Szerkesztő:Akela/Temp 07

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Speciális:Prefixindex/User:Akela (URL) - - - - - WP szócikkek száma 541 931

Megjegyzés
 A lap szerkesztés alatt áll. Kérlek, még ne szerkeszd egy darabig!
This page is currently under construction, please do not edit it for a while.
Diese Seite ist zur Zeit noch in Arbeit. Bitte bearbeite sie noch nicht.

Grabováci csata (1689. augusztus 29)[szerkesztés]

Innen-onnan[szerkesztés]

  • Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában - A török kiűzése Magyarországról. Gondolat kiadó, 1986, Bp.
  • Száray Miklós. Forrásközpontú történelem Történelem III. középiskolák, 11. évfolyam, 1. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó (2007). ISBN 9789631935004 
  • B. Mátyus Gyöngyi–Bori István. Történelem érettségi témavázlatok II. Emelt szint, 2. javított kiadás, AMTAK Bt. Az Anyukák és Nevelők Kiadója (2006). ISBN 9638709731 
  • Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, I–XXII. kötet (Budapest, 1928–1942), 17. kötet: Magyarország felszabadítása a török uralom alól (1683–1699). (Online változat: MEK-OSZK.hu adatbázisban)

Kategória:Török háborúk Magyarországon Kategória:Horvátország történelme Kategória:Oszmán Birodalom Kategória:A Habsburg Birodalom háborúi Kategória:A Német-római Birodalom háborúi


Batocsinai csata 1689. augusztus 30 (vagy 29-30)[szerkesztés]

Marsigli rajza a batocsinai csatáról

The Battle of Batočina (Serbian: Битка код Баточине) was fought on 29–30 August 1689[1] near the town of Batočina in the Sanjak of Smederevo (now in central Serbia), between Holy Roman and Ottoman forces during the Great Turkish War (1683–99).

On 29 August 1689 the Serbian Militia under the command of Pavle Nestorović as a vanguard unit of the Habsburg army was victorious against a vanguard unit of the Ottoman army during the Battle of Batočina.[2] The Austrian army was victorious.

Előzmények (oroszból)

1689-ben a császári hadsereg, a Belgrád törököseitől, Orshovtól és Erdélytől megfosztva úgy döntött, hogy Szerbiába megy. 1689. július végén, Margrave Ludwig Wilhelm Field Field marsall a 20. századi hadsereget összeállította Semendry városában (Smederevo). Augusztus 1-jén Pozarevac közelében a Morava jobb partjára költözött, és augusztus 26-án a carevo-i területen fejlett török ​​csapatokkal találkozott, amelyek azonnal visszavonultak. Ennek megismerése után Seraskir Arat Pasha 40 000 hadsereggel menetelt Krusevacból, és a Morava bal partján ment el Semendrijába Baden-Ludwig hátsó részén. Az utóbbi, aki az üzleteitől félt, úgy döntött, hogy áthalad a folyó bal partján, és augusztus 28-án elrendelte a híd építését Tushava falu közelében.

Geshen ezredes 2000 emberrel és 16 fegyverrel lépett át a hídon, és elkezdte építeni az elemeket. Aria Grabovacsban, a hídtól 3-szorosban található. Ugyanezen az estén több száz Krím-tatár sújtotta a tábor hátulját, de elvetették, miután sok foglyot vesztettek. Utóbbitól megtudtuk, hogy a közelben 7000 tatár hadtest található, és Arat Pasha Szerbiára törekszik. Ez a hír arra késztette a margrávot, hogy átlépjen a bal partra, de előtte jobbra kellett vezetnie az ellenséget.

Augusztus 29-én hajnalban a császári gyalogság elkezdett átkelni a hídon, és a 6.000 lovas lovasság 2 oszlopban, közvetlenül a margráv parancsnoksága alatt, és Piccolomini gróf parancsnoksága alatt állt, a veterán előzetes őrével, a tatárokkal szemben. Az utóbbi a fejlett tatár pogácsákat vezette, de a mögöttük álló találkozón a krími kán fia parancsnoksága alatt 1200 ember krími elszakadása állt meg, és várta a fő erőket. A tatárok a csatában való részvétel nélkül az erdőbe mentek. A veteránok követték a sarkukat, és majdnem meghaltak a főbb erőkből, szerencsére egy huszár ezred ment végig a tatárok előtt, mielőtt a lázadás és a margráv megérkezett, hogy segítsen.

A császárok minden oldalról rohantak az ellenségre, és kárt okoztak, és elhagyták az erdőt. Miután megnyugtatta a fáradt lovasait, a margráv 19:00 óráig visszatért a hídhoz. Eközben a gyalogságnak sikerült átkelnie a folyót, és a folyó és az áthatolhatatlan erdő között harcolni. 500 lövő vette át a szélét, 3000 jániszárral támadták meg, de megtartották pozíciójukat. Markkraf, aki megérkezett a csapatokba, másnap támadást nevezett ki.

A csata

Még a hajnal előtt, augusztus 30-án, a császári gyalogság áthaladt az erdőben, amely elválasztotta az ellenséget, és a sivatagot a köd fedele alatt forgatta. A lovasság elkezdte átkelni a folyót, és a gyalogságot elhagyta. A margrave a gyalogságot két sorba építette, a jobb oldali oldal az erdőbe, a bal oldali oldal pedig a Morva felé. A köd eloszlott, és az általuk lefedett török ​​lovasság rohant a támadásra. Janissáriusok a keselyűk oldalán voltak. Az első császári vonal alig sikerült lefedni az elülső csuklós lövedékeket, és elindítottak egy röplabdát puska és fegyverből.

A törökök sok embert vesztettek el, de a halálos tűz alatt továbbra is rettenetesen támadtak. Ugyanakkor a mocsarak rendetlenségekké váltak és elfutottak, majd a Janissárok. Seraskir összegyűjtötte a csapatait, és ismét arra késztette őket, hogy megtámadják a császári lovasságot, melyet a lovasságtól nem kapott segítség. Amikor megérkeztek a két sárkányrégió, a törökök visszavonulták a fő pozíciójukat, amely a Moravába áramló Lepenitsa meredek bal partján fekszik. Erős, de még nem befejezett árkok fedték. Előtt, a folyó jobb partján még mindig voltak örömteli erődítmények.

Guido von Shtaremberg ezredes megrendelést kapott két zászlóaljával, hogy megragadja őket, amit egy órán belül befejezett, annak ellenére, hogy a Janissáriusok és a fegyverek sátrát védő személyek tűzbe kerültek. Margrave kihúzta a második vonalat. A zászlóaljoknak több török ​​tüzérség legerősebb tüze alatt kellett előrelépniük, de harmonikusan haladtak előre.

Közben megérkezett a lovasság. A Margrave megrendelte Piccolomini tábornokot több lovassági ürüggyel, hogy jobbra menjen, és megpróbálta elbukni a folyót, és fenyegesse az ellenség bal oldalát és hátát. Palfey ezredes elrendelte, hogy a baloldalon fekvő ligetet foglalja el egy haautóval, és onnan az ellenség jobb oldala. Őt kaptak timpanok, dobok és csövek, hogy megrémítsék az ellenséget a zajjal.

Azok a törökök, akik észrevették a Piccolomini mozgalmát, és attól féltek, hogy áthaladtak a kis folyón, elvonultak a visszavonulás felé. Még tovább erősödött, amikor a törökök meghallották Palffy "zenéjét". Ebben az időben a margrave parancsot adott a támadáshoz. A törökök anélkül várták, hogy elhagyják pozíciójukat. A Margrave elrendelte, hogy azonnal helyreállítsa az ellenség által elpusztított hidakat, és küldött lovasságot Sante ezredes és Castelli tábornok irányítása alatt.

A törökök elmenekültek a Patacino-i táborba, de a császári lovasság is elvesztette az összes felszerelést és a kocsi vonatát. A törökök visszavonultak Yagodina és Nisse irányába. Castelli tábornok megállt Patachina magasságában, és Santa ezredes néhány mérföldre tovább üldözi az ellenséget.

A csata után

A császári hadsereg, amely a 18 000 fős csata kezdetéből állt, 400 embert vesztett meg és megsebesült. A csata kezdetén 40 000 embert magába foglaló törökök veszteségei több mint 3000 embert öltek meg és sebeztek meg. 111 fegyver, egy zsemle, több mint 1000 tevék, több száz öszvér és az egész tábor lőszerrel, felszereltséggel és poggyászral ment a birodalmakat.

Szeptember 11-én megkapták a híreket, hogy a seraskír ismét összeszereli a hadseregét a Nissa táborába, majd a hadsereggel együtt maradt margráv, ahol szeptember 24-én új csata történt.


Nisszai csata (1689. szeptember 24)[szerkesztés]





Ezredtulajdonos[szerkesztés]

Az ezredtulajdonos egy különleges katonai méltóság volt, mely lényegében tiszteletbeli ezredes vagy tiszteletbeli ezredparancsnok rangot jelentett. Pontos jogállása és részletes jogosultságai haderőnként – és időben előrehaladva is – eltértek egymástól. A 17–18. században, az európai abszolutista monarchiák haderőiben keletkezett. Eredetileg ez a címet az a főnemesi (arisztokrata) személy kapta meg, aki az uralkodó felkérésére saját költségén kiállított egy (gyalogos vagy lovas) ezredet, és magára vállalta a felszerelés, felruházás, ellátás költségeinek viselését. Ennek fejében az ezredtulajdonos messzemenő jogokat kapott a tisztek kinevezése, az egyenruha, a jelképek, a szolgálati szabályzat meghatározásában. Az ezredek a tulajdonosuk nevét viselték. A 19. századtól az ezredtulajdonosi „menedzselés” fokozatosan megszűnt, a hadsereg egységeit központi szabályozás és költségvetési ellátási rend alá vonták, az ezredek (név helyett) sorszámozást kaptak. Az ezredtulajdonosi cím a 20. századtól már ténylegesen tiszteletbeli címmé vált, az ezredek (kérelem alapján) felvehették az uralkodó család tagjainak, vagy elismert közéleti szereplőknek (esetenként a nemzeti múlt katonai hírességeinek) nevét. Ezek a névadók már nem rendelkeznek parancsnoki jogokkal.

A magyar ezredtulajdonos kifejezés a német Regimentsinhaber szó tükörfordítása. A Habsburgoknak alárendelt magyar hadszervezés idején származott át az ausztriai német nyelvből. Egyéb, azonos tartalmú (ausztriai) német kifejezések ugyanerre: Oberstinhaber („ezredes-tulajdonos”) vagy Regimentschef („ezred-főnök”), ez utóbbi változatok a magyar nyelvben nem maradtak fenn.

más hadserekeben[szerkesztés]

Ausztria Regimentsinhaber Oberstinhaber („ezredes-tulajdonos”) vagy Regimentschef („ezred-főnök”), e

war ab dem späten 18. Jahrhundert eine Ehrenbezeichnung, vergleichbar dem so genannten Ehrenoberst in der Britischen Armee. Die Bezeichnung wurde vor allem in Preußen benutzt; in der Österreichisch-Ungarischen Armee sowie in Bayern war der Begriff Regimentsinhaber üblich. Vom 16. bis 18. Jahrhundert war ein Regimentschef/-inhaber der Besitzer/Bewirtschafter einer Truppe.

Entstehung[szerkesztés]

Zur Zeit der Landsknechte war der Feldhauptmann, der das Fähnlein gegen eine Geldsumme im Auftrag eines Fürsten geworben hatte, nicht nur militärischer Führer, sondern auch als Inhaber (Besitzer) für die Ausrüstung und Bezahlung verantwortlich. Diese Funktion im Rahmen der Kompaniewirtschaft behielt der Inhaber einer Kompanie bis zum Beginn des 19. Jahrhunderts. Dies galt auch für die Wirtschaft des Regiments auf der nächsthöheren Ebene.

Zum Ende des 16. Jahrhunderts entwickelte sich das Regiment, zusammengesetzt aus mehreren Kompanien (internationales Wort als Nachfolge des deutschen Wortes Fähnlein), zum eigentlichen Verbandstyp. Militärischer Führer eines Regiments war anfangs der erfahrenste der Hauptleute, zunächst mit dem Titel Obristfeldhauptmann, später sprachlich verkürzt auf Obrist, von dem sich Oberst ableitet. Er blieb aber weiterhin Inhaber seiner Kompanie (Leibkompanie) und war zugleich Inhaber des ganzen Regiments, also „Regimentsinhaber“. Da die Wirtschaft des Regiments analog der Kompaniewirtschaft erfolgte, bezog er so gleichzeitig Sold und andere Einkünfte als Inhaber des Regiments und als Inhaber der Leibkompanie.

Nach dem Inhaber wurde auch das Regiment benannt.

Regimentschef bzw. „Chef des/eines (Infanterie-, Kavallerie- etc.) … Regimentes“, auch „Oberstinhaber“

Situation im 17. und 18. Jahrhundert[szerkesztés]

Mit dem Übergang zu den stehenden Heeren warben die Landesherren selbst ihre Regimenter, ernannten die Offiziere und bestimmten den Regimentsinhaber. Dieser führte sein Regiment oft nicht mehr selbst. Regimentskommandeure im heutigen Sinne wurden so die früheren Stellvertreter Obristlieutenants (Obristleutnant), die dann aufgrund der realen Führungsfunktion für sich den Rang und den Sold des Obristen, also des Regimentsinhabers, durchsetzten.

Setzte ein Reichskreis einen Obristen als Inhaber eines kreiseigenen Regiments ein, schloss er mit ihm eine Kapitulation ab.

Der Landesherr war meist persönlich Inhaber des „Leibregiments“ (oder des „…-Regiments Nr. 1“) mit der Leibkompanie.

Die Regimenter wurden häufig weiterhin nach ihrem Inhaber benannt. Das gleiche Regiment hatte so im Laufe der Zeit verschiedene Namen. Falls ein Name zwei Regimenter bezeichnen konnte, da beispielsweise ein Vater ein Regiment besaß und sein Sohn ein anderes, wurde im deutschen Sprachraum dem Namen ein „Alt-“ bzw. „Jung-“ vorangestellt.[1] (Das galt allerdings auch, wenn der betreffende Militär Inhaber zweier Regimenter war.)

Beispiele im Herzogtum Württemberg für das gleiche Regiment:

Zeit Name des Regiments Regimentsinhaber
1767–1784 Grenadier-Regiment v. Augé Generallieutenant Johann Abraham David von Augé
1784–1786 Grenadier-Regiment v. Gabelenz Generalmajor Christoph Friedrich von Gabelenz
1786–1788 Grenadier-Regiment v. Sachsen-Coburg Generalmajor Prinz Ludwig Karl von Sachsen-Coburg
1788–1791 Grenadier-Regiment v. Phull Generalmajor Lebrecht Friedrich August von Phull
1791–1794 Grenadier-Regiment v. Nicolai Generalmajor Ferdinand Friederich von Nicolai
Zeit Name des Regiments Regiments-Commandant
1767 Grenadier-Regiment v. Augé Obrist Karl Friederich Eberhard von Reischach
1767–1774 Grenadier-Regiment v. Augé Obrist August Ludwig Graf von Hohenlohe-Kirchberg
1774–1775 Grenadier-Regiment v. Augé Obrist Sigmund Friedrich von Schütz
1775–1794 Grenadier-Regiment v. Augé bis Grenadier-Regiment v. Nicolai Obrist Otto Wilhelm Alexander von Rau von und zu Holzhausen

Situation im 19. Jahrhundert[szerkesztés]

Spätestens zu Beginn des 19. Jahrhunderts wurde die Inhaberschaft für ein Regiment in den deutschen Ländern abgeschafft, im Königreich Preußen mit der Heeresreform 1807–1814.

Auch wurden die Regimenter nun nur noch nach der Waffengattung benannt und durchnummeriert, im Königreich Württemberg z. B. durch eine königliche Ordre vom 26. Mai 1811:[2] „S. K. M. befehlen, daß alle Regimenter der Cavallerie und Infanterie, ausgenommen die, so Prinzen des Königl. Hauses zu Chefs haben, nicht mehr die Namen des Proprietairs führen, sondern nach Nummern folgendermaßen benannt sein sollen

  • Cavallerie
    • Nr. 1 Chevauxleger-Regiment Herzog Heinrich
    • Nr. 2 Leib-Chevauleger-Regiment
    • Nr. 3 Jäger-Regiment zu Pferde Herzog Louis
    • Nr. 4 Jäger-Regiment zu Pferde König
    • Nr. 5 Dragoner-Regiment Kronprinz
  • Infanterie
    • Nr. 1 Infanterie-Regiment Prinz Paul
    • Nr. 2 Infanterie-Regiment Herzog Wilhelm
    • (v. Phull) 3tes Infanterie-Regiment
    • (v. Franquemont) 4tes Infanterie-Regiment
    • 5tes Infanterie-Regiment Prinz Friedrich
    • 6tes Infanterie-Regiment Kronprinz
    • (v. Koseritz) 7tes Infanterie-Regiment
    • (v. Scharfenstein) 8tes Infanterie-Regiment
    • (v. Etzorf) 9tes Infanterie-Regiment“.

Die Zusätze fielen endgültig weg bei der Neuorganisation des württembergischen Heeres 1817.

Situation im Deutschen Kaiserreich[szerkesztés]

Im 19. Jahrhundert änderte sich die Funktion und Stellung des „Chefs“ in eine reine Ehrenposition.

Die Staatsoberhäupter der Bundesstaaten des Deutschen Kaiserreiches (Bundesfürsten) waren Chefs ihrer jeweiligen Leibregimenter. Aber auch ausländische Monarchen hatten bis Kriegsbeginn 1914 Chefstellen deutscher Regimenter inne (z. B. der König von England, Zar Nikolaus II. von Russland, der König von Italien usw.); diese trugen die Rangabzeichen, die dem Range entsprachen, den sie in ihrer eigenen Armee innehatten. Lediglich Zar Nikolaus II. trug zu allen in- und ausländischen Uniformen immer nur die Abzeichen eines Obersten. Umgekehrt war der Deutsche Kaiser Wilhelm II. Chef oder Ehrenoberst (so die Bezeichnung in einigen Ländern) zahlreicher ausländischer Regimenter. Bei Auslandsaufenthalten oder Besuchen der ausländischen Monarchen in Deutschland trug er dementsprechend dann die Uniform der Truppenteile, deren Chef er war.

Schulterstück und Achselklappe des Dragoner-Regiments König (2. Württembergisches) Nr. 26 Nicht alle Regimenter hatten im Kaiserreich noch einen Regiments-Chef. Dies war nun zu einer besonderen Auszeichnung geworden – gleichermaßen für den Ausgezeichneten wie für das Regiment, welches üblicherweise den (gekrönten) Namenszug (Anfangsbuchstaben/Initial/Monogramm) ihres Chefs auf den Schulterklappen bzw. Schulterstücken/Epauletten (Offiziere) trug (siehe Weblinks).

Dem Regimentschef wurde von „seinem“ Regiment monatlich Rapport erstattet, sowie eine Liste über die im Regiment dienenden Offiziere gegeben.[3]

Wilhelm II. war z. B. Chef folgender Regimenter:

In Ausnahmefällen wurden auch selbständige Bataillone mit einem Chef bedacht, so das Lauenburgische Jäger-Bataillon Nr. 9 dessen Chef am 18. Oktober 1916 der General der Infanterie Otto von Below wurde.

weibliche Chefs[szerkesztés]

In der preußischen Armee sowie im Deutschen Heer (mit Ausnahme von Sachsen und Bayern) wurden auch weibliche Angehörige der regierenden Häuser mit Regimentern belehnt. 1914 gab es 21 weibliche Regimentschefs. Sie trugen in dieser Funktion die Uniform des jeweiligen Regimentes, allerdings ohne Seitenwaffe. Mit Ausnahme der Kaiserin trugen sie Schulterstücke bzw. Epauletten eines Obersten; zu Epauletten wurde die Schärpe getragen, zu den Schulterstücken die Feldbinde.[4]

Regiments-Chefin Name des Regiments
Auguste Viktoria, Deutsche Kaiserin und Königin von Preußen Füsilier-Regiment „Königin“ (Schleswig-Holsteinisches) Nr. 86
Kürassier-Regiment „Königin“ (Pommersches) Nr. 2
Sophie Dorothea, Königin der Hellenen Königin Elisabeth Garde-Grenadier-Regiment Nr. 3
Luise, Großherzogin-Mutter von Baden Königin Augusta Garde-Grenadier-Regiment Nr. 4
Großherzogin Alexandra von Mecklenburg-Schwerin Leib-Grenadier-Regiment „König Friedrich Wilhelm III.“ (1. Brandenburgisches) Nr. 8
2. Großherzoglich Mecklenburgisches Dragoner-Regiment Nr. 18
Charlotte, Herzogin von Sachsen-Meiningen Grenadier-Regiment König Friedrich III. (2. Schlesisches) Nr. 11
Emma, Königin-Mutter der Niederlande Infanterie-Regiment „Prinz Friedrich der Niederlande“ (2. Westfälisches) Nr. 15
Victoria, Königin von Schweden Füsilier-Regiment Königin Viktoria von Schweden (Pommersches) Nr. 34
Prinzessin Viktoria, Fürstin zu Schaumburg-Lippe 5. Westfälisches Infanterie-Regiment Nr. 53
Luise Margarete, Duchess of Connaught
and Streathearne, Herzogin zu Sachsen		 Infanterie-Regiment General-Feldmarschall Prinz Friedrich Karl von Preußen (8. Brandenburgisches) Nr. 64
Prinzessin Margarethe, Landgräfin von Hessen Füsilier-Regiment „von Gersdorff“ (Kurhessisches) Nr. 80
Eleonore, Großherzogin von Hessen und bei Rhein Infanterie-Leib-Regiment „Großherzogin“ (3. Großherzoglich Hessisches) Nr. 117
Margherita, Königin-Mutter von Italien Kurhessisches Jäger-Bataillon Nr. 11
Alexandra, Zarin von Russland 2. Garde-Dragoner-Regiment „Kaiserin Alexandra von Rußland“
Cecilie, Kronprinzessin des Deutschen Reiches
und von Preußen		 Dragoner-Regiment „König Friedrich III.“ (2. Schlesisches) Nr. 8
Sophie Charlotte von Preußen Dragoner-Regiment „von Arnim“ (2. Brandenburgisches) Nr. 12
Prinzessin Alexandra Viktoria von Preußen Kurmärkisches Dragoner-Regiment Nr. 14
Regierende Großherzogin Hilda von Baden 2. Badisches Dragoner-Regiment Nr. 21
Prinzessin Viktoria,
Herzogin zu Braunschweig-Lüneburg		 2. Leib-Husaren-Regiment „Königin Viktoria von Preußen“ Nr. 2
Mary, Königin von Großbritannien und Nordirland
sowie Kaiserin von Indien		 Husaren-Regiment Fürst Blücher von Wahlstatt (Pommersches) Nr. 5
Wilhelmina Königin der Niederlande Husaren-Regiment „Königin Wilhelmina der Niederlande“ (Hannoversches) Nr. 15
Königin Charlotte von Württemberg Ulanen-Regiment „König Wilhelm I.“ (2. Württembergisches) Nr. 20

Situation nach 1918[szerkesztés]

Mit dem Kaiserreich endet auch die Zeit der Regimentschefs. In der Wehrmacht wurde die Tradition sechsmal wieder aufgegriffen: so wurden der ehemalige Chef der Heeresleitung Generaloberst Hans von Seeckt Chef des Infanterieregiments 67 in Berlin-Spandau, der charakterisierte General der Infanterie Franz Ritter von Epp Chef des Infanterieregiments 61 in München, der dienstälteste Soldat Generalfeldmarschall August von Mackensen Chef des Kavallerieregiments 5 in Stolp (Pommern), Generaloberst Werner von Fritsch als „Wiedergutmachung“ (vgl. Blomberg-Fritsch-Krise) Chef des Artillerieregiments 12 in Schwerin (Mecklenburg) und Generaloberst Gerd von Rundstedt zu seiner Verabschiedung Chef des Infanterieregiments 18 in Bielefeld,[5] Feldmarschall der k.u.k. Armee Eduard von Böhm-Ermolli Chef des Infanterieregiments 28 in Troppau.

Die Bundeswehr kennt keine Chefstellung mehr.

Situation in Großbritannien[szerkesztés]

In Großbritannien gibt es die Position des Chefs bzw. Colonel-in-Chief (in Deutschland als Ehrenoberst übersetzt) noch. So sind z. B. in Großbritannien der Thronfolger Prinz Charles (Welsh Guards), Prinz Phillip (Scots Guards als Duke of Edinburgh; Gemahl Königin Elisabeth II.) und die Princess Royal Ehrenobristen ihrer Regimenter; auch andere Mitglieder der britischen Königsfamilie und die verstorbene „Queen Mum“ hatten und haben noch immer „ihre“ Regimenter.

Literatur[szerkesztés]

  • Klaus von Bredow, Ernst von Wedel: Historische Rang- und Stammliste des deutschen Heeres. Berlin (Scherl) 1905. (online)
  • Wilhelm Weber: Der Deutsche Kaiser als Oberstinhaber österr.-ungarischer Regimenter. In: Orden-Militaria-Magazin. 1996, S. 12–16.
  • August Ludwig Reyscher (Hrsg.): Vollständige, historisch und kritisch bearbeitete Sammlung der württembergischen Gesetze. Band 19.1: Kriegsgesetze 1. Teil 1360–1800. Tübingen 1849; Band 19.2: Kriegsgesetze 2. Teil 1801–1820. Tübingen 1850; Band 19.3: Kriegsgesetze 3. Teil 1821–1849. Tübingen 1851.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ So hieß das kaiserliche Dragonerregiment D IV 1734 Alt-Savoyen (nach Eugen Franz Prinz von Savoyen) und im gleichen Jahr das Kürassierregiment K 2 Jung-Savoyen (nach Eugen Johannes Prinz von Savoyen).
  2. ↑ zitiert nach Reyscher, Band 19.2, S. 1174 f.
  3. ↑ Alfred Cramer: Geschichte des Infanterie-Regiments Prinz Friedrich der Niederlande (2. Westfälisches) Nr. 15. Verlag R. Eisenschmid, Verlagsbuchhandlung für Militärwissenschaft, Berlin 1910.
  4. ↑ Herbert Knötel d.J., Paul Pietsch, Werner Collas: Das Deutsche Heer – Friedensuniformen bei Ausbruch des Weltkrieges. 1. Band, 2. Auflage, Stuttgart 1982, S. 35 ff.
  5. ↑ Das Deutsche Heer 1939, Gliederung, Standorte, Stellenbesetzung und Verzeichnis sämtlicher Offiziere am 3. Januar 1939. Hrsg. H. H. Podzun, Bad Nauheim 1953.

Kategorie:Militär (Vereinigtes Königreich) Kategorie:Militär (Preußen) Kategorie:Militärgeschichte (Frühe Neuzeit) Kategorie:Heeresorganisation (Frühe Neuzeit) Kategorie:Dienststellung (Militär)


1769-ben a tisztek számára házassági óvadékot írtak elő, valamint a tisztikarnak csak egyharmada lehetett nős. a kapitány a legénységnek ajándék ellenében - rendszerint egy ezüstkanál – adott nősülési engedélyt. ha egy tiszt örökösök, vagy végrendelet nélkül halt meg, hagyatékát az ezredtulajdonos kapta. http://11eshuszar.hu/index.php/tudta-e-hogy

Az ezredtulajdonos annak idején adományozta a zászlót és rendelkezett a regiment egyenruhájának kiállításáról (általában saját költségén)

Magyar források[szerkesztés]

  • http://www.huveta.hu/bitstream/handle/10832/1216/Bekassy_Laszlo.pdf;jsessionid=41070346C4BC5926239899A81B82A284?sequence=1 Békássy László: Huszárok - a magyar könnyűlovasság (... gazdálkodási alapegység az ezredtulajdonos ezredes irányítása alatt állt. Az ezredest az uralkodó nevezte ki és bízta meg az ezred felállításával, a létszám toborzásával, kiképzésével és a hadrafoghatóság biztosításával. A tulajdonos ezredes az ezred teljhatalmú ura volt,...) Ezredtulajdonosok, másod-tulajdonosok (Azoknál az ezredeknél, amelyeknek ezredtulajdonosa valamely külföldi előkelőség volt, a tulajdonosi jogok gyakorlása céljából úgynevezett másodtulajdonos is szerepelt)
  • http://www.somogyihuszarok.com/a_huszar/ Az ezredtulajdonos volt az, aki uralkodói felhatalmazással toborzás során felállította az ezredet, s a továbbiakban működtette. Hatalma a szolgálat és a tevékenység minden ágára kiterjedt, beleértve a fegyverzet és az egyenruha meghatározását, a tisztek előléptetését, de még házasságuk engedélyezését is. Ezek a jogosítványok fokozatosan csökkentek le a XIX. század közepéig, ezt követően már csak megtisztelő címek voltak az uralkodóházak tagjai, vagy az uralkodó előtt érdemeket szerzett magas rangú tábornokok számára.






EURÓPAI TÖRTÉNELEM egyéb[szerkesztés]

Külpolitika: devolúciós háború (1667-1668); holland háború (1672-1679), mely elhúzódása miatt felborította az államháztartás egyensúlyát; reuniós azaz egyesítési politika (flandriai, elzászi és luxemburgi területek birtokbavétele); Amerikában de la Salle felfedező a Mississipi egész vízgyűjtő medencéjét francia gyarmattá nyilvánította Louisiana néven (1682). http://www.titteleki.hu/t%F6ri/Franciaorsz%E1g%20XIV.%20Lajos%20kor%E1ban.pdf





EURÓPA képgaléria[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Akela/Temp_07&oldid=25207218”