Benvenuto Cellini (opera)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Benvenuto Cellini Hector Berlioz francia zeneszerző 1836 és 1838 között írt operája. Benvenuto Cellini az itáliai reneszánsz híres szobrász- és ötvösművésze volt. Emlékirata a régi olasz irodalom egyik jelentős alkotása. Az ősbemutató 1838. október 10-én zajlott le a párizsi Nagyoperában, és csúfos bukás volt. Az 1879-es hannoveri bemutatón már nagy sikert aratott a darab. Első modern előadására 1966-ban, a londoni Covent Garden Operában került sor. Azóta több operaház is elővette a darabot és sikerrel játszotta. Magyarországon eddig nem hangzott el a darab operaszínpadon.

Az opera története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Benvenuto Cellini párizsi bemutatója csúfos bukás volt, de Berlioz kollégái már ekkor nagyra becsülték a darabot, Paganini és Meyerbeer is lelkesedett a darabért. Liszt Ferenc cselekedett is: elérte, hogy 1852-ben a darabot színre vigyék Weimarban. Berlioz az eredetileg ötfelvonásos változatot hárommá vonta össze, és így adták elő a német városban. Ekkor már valamivel melegebb fogadtatásban részesült a darab, de az 1853-as londoni ősbemutató megint csúfos bukás volt. Az igazi és átütő siker még több mint húsz évig váratott magára, az 1879-es hannoveri bemutató hozta meg végre az igazán nagy sikert. Colin Davis 1966-ban újra elővette a darabot, és Londonban az eredeti, párizsi változatot mutatta be. Ezt követően több operaház is műsorára tűzte.

Az opera zenéje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Benvenuto Cellini szobra a Ponte Vecchión, Firenzében

A darab tulajdonképpeni témája a művész-zseni diadala környezete felett. A művész tematika már korábban is foglalkoztatta Berliozt (gondoljunk csak aFantasztikus szimfóniára), és Donizetti mellett ő volt az első, aki a problémát operaszínpadra alkalmazta. A szerző stílusa szimfonikus, az énekszólamok integrálódnak a zenekari hangzásba, az emlékeztető motívumok is nagy szerepet kapnak. Az első változat még prózai dialógusokat is tartalmazott, de ezeket Berlioz később recitativókra cserélte. Az 1852-es weimari bemutatóra készült el a darab háromfelvonásos változata. Az eredeti, ötfelvonásos kompozíció a párizsi premier után egészen az 1966-os londoni felújításig nem hangzott el.

A nyitányt a partitúrába 1844-ben illesztette bele a szerző. Ez korábban Római karnevál címen önálló zenekari mű volt. A tömegjelenetek Wagner és Muszorgszkij stílusát vetítik előre. A társalgási részek azonban nem elég erőteljesek, a Berlioz által kialakított társalgási arioso eredeti ötlet volt, de a szerző nem használta következetesen. Berlioz szimfonikus gondolkodásmódban komponálta végig a darabot. A darab e jellegzetessége sokszor veszélyezteti az énekszólamok szépségét, helyenként el is nyomja azokat. Berlioz nem képes arra, amire Wagner: úgy énekeltetni a zenekart és kíséretként alkalmazni az énekszólamot, hogy a kettő között meglegyen a harmonikus egyensúly. Ezt a szerzőnek majd monumentális opera dilógiájában, A trójaiakban sikerül megvalósítania.

A darab szövegkönyvét Benvenuto Cellini önéletírása nyomán Léon de Wailly és Auguste Barbier készítette.

Az opera szereplői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szereplő Hangfekvése
Benvenuto Cellini, szobrász és ötvös tenor
Ascanio, a segédje mezzoszoprán
Tereza, Balducci lánya szoprán
Fieramosca, a pápa udvari szobrásza bariton
Pompeo, Fieramosca barátja bariton
Giacomo Balducci, a pápa kincstárnoka bariton
VII. Kelemen pápa basszus
Salviati bíboros basszus
  • Játszódik: Rómában, a 16. században.
  • Helyszínek: I. felvonás: szoba Balducci házában; II. felvonás, 1.kép: egy fogadó udvara; 2. kép: a Colonna tér Rómában; III. felvonás: Cellini műhelye előtt.
  • Megjegyzés: Ma általában a háromfelvonásos verziót játsszák, a szócikk is ennek a cselekményét tartalmazza.

Az opera cselekménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A híres Perszeusz-szobor Firenzében

1. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balducci zsörtölődik lányával, Terezával, amiért az az ablakból a karneváli menetet nézi. Az apa haragjának igazi oka, hogy a pápa Rómába rendelte Cellini mestert, akitől félti a lányát, akinek kezét már korábban Fiermoscának ígérte. Az apa távozik. Tereza visszamegy az ablakhoz, a forgatagból egyszer csak egy virágcsokrot dobnak fel neki Cellini levelével. Ezután nem sokkal megjelenik a szobrász is: meg akarja szöktetni szerelmét. Fiermosca érkezik, de nem veszik észre, elrejtőzik és kihallgatja a beszélgetésüket. Cellini terve az, hogy reggel az álarcos kavalkádban fel nem tűnő fehér barátcsuhában jön el segédjével a lányért. Váratlanul megjelenik a lány apja, de Cellini még idejében elrejtőzik. Tereza azt hazudja, hogy egy idegen osont be a házba. Balducci dühödten a betolakodó keresésére indul, ezalatt Cellini eloson. Fieramoscát viszont elfogják, és a fürdőházban nyakon öntik hideg vízzel.

2. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1.kép: Cellini egy vendéglőben szállt meg. Az udvart ellepik vidám ötvösök és szobrászok. A mester konfliktusba kerül a fogadóssal: az nem hajlandó tovább hitelezni, de a segítség nem késik soká. A pápa egy Perszeusz-szobrot rendelt Cellini mestertől, amelynek előlegét a mester segédje hozza. A szobrász kifizeti a fogadóst, majd vidám iszogatásba kezd. Mikor már kellően fejébe szállt a bor, megfogadja, hogy a szobrot már holnapra elkészíti. Cimborái kevésnek találják az előleget, és elhatározzák, hogy ezért bosszút állnak a pápai kincstárnokon. Fiermosca most is kihallgatott mindent, és elhatározza, hogy keresztülhúzza Cellini számításait.

2.kép: A Colonna téren Cellini és Tereza találkoznak. Az ötvös kérésére a téren lévő vándorszínészek kicsúfolják a kincstárnokot. Balducci éktelen haragra gerjed. Cellini és Ascanio ezután a megbeszélt barátcsuhában lép színre, akárcsak Fieramosca és Pompeo. Mivel kettő helyett négy fehér ruhás baráttal találkozik, Tereza tanácstalan. A felek kardot rántanak, és Cellini megöli Pompeót. Megjelenik a rendőrség, és már majdnem elfogják a tettest, amikor megszólalnak a hamvazószerdát jelző harangok. A mulatság véget ér, a kavarodásban Cellini megszökik. Helyette megint Fieramoscát fogják el.

3. felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ascano tudatja Terezával, hogy a mester biztonságban van. Szerzetesek közelednek, kiválik közülük egy alak. Cellini az, odalép a lányhoz, és elmeséli menekülésének történetét. A jelentnek a segéd vet véget, aki jelenti, hogy megérkezett Balducci és Fieramosca. Általános zűrzavar és veszekedés tör ki. Cellini szorult helyzetbe kerül, de megérkezik Salviati bíboros, és véget vet a vitának. A mester azonban nem sok jóra számíthat: nőrablás, gyilkosság, a pápától kapott pénz elköltése, és a szobor sehol. A bíboros azonban hajlandó feloldozni bűnei alól, ha elkészíti a szobrot.

Cellini munkához lát, majd a segédek közlik, hogy elfogyott a bronz. A mester parancsot ad, hogy valamennyi korábbi szobrát olvasszák be. A szobor sikerrel elkészül, a jelenlévők megcsodálják a szobrot, a bíboros feloldozza a művészt bűnei alól, és Tereza kezét is elnyeri. A lendületes finálé a mestert és mesterégét dicséri.

Az opera ismertebb részletei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nyitány
  • La gloire était seule idole – Cellini áriája a II. felvonásban
  • Seul pour lutter – Cellini áriája a III. felvonásban

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban II. 1800-tól napjainkig. Springer, Budapest, 1996. 551. o.
  • Németh Amadé: Operaritkaságok. Zeneműkiadó, Budapest, 1980. 473–477. o.
  • Kertész Iván: Operakalauz. Fiesta-Saxum, Budapest, 1997. 30. o.