordváltozásokkal és a hangszerek határozott szerepével nemcsak egy óriási szabadságot ad, hanem a hangzást állandóan örömtelivé teszi.

- Scott Yanow[1]


Az 1930-as évek közepére a 'Dixieland' szót szabadon használták egyes fehér zenészek együtteseinek köreire. Először a sajtó, majd a nagyközönség által. Az évtized végére a szó jelentése teljesen elvesztette közvetlen 'déli' jellegét.

- Richard Sudhalter[2]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Dixieland című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Du Noyer, Paul. The Illustrated Encyclopedia of Music, 1st, Fulham, London: Flame Tree Publishing (2003). ISBN 1-904041-96-5 
  2. Du Noyer, Paul. The Illustrated Encyclopedia of Music, 1st, Fulham, London: Flame Tree Publishing (2003). ISBN 1-904041-96-5 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]