Szalpinx

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szalpinx
Salpinx player MAR Palermo NI1853.jpg

Más nyelveken
ógörög: σάλπιγξ
latin: tuba
Besorolás
aerofonfúvóstölcséres fúvókájú
Csőhossz 60–160 cm
Rokon hangszerek buccina, nafir
Hangszerjátékos szalpinktész

A szalpinx (ógörög σάλπιγξ) az ókori görögök tölcséres fúvókájú hangszere. A szó legtöbbször egyenes, 60–120 cm közötti hosszúságú, bronzból készült fúvós hangszert jelöl, melynek csöve szűk menzúrájú, hengeres vagy enyhén kúpos, változatos formájú hangtölcsérrel a végén. Fúvókájának anyaga szaru vagy csont. Csatatereken, nyilvános szabad téri eseményeken, játékokon jelzőhangszernek használták, a trombita ókori előfutára volt. A szalpinx szó latin megfelelője a tuba.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pollux[1] Kr. u. 2. századi és Athénaiosz[2] Kr. u. 3. századi írók egyetértenek abban, hogy a szalpinx a „türrhének”, vagyis az etruszkok találmánya. Nevét legelőször Homérosz említi az Iliaszban, a hangjára utal egy hasonlatban,[3] de a hangszer maga nem szerepel a mű cselekményében. Ennek magyarázata lehet az, hogy a szerző tudatában volt annak, hogy a szalpinxot csak évszázadokkal a trójai háború után kezdték a görögök használni, talán a Kr. e. 8. századtól.[4] Később Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész műveiben is többször előfordul. Vázafestményeken a Kr. e. 6. századtól kezdve jelenik meg.[5]

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pollux Szómagyarázatában részletesen leírja a hangszert.[1] Eszerint egyenes és görbe formája is lehet, anyaga bronz és vas, fúvókája csontból készül. Hangjának jellemzésére a következő jelzőket sorolja fel: tisztán hangzó, zengő, zúgó, morajló, dübörgő, metsző, rettentő, robusztus, mély hangú, fenséges, vehemens, borzongató, bámulatba ejtő, harcosnak való, harcias, erőteljes, határozott, méltóságteljes, nyers, nyugtalanító.[6]

A szalpinx gyakran szerepel vázafestményeken is, elsősorban vörösalakos kerámiákon, harcosok kezében. Ezeken hosszúsága 80–120 cm közé tehető, tölcsére (kodon) hol gömb-, hol harang-, hol kúpformájú. Egy szalpinxet megszólaltató amazont ábrázoló feketealakos epinetronon a hangszer hangját felidéző hangutánzó vagy szolmizációt jelölő szavak is olvashatók: tote totote.[7]

Néhány hangszer viszonylag ép állapotban fennmaradt. A bostoni Szépművészeti Múzeumban őrzött szalpinx hosszabb, mint a vázafestményeken láthatóak, 157 cm-es, 13 elefántcsont darabból áll, melyek bronzgyűrűkkel illeszkednek egymáshoz. Tölcsére bronzból készült, kónikus formájú. A másik vége vagy maga fúvóka lehetett, vagy annak befogadására szolgált. Anyagából sejthetően nem harci, inkább ceremoniális hangszer volt.[8] Cipruson végzett ásatások során cserépből készült hangszerek töredékei is előkerültek.[9]

A görögök használták a szalpinx körbehajlított változatát is a belsejében fából készült keresztrúddal, ezt bukanénak hívták, ennek római megfelelője a cornu. A szalpinxhoz hasonló szerepkörben használt kürtszerű, talán állati szarvból készült hangszer neve kerasz.[10]

Hangképzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szalpinx és víziorgona, terrakotta szobrocska Alexandriából, a Kr. e. 1. századból

A többi tölcséres fúvókájú – közismertebb nevén rézfúvós – hangszerhez hasonlóan a szalpinx hangja a használójának a fúvókához illesztett, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegő nyomásingadozásából ered. Ez a rezgés – a megfúvás módjától függően – a hangszer csövébe zárt légoszlop különböző rezgési módjait képes gerjeszteni, ezáltal különböző hangokat kelteni. A cső végének kiszélesedő tölcsére az így létrejövő rezgések hangként való kisugárzását segíti, de formája a hangszínt is befolyásolhatja. A mai szelepes vagy tolócsöves rézfúvós hangszerektől eltérően a szalpinx natúrtrombita volt, vagyis hangkészletét kizárólag természetes részhangjainak sorozata alkotta; feltehetőleg csak néhány hangból álló szignálok, fanfárok előadására volt alkalmas.[11] Hangereje viszont nagy lehetett, Pollux említést tesz egy Episztadész nevű szalpinktészről, akinek játékát 50 stadion (kb. 9 km) távolságról is hallani lehetett.[12]

Pollux a szalpinx – szerinte csontból készült – fúvókájára a glótta elnevezést használja, ami zenei kontextusban rendesen az aulosz nádnyelveit jelöli.[6] Ráadásul sok vázakép szerint a szalpinxot az auloszhoz hasonlóan phorbeia segítségével, vagyis a hangszert a játékos szájához szorító fejpánttal használták.[5] Ez felveti annak lehetőségét, hogy a szalpinx nem is trombitaféle, tölcséres fúvókájú hangszer, hanem inkább oboaféle, kettős nádnyelvvel megszólaltatott hangszer volt, illetve hogy kétféle szalpinx is létezett, egy tölcséres fúvókájú és egy nádnyelves.[13]

Használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szalpinx nem zenei célokat szolgált, hanem elsősorban jeladásra használták. Fegyverbe szólította a katonákat, parancsokat közvetített a csatatéren, a civil életben társadalmi események, ceremóniák, versenyek levezénylésében segített.[14]

Harc közben a szalpinxon adott jelek nemcsak amiatt voltak előnyösek, mert a szóbeli parancsokkal ellentétben túlharsogták a csatazajt, de azért is, mert a parancsok tartalma így, zenei jelként kódolva rejtve maradhatott a gyakran azonos nyelvet beszélő ellenség előtt.[15] A vázaképek csatajeleneteiben a szalpinxet elsősorban hopliták használják, de íjászok, peltaszták, sőt a lovasság körében is előfordul.[16]

Nincs arra vonatkozó adat, hogy a szalpinxet akár dobokkal, akár más hangszerekkel együtt szerepeltették volna. A későbbi koroktól eltérően az ókori görögöknél a dob nem volt harci hangszer, elsősorban vallási kultuszokban használták.[5]

A szalpinx „civil” alkalmazására sok forrás utal. Az évenként megrendezett plataiai ünnepi játékokat a szalpinx hangja nyitotta meg,[17] Olümpiában pedig például a lóverseny utolsó körét jelezte.[18] A szalpinx-játékosoknak, azaz szalpinktészeknek a Kr. e. 5. századtól Boiótiában, a Kr. e. 4. századtól Olümpiában saját versenyeik is voltak.[19] Aiszkhülosz Eumeniszek című tragédiájában a szalpinx hangja hívja gyűlésre az athéniakat.[20] Nagyobb nyilvános eseményeken a szalpinx csendre is inthetett, például Thuküdidész szerint mikor az athéniak közös imádságot mondtak.[21]

A szalpinx a Bibliában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Újszövetségi Biblia ógörög nyelven írt könyveiben a szalpinx szó huszonkétszer fordul elő, ebből tizenhatszor a jelenések könyvében.[22] A Károlyi-biblia trombitának, harsonának, néha kürtnek fordítja.

Az Újszövetségben a szalpinx jelzőhangszerként szerepel az evilági hétköznapokban (Mát 6:2), mint harcra hívó hangszer (1Kor 14:8), és ezt a jellegét természetfölötti, apokaliptikus hatalommal egyesítve is megmutatja, mint az utolsó ítéletre, a feltámadásra jelt adó hangszer (Mát 24:31; 1Kor 15:52;), mint „isteni harsona” (1Thess 4:16).

Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Mathiesen, i. m.  szerint Onomasticon 4.85–86.
  2. Mathiesen, i. m.  szerint Deipnosophistai 4.c82.
  3. Iliasz 18.219. Devecseri Gábor fordításában: „Mint amilyen harsány hangon zendül föl a kürtszó; hogyha vad ostromlók gomolyognak a vár közelében: éppenilyen harsány hang tört ki nagy Aiakidészból.”
  4. Landels, i. m. 80, 81. old.
  5. ^ a b c Landels, i. m. 79. old.
  6. ^ a b Mathiesen, i. m. 231. old.
  7. Bundrick, i. m. 44. old.
  8. Mathiesen, i. m. 232. old.
  9. Krentz, i. m. 111. old.
  10. Mathiesen, i. m. 234, 230. old.
  11. Krentz, i. m. 112. old.
  12. Krentz, i. m. 113. old. szerint Onomasticon 4.88.
  13. Krentz, i. m. 112. old. szerint A. Bélis feltételezése
  14. Bundrick, i. m. 43. old.
  15. Mathiesen, i. m. 230. old. szerint Aristides Quintilianus a De musica második könyvében szól erről, igaz, a rómaiakkal kapcsolatban
  16. Krentz, i. m. 117. old.
  17. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Ariszteidész 21.3.
  18. Pauszaniasz: Hellász leírása 6.13.9. (angolul)
  19. Krentz, i. m. 113. old.
  20. Krentz, i. m. 113. old. szerint 566–70
  21. Krentz, i. m. 113. old. szerint 6.32.1.
  22. A jelenések könyvén kívül Mát 6:2; 24:31; 1Kor 14:8; 15:52; 1Thess 4:16; Zsid 12:19;

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Brockhaus Riemann zenei lexikon III. (O–Z). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1985. ISBN 963-330-572-3
  • Mathiesen, Thomas J. Apollo's Lyre: Greek Music and Music Theory in Antiquity and the Middle Ages. University of Nebraska Press (1999). ISBN 080-323-079-6 
  • Landels, John Gray. Music in ancient Greece and Rome. Routledge (1999). ISBN 041-516-776-0 
  • Bundrick, Sheramy D.. Music and Image in Classical Athens. Cambridge University Press (2005). ISBN 052-184-806-7 
  • Peter Krentz: The salpinx in greek warfare in: Victor Davis Hanson: Hoplites: the classical Greek battle experience, Routledge, 1993. (angolul)ISBN 0-415-09816-5
  • Joachim Braun, Douglas W Stott: Music in ancient Israel/Palestine, B. Eerdmans Publishing, 2002. (angolul)ISBN 0-8028-4477-4

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap