„Olasz Királyság” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
svg (GlobalReplace v0.3) |
|||
16. sor: | 16. sor: | ||
| előd 4 zászló =Flag of the Kingdom of the Two Sicilies (1816).svg |
| előd 4 zászló =Flag of the Kingdom of the Two Sicilies (1816).svg |
||
| előd 5 =Toszkánai Nagyhercegség |
| előd 5 =Toszkánai Nagyhercegség |
||
| előd 5 zászló =State flag of the Grand Duchy of Tuscany. |
| előd 5 zászló =State flag simple of the Grand Duchy of Tuscany.svg |
||
| utód 1 =Olaszország |
| utód 1 =Olaszország |
||
| utód 1 zászló =Flag of Italy.svg |
| utód 1 zászló =Flag of Italy.svg |
A lap 2014. április 6., 10:41-kori változata
Ezt a szócikket némileg át kellene dolgozni a wiki jelölőnyelv szabályainak figyelembevételével, hogy megfeleljen a Wikipédia alapvető stilisztikai és formai követelményeinek. |
Olasz Királyság | |||
Regno d'Italia 1861 – 1946 | |||
| |||
Általános adatok | |||
Fővárosa | Torino (1861–1864), Firenze (1864–1871), Róma (1871–1943), (1945–1946), Brindisi (1943–1945) | ||
Hivatalos nyelvek | olasz | ||
Vallás | katolicizmus | ||
Államvallás | katolicizmus | ||
Pénznem | olasz líra | ||
Kormányzat | |||
Államforma | királyság | ||
Dinasztia | Savoyai-dinasztia | ||
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Királyság témájú médiaállományokat. |
Olasz Királyság (olaszul: Regno d’Italia) egy 1861–1946 között, a mai Olaszország területén alakult állam volt.
Területe
Történelem
Kikiáltásának előzményei
A krími háború alkalmat kínált a Szárd Királyság számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. Cavour 15 000 katonát küldött 1855-ben a Krímbe. A párizsi békekonferencián így ott lehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a Pármai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül csak a Pápai Államban és a Bourbonok koronája alá tartozó államokban (a Nápoly–Szicíliai Királyságban és a Pármai Hercegségben) folytatott rossz kormányzás elítélését sikerült kimondatnia, Itáliában azonban megnőtt Piemont tekintélye.
A háború 1859. április 26-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, Gyulai Ferenc táborszernagy gyors támadással szerette volna szétverni az szárd haderőt, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek az osztrákok elől dél felé. Közben a francia haderő is megérkezett, és megmozdultak a közép-itáliai államok is. 1859. április 27-én II. Lipót elmenekült Firenzéből, ahol ideiglenes kormány alakult, amely kimondta Toszkána Szárd–Piemonthoz csatolását.. Június 13-án felkeltek a modenaiak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette június 29-én Párma is.
A háború döntő csatáit Magentánál (1859. június 4.) és Solferinónál (1859. június 24.) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak Milánóba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves Ferenc József császár vezette osztrákokat. III. Napóleon császár azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan Olaszország van születőben, amely Franciaország vetélytársa lehet a Földközi-tenger térségében. Így 1859. július 8-án Villafrancában megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés november 10-én történt meg Zürichben, olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta Velencét, Lombardiát átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak Piemonthoz. A békét II. Viktor Emánuel is elfogadta, Cavour tiltakozásul lemondott.
Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. 1859 novemberében Modena, Parma és Romagna egyesült, majd 1860. március 18-án Emilia is kimondta csatlakozását Piemonthoz. 1860. március 22-én Toscana ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak Nizzát és Savoyát.
1860 tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok.
Ezeknek a hazafiaknak Giuseppe Garibaldi volt a vezérük. Garibaldi külsőleg inkább franciának nézett ki. Iskolázatlan tengerészként kezdte, majd belépett a republikánus Mazzini Ifjú Itália szervezetébe. Belépett a piemonti hadiflottához, ahol összeesküvés vádjával halálra ítélték. Dél-Amerikába menekült, ahol részt vett a függetlenségi harcokban, így már 1848 előtt legenda lett belőle Itáliában, amit 1848-49-ben a Római Köztársaság katonai erőit irányítva megerősített. A forradalom leverése után külföldre menekült. 1859-ben felajánlotta kardját Viktor Emánuelnek, de hűvösen fogadták.
1860. május 6-án Garibaldi 1089 vörös inges emberével elindult Genovából, hogy felszabadítsa dél-itáliai honfitársait. Május 11-én szálltak partra Marsalában, és megindultak Palermo felé. Garibaldi a következőket mondta: „Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”. 1860. június 6-án elfoglalták Palermót, majd 1860. június 21-én Milazzónál legyőzték a Bourbon királyi sereget. 1860. augusztus 20-án Garibaldi átkelt Szicíliából Calabriába, majd szeptember 7-én bevonult Nápolyba. Ezután Róma elfoglalását tervezte.
Cavour vegyes érzelmekkel fogadta a hódítások hírét. Nem akarta, hogy a republikánus érzelmű Garibaldi IX. Piusz pápa ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai konzervatív monarchiáknak, hogy fegyveres erejükkel az egyház védelmére keljenek.
1860. szeptember 11-én megindult a piemonti sereg, benyomult az Egyházi Államba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit, és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el a Pápai Államtól. Viktor Emánuel el is ragadta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, csak Lazio tartomány és Róma maradt a Pápai Állam fennhatósága alatt. Szeptember 18-án a szárd–piemonti haderő szétverte a pápai fősereget, október 1-jén pedig döntő csapást mért a nápoly–szicíliai királyi seregre. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. Október 26-án találkozott vele Teanónál. Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és elbocsátotta őt.
Az 1860. október 21-én megrendezett népszavazás eredménye alapján Dél-Itália is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. Savoya tartományt viszont, a Savoyai-ház törzsbirtokát a katonai segítség fejében át kellett engedni III. Napóleonnak. A Torinóban összeült olasz parlament 1861. április 27-én II. Viktor Emánuelt az egyesült Olaszország királyává kiáltotta ki. A király Cavournak adott kormányalakítási megbízást, ő azonban nemsokára, június 6-án meghalt.
Stabilizációs politika (1861–1870)
Az olasz liberális politika (1870–1914)
Az első világháború és a liberális állam bukása (1915–1922)
A fasiszta rezsim (1922–1943)
Az olasz polgárháború (1943–1945)
Az olasz alkotmányozási népszavazás (1946)
Államszervezet és közigazgatás
Uralkodói
A királyságot formálisan a Savoyai-dinasztia tagjai vezették.
- II. Viktor Emánuel olasz király (1861–1878) – korábban ő volt Szardínia királya és az egyesített Olaszország első királya.
- I. Umbertó olasz király (1878–1900) – a hármas szövetség révén közösséget vállalt Németországggal és az Osztrák–Magyar Monarchiával. 1900-ban egy anarchista megölte.
- III. Viktor Emánuel olasz király (1900–1946) – Olaszország királyaként végigvezette az országot az első világháborún, majd Benito Mussolini bábjaként kiszolgálta a fasiszta rezsimet.
- II. Umbertó olasz király (1946) – a Királyság utolsó királya, apja lemondott a javára, azonban a népszavazást már nem befolyásolhatták: az olaszok a köztársaság mellett szavaztak az alkotmányos monarchia helyett. Uralkodása 35 napig tartott.
Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás
Az olasz törvényhozás parlamentáris volt, négy városban székelt a királyság ideje alatt: Torinóban (1861–1864), Firenzében (1864–1871), Rómában (1871–1943) és Brindisiben (1943–1945), valamint 1945–1946 között ismét Rómában.
Politikai pártok
- 1861–1919
- Történelmi jobb (Destra Storica, eredetileg Destra)
- Történelmi bal (Sinistra Storica, eredetileg Sinistra)
- 1919–1922
- Radikális Párt (Partito Radicale, PR)
- Olasz Reformszocialista Párt (Partito Socialista Riformista Italiano, PSRI)
- Olasz Liberális Párt (Partito Liberale Italiano, PLI)
- 1922–1943
- Nemzetifasiszta Párt (Partito Nazionale Fascista, PNF) az egyetlen legálisan működő párt ebben az időszakban
- 1943–1946
- Demokratikus Munkáspárt (Partito Democratico del Lavoro, DL)
- Akciópárt (Partito d'Azione, PdA)
- Kereszténydemokrácia (Democrazia Cristiana, DC)
- Pártnélküli (Pietro Badoglio mint katona volt egyedül ilyen)
Végrehajtó hatalom
Az Olasz Királyságban 23 törvényhozási ciklust tartottak számon, azonban ennél jóval több miniszterelnök és kormányzat működött (érdekesség, hogy a VIII. ciklussal kezdődött és a XXX. ciklussal végződött). A Duce megbuktatásától, 1943. július 25-től alkotmányos átmeneti időszaknak nevezik (periodo costituzionale transitorio) a népszavazás lezárásáig terjedő időszakot, 1946. július 10-ig.
- Választások az Olasz Királyságban
- 1861. (VIII.)
- 1865. (IX.)
- 1867. (X.)
- 1870. (XI.)
- 1874. (XII.)
- 1876. (XIII.)
- 1880. (XIV.)
- 1882. (XV.)
- 1886. (XVI.)
- 1890. (XVII.)
- 1892. (XVIII.)
- 1895. (XIX.)
- 1897. (XX.)
- 1900. (XXI.)
- 1904. (XXII.)
- 1909. (XXIII.)
- 1913. (XXIV.)
- 1919. (XXV.)
- 1921. (XXVI.)
- 1924. (XXVII.)
- 1929. (XXVIII.)
- 1934. (XXIX.)
- 1939. (XXX.)
- 1943-tól átmeneti kormányzás a XXX-kal párhuzamosan
- Camillo Benso di Cavour: 1861. március 23. – 1861. június 6.†
- Bettino Ricasoli: 1861. június 6. – 1862. március 3.
- Urbano Rattazzi:
- Luigi Carlo Farini
- Marco Minghetti
- Alfonso Ferrero la Marmora
- Bettino Ricasoli
- Urbano Rattazzi
- Federico Luigi, Conte Menabrea
- Giovanni Lanza
- Marco Minghetti
- Agostino Depretis
- Benedetto Cairoli
- Agostino Depretis
- Benedetto Cairoli
- Agostino Depretis
- Francesco Crispi
- Antonio Starabba, Marchese di Rudinì
- Giovanni Giolitti
- Francesco Crispi
- Antonio Starabba, Marchese di Rudinì
- Luigi Pelloux
- Giuseppe Saracco
- Giuseppe Zanardelli
- Giovanni Giolitti
- Tommaso Tittoni
- Alessandro Fortis
- Sidney Sonnino
- Giovanni Giolitti
- Sidney Sonnino
- Luigi Luzzatti
- Giovanni Giolitti
- Antonio Salandra
- Paolo Boselli
- Vittorio Emanuele Orlando
- Francesco Saverio Nitti
- Giovanni Giolitti
- Ivanoe Bonomi
- Luigi Facta
- Benito Mussolini: 1922. október 31. – 1943. július 25.
- Pietro Badoglio (vezértábornagy)
- Ivanoe Bonomi
- Ferruccio Parri
- Alcide De Gasperi
Igazságszolgáltatás
Közigazgatási felosztás
Olasz expanziós külpolitika
Védelmi rendszer
Az Olasz Királyság mindenkori haderejének főparancsnoka maga a király volt 1861 és 1938 között, majd 1943 és 1946 között. 1938. március 30-án azonban Mussolini egy új rendfokozatot hozatott létre, a primo maresciallo dell'impero, azaz „a birodalom első tábornagya” (Generalissimo), melyet a király és a duce egyaránt viselt, 1943-as évig, Mussolini bukásáig.
Az olasz királyi haderő haderőnemei:
- Olasz Királyi Hadsereg (Regio Esercito)
- Olasz Királyi Haditengerészet (Regia Marina)
- Olasz Királyi Légierő (Regia Aeronautica)
- Feketeingesek (Milizia Volontaria per la Sicurezza Nazionale): „önkéntes milícia a nemzeti biztonságért”, közismert nevükön a „feketeingesek”, Mussolinihez hű önkéntesek, 1943-ban feloszlatva.
Népesség
Gazdaság
Közlekedés
Kultúra
Jegyzetek
Forrás
- Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, második, átdolgozott, bővített kiadás, Korona, Budapest, 2005. ISBN 963-9036-60-9
Ez a lap már inaktív, viszont a laptörténetek olvashatóságához továbbra is szükséges. Ne használd, és a tartalmán ne változtass! Ha kérdésed van a lap nyugdíjazásával kapcsolatban, a kocsmafalon tedd fel! This Wikipedia page is currently inactive and is retained primarily for historical interest. |