Éneklő homok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az éneklő homok, fütyülő homok vagy az úgynevezett ugató homok olyan homok, amely hangokat ad ki. A hang keletkezésének oka lehet a homokdűnék felett süvítő szél vagy a homokon való sétálás. Bizonyos feltételeknek egyszerre kell teljesülniük ahhoz, hogy létrejöjjön az éneklő homok. Ezek a következők:

  1. A homokszemek formája: kerek; az átmérője 0,1 és 0,5 mm között.
  2. A homoknak szilícium-dioxidot kell tartalmaznia.
  3. A homok nedvességtartalma egy bizonyos szinten kell legyen.

A leggyakoribb hang, amit az ilyen homok kibocsát, a 450 Hz-es frekvenciához van közel.

Más, homok által képzett hangokat úgy írtak le, mint egy „ordító hangot” vagy mint egy „kirobbanó hangot”. A sajátságos hangot, amelyet a dűnék hoznak létre 60 és 105 Hz között, a nyírási sáv ütközési mértéke határozza meg, amely elhatárolja a „homoklavinát” a dűne statikus részétől. A spontán „homoklavinák” esetében a frekvenciát a gravitáció és a homokszemek nagysága határozza meg.

A dűnéknél[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az éneklő homokú dűnék egy olyan jelenség, amelyet úgy írnak le, mint egy ordító, kirobbanó, nyikorgó hangot, vagy egyszerűen a „Dűnék éneke” megnevezéssel illetik. Ez egy természetes hangjelenség, amely akár 105 decibelig is felerősödhet, pár percig is eltarthat, és a világ 35 sivatagában ismeretes. A hang egy hangos, mély dübörgéshez hasonlít, és általában a félhold alakú dűnék vagy a barkánok produkálják. A hangjelenséghez párosul egy leomló homoklavina, amelynek kiváltója általában a szél vagy a homokdűne gerincén sétáló ember.

Éneklő homok dűnék között a világ összes táján található, például a kaliforniai Kelso-dűne és Eureka-dűne; a „cukorhomok” partok és a Warren-dűnék Park délnyugat-Michiganben; a Sand Mountain, Nevadában; a Booming-dűnék a Namib-sivatagban; a Porth Oer (Fütyülő Homokként ismert) Aberdaron közelében, Walesben; az Indiana-dűnék Indianában; az Ugató Homok Hawaii-ban; Mingsha Shan Dunhuangban (Kína); Al Udeid Air Base, Dohától nyugatra, Katarban; és a Gebel Naqous, el-Tor mellett, Dél-Sínai-ban (Egyiptom).

A tengerpartokon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ néhány tengerpartján a száraz homok éneklő, nyüszítő, fütyülő vagy ugató hangot ad ki, ha valaki elegendő erővel tapos a homokra.[1][2]

Éneklő homokot tengerpartokon a Brit-szigetek[3] 33 partjáról jeleztek, ahová beletartozik Észak-Wales és Eigg szigete a skót Hebridákon; aztán Észak-Amerika számos atlanti-óceáni partvidékéről, valamint Sourisnál, a Prince Edward-szigetek[4] keleti csücskénél, Manchester-by-the-Sea-nál Massachusettsben[1], a Felső-tó[5] és a Michigan-tó[6] friss vizeinél és még más helyeken is.

Magyarázatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különböző elméletek vannak az éneklő homok mechanizmusára. Az egyik azt mondja, hogy a hang frekvenciája függ a nyírósebességtől. A másik elmélet azt hangoztatja, hogy a rezgések frekvenciája szorosan összefügg a felszínen található száraz homokréteg vastagságával. A hanghullámok oda-vissza ingáznak a dűne felszíne és a nedves réteg felszíne között, amellyel egy rezonanciát hoznak létre, és így a hang ereje növekszik. A zajt a homokszemcsék közti súrlódás idézheti elő vagy a közöttük lévő levegő sűrítése.[7]

A jelenség nincs teljesen megmagyarázva tudományos szempontból, de egy alapfeltétele már ismert: a homokszemek minél nagyobb arányban legyenek gömb alakúak.[4] Továbbá néhányan azt is feltételezik, fontos, hogy a homokszemek azonos méretűek legyenek (a szél vagy a hullámok által kiválogatva), és a felületük mentes kell legyen bármilyen portól, szennyeződéstől vagy szerves anyagtól. Azt tartják, hogy az „éneklő” hang a különböző, egymáson csúszó homokrétegek közötti nyírófeszültség által keletkezik. Az azonos méret, az egységesség és a tisztaság azt jelenti, hogy a szemcsék egységesen mozognak le és fel, át az alattuk lévő rétegen. Akár egy kis mértékű szennyeződés is elegendő, hogy csökkentse a szemcsék súrlódását, és ezáltal a homok elhallgat.[2]

Mások azt hiszik, hogy a jellegzetes hangot a homokszemcsék egymáshoz való súrlódása kelti, amelyek már egy száraz sóréteggel vannak beburkolva, hasonlóan ahhoz, ahogyan a gyanta a hegedűvonóról a hegedű húrjaival való súrlódás következtében hangokat bocsát ki. További találgatások tárgya, hogy lehetséges, egy vékony gázréteg esik csapdába a homokszemek között, és a homokszemek olyanok, mint „egy ütőhangszer párnácskái”, amelyek képesek vibrálni, és így létrehozzák az adott hangot.[8]

Nem minden homok énekel, fütyül vagy ugat egyformán. A hallott hangok a frekvencia egy széles skáláján megtalálhatóak, annyira, hogy ez akár homokfoltokonként különbözhet. A finom homokszemek, amelyek szabad szemmel igen nehezen láthatóak, csak egy gyenge ugató hangot keltenek. A közepes méretű homokszemcsék által keltett hang tartománya a gyenge nyüszítő hangtól vagy magas hangtól a leghangosabb ugató hangig terjed.[2]

A víz szintén befolyással van a jelenségre. A nedves szemcsék általában halkak, mivel a szemcsék össze vannak ragadva, ahelyett, hogy egymás mellett elcsúsznának. Habár a kis mennyiségű víz igazából növelheti a hang erősségét. A partvidék legjellegzetesebb helye, ahol éneklő homokot észleltek, a felső, dagály felett lévő száraz vonal, de jelentettek éneklő homokot az alsó apályvonalnál is.[2]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Knox Beckius, Kim: Squeak Your Feet on the Singing Beach. The 10 Most Memorable Things To Do on the Massachusetts North Shore. about.com: New England Travel. (Hozzáférés: 2012. február 27.)
  2. ^ a b c d Pilkey, Orrin H.: EXPLORING THE SAND. Coastal care. Santa Aguila Foundation. (Hozzáférés: 2012. február 27.)
  3. {{{title}}}. DOI:10.1111/j.1365-3091.1973.tb02049.x. Hozzáférés ideje: 2012. február 27. 
  4. ^ a b Izon, Lucy: The Sands 'Sing' on Prince Edward Island. CANADA COOL. (Hozzáférés: 2012. február 27.)
  5. US National Park Service: Stocton Island Fact Sheet. (Hozzáférés: 2012. február 27.)
  6. Brooky, Mark. „Lake Michigan's Singing Sands”, 2012. augusztus 25. 
  7. "Shifting theories of singing sand", New Scientist, 31 May 1973, <http://books.google.com/books?id=hTPOi8urYKwC&pg=PA534>
  8. Lencek, Lena; Gideon Bosker: No Man and the Sea. The Beach: The History of Paradise on Earth. The New York Times, 1998. (Hozzáférés: 2012. február 27.)