Amőbiázis

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Amőbiázis
Osztályozás
BNO-10 A06.
BNO-9 006
Adatbázisok
MeSH D000562

Amőbiázisnak (latin írással amoebiasis) nevezzük az Entamoeba histolytica nevű protozoon által okozott megbetegedést. Az amőba a szájon át jut be a bélcsatornába, és a vastagbélben telepszik meg.

A kórokozó leírását lásd: Entamoeba histolytica

Patogenezis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az E. histolytica életciklusa az emberi szervezetben. (Angol.)
Amőbás májtályog.

Évente kb. 50 000 000 ember fertőződik meg Entamoeba histolytica-val, és a kialakuló betegség évente 40 000 – 100 000 halálesetet okoz. A legtöbb fertőződés Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában fordul elő, endémiák formájában. E területeken a megbetegedés nemcsak gyakoribb, hanem súlyosabb is, mint másutt. Amőbiázis egyébként világszerte előfordul; Magyarországon 2005-ben 21 megbetegedést jelentettek be.

Az ember E. histolytica cisztákat tartalmazó ivóvíz, zöldség vagy gyümölcs elfogyasztásával fertőződik. Ezekbe úgy kerültek ciszták, hogy a fertőzött, de gyakran tünetmentes ember székletével szennyeződtek. A lenyelt ciszták túlélnek a gyomorban, és a vékonybélben trofozoitákká alakulnak. A béltartalommal sodródva eljutnak a vastagbélig, ahol megtelepszenek a nyálkahártya felszínén. Szövetoldó enzimeikkel (proteázok), valamint ún. amőbapórus fehérjékkel károsítják a bélfalat, vastagbélgyulladást (colitis) okozva. Ez kezdetben ödémával és tályogokkal jár, majd a nekrózis (szövetelhalás) következtében jellegzetes, mély, palack alakú fekélyek alakulnak ki. (Ennek mikroszkópos képe itt látható: [1]) Ezek a sérülések bakteriálisan felülfertőződhetnek, hiszen a vastagbél lumenében rengeteg baktérium jelen van.

Az ürített, cisztákat tartalmazó széklet vizet, talajt és tárgyakat szennyezhet, melyek közvetítésével újabb emberek fertőződhetnek meg. A fertőzések ilyen irányú terjedését nevezzük fekális–orális útnak, mivel a kórokozók a székletből (faecalia) a szájon át (os) bejutva terjednek. Az E. histolytica fertőzés anális szex során is terjedhet.

Ritkán, főleg a trópusi területeken, az E. histolytica trofozoiták a véráram útján más szervekbe is eljutnak, ha bekerültek a sérült erekbe. A vastagbélből a vér a májba jut, ahol a kórokozó igyekszik megtelepedni – ez nekrózist, ún. amőbás tályogot okoz. Előfordulhat tüdő-, agy- és még ritkábban vesetályog is.

Mind a vastagbél, mind pedig a máj E. histolytica fertőzése áttörhet a hashártyán, s az utóbbi a rekeszizmon is – ez pedig súlyos, gyakran halálos kimenetelű hashártya- (peritonitis) illetve mellhártyagyulladáshoz (pleuritis) vezet.

Klinikai kép[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az amőbiázis több formában is megnyilvánulhat. A legtöbb fertőzés nem okoz tüneteket, endémiás trópusi/szubtrópusi területeken azonban nem ritkák a halálos kimenetelű megbetegedések.

Akut amőbás vérhas[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Heveny amőbás vérhas (dysenteria amoebica acuta). Amikor az Entamoeba histolytica trofozoita behatol a bélfalba, a gyulladás és szövetkárosodás következtében az alábbi tünetek manifesztálódnak, 1–4 hetes inkubációs időt követően:

  • hasfájás; görcsös székelési inger (tenezmus)
  • hasmenés nyákos, gennyes, vérrel festenyzett (málnazselészerű) székletet eredményezve

Láz nem jellemző.

Amőbás májtályog[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amőbás májtályog (abscessus amoebicus hepatis) akkor alakul ki, ha a trofozoiták a portális keringés útján a bélfalból a májba jutottak. A kialakuló elváltozás nem valódi tályog, hanem inkább kollikvációs nekrózis. A betegség májtájéki fájdalommal és nyomásérzéssel, májmegnagyobbodással (hepatomegalia), lázzal és testsúlyvesztéssel járó állapotot eredményez. Epepangás következtében sárgaság is kialakulhat.

A tályogképződéssel járó kórkép főként a trópusi fertőzésekre jellemző. Kezelés nélkül általában halálos.

Krónikus bélamőbiázis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idült bélamőbiázis (amoebiasis intestinalis chronica). A beteg általában tünetmentes, de ennek ellenére éveken át üríti székletével a cisztákat, tehát terjeszti a fertőzést. Időnként kiújul a vastagbél-gyulladás, ilyenkor felléphet hasmenés, testsúlyvesztés és általános gyengeség.

Amőbás granulóma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amőbás granulóma (amoeboma). A krónikus amőbiázis ritka szövődménye. A granulomatózus gyulladás következtében a bélfal megvastagodik. Differenciáldiagnosztikai jelentősége, hogy vastagbéldaganatnak tűnhet.

Diagnózis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E. histolytica ciszta a székletmintában.
Vastagbél-biopsziás minta, melyben nagy számú E. histolytica trofozoita látható.

Székletből illetve vastagbél-biopsziás anyagból a ciszták és a trofozoiták kimutathatók, fénymikroszkóp alatt vizsgálhatók. Mivel a cisztaürítés nem folyamatos, hanem intermittáló, ezért a székletminta gyakran negatív lehet. Ilyenkor a vizsgálat megismétlése válik szükségessé. Cisztadúsítással vagy táptalajon történő tenyésztéssel a kisszámú kórokozó is kimutatható.

Fontos, hogy a székletmintában jelen lévő, nem kórokozó Entamoeba dispar és E. coli fajoktól elkülönítsük az E. histolyticát. Ebben segíthet a trofozoitákban jelenlévő vörösvértestek megfigyelése, valamint molekuláris módszerek, mint a polimeráz láncreakció (PCR) technika vagy az ELISA.

A tályogok és granulómák képalkotó eljárásokkal (ultrahangos szonográfia, CT, MRI) felfedezhetők. Mikroszkopizáláshoz a hashártyafolyadékból, a tályogokból illetve a granulómákból is vehető minta.

Szerológiai módszerekkel (pl. ELISA, indirekt immunfluoreszcens antigén teszt) az amőba ellen termelődött antitestek kimutathatók a vérplazmából, de csak extraintesztinális fertőzés esetén, tehát amikor a kórokozó nemcsak a bélfalban, hanem más szervekben is jelen van (pl. májtályog).

Kezelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A béllumenben élő trofozoitákat diklóracetamidokkal (diloxanid-furoát, klefamid, etofamid), halogénezett hidroxikinolinokkal (jódkinol, dijódhidroxiquin) és egyes antibiotikumokkal (tetraciklinek, eritromicin, paromomicin) pusztíthatjuk el. A diklóracetamidok és a halogénezett hidroxikinolinok hatásmódja nem pontosan ismert. Az említett antibiotikumok a fehérjeszintézist gátolják.

A bélfalban és másutt, az emberi szervezeten belül élő trofozoitákat a szöveti amőbaölőszerekkel irthatjuk ki. Ilyen hatásúak a nitroimodazolok (metronidazol, tinidazol, ornidazol), az emetinek (emetin, dehidroemetin) és a klorokvin. A nitroimidazol antibiotikumok a trofozoitába jutva aktiválódnak, és a sejten belüli makromolekulákat (DNS-t, fehérjéket) károsítják. Az emetinek a fehérje- és DNS-szintézist gátolják. A klorokvin a DNS- és RNS-szintézist gátolja, hatékony szer a májtályog kezelésére és megelőzésére.

A fenti szereket egymással kombinálva alkalmazzák. A ciszták ellen jelenleg nem ismerünk hatékony gyógyszert.

Megelőzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fertőződés megelőzéséhez fontos az ivóvíz- és élelmiszer-higiénés szabályok betartása. Endémiás trópusi és szubtrópusi területekre utazók kerüljék a nyers zöldségek és gyümölcsök, valamint a forralatlan ivóvíz fogyasztását!

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gergely Lajos (szerk.): Orvosi mikrobiológia (2. kiadás) Alliter Kiadói és Oktatásfejlesztő Alapítvány, Budapest, 2003. ISBN 963-202-766-3
  • Gerd Herold: Belgyógyászat (5. kiadás). Magyar kiadás, főszerk.: Romics László. B+V Lap- és Könyvkiadó, 2007. ISBN 963-9536-34-2
  • Kopper László, Schaff Zsuzsa (szerk.): Patológia (2. kiadás). Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2006. ISBN 963-226-075-9
  • Gyires Klára, Fürst Zsuzsanna (szerk.): Farmakológia és farmakoterápia I. Farmakológia. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2007. ISBN 978-963-226-137-9
  • Sulinet – http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kied/0/24432/1