„Campanile (építészet)” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a Robot: Automatikus szövegcsere (-Művészeti Lexikon +Művészeti lexikon) |
a →Külső hivatkozások: clean up, replaced: {{commons| → {{commonskat| AWB |
||
12. sor: | 12. sor: | ||
*Művészeti lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. |
*Művészeti lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. |
||
==Külső hivatkozások== |
==Külső hivatkozások== |
||
{{ |
{{commonskat|Campanile}} |
||
{{wikiszótár}} |
{{wikiszótár}} |
||
A lap 2011. november 1., 01:33-kori változata
Campanile (olaszul: „harangtorony”) a neve az ókeresztény építészetben a templomtól különálló harangtoronynak.
Ilyen tornyok a 6. századtól épültek, lehettek kör- vagy sokszögalapúak. Az elnevezést általánosságban is használják, Itáliában ugyanis a középkor végéig ragaszkodtak önálló torony építéséhez. Ez a megoldás bizonyos védelmet nyújt a főépület számára a torony földrengés vagy más ok miatti összeomlása esetén (a velencei főtér 95 méteres harangtornyának 1902-es összeomlásakor a Szt. Márk székesegyház teljesen ép maradt, csak a városi könyvtár épületének sarka sérült komolyabban).
Giotto tervei alapján épült a firenzei dóm harangtornya gótikus stílusban. A leghíresebb a velencei Campanile, ami román stílusú, s amit a 20. század elején újjá kellett építeni, mert az alapozás hibája miatt öszedőlt. Szintén román stílusú a pisai székesegyház campaniléje, a híres Ferdetorony.
A kora középkorban Észak-Európában sem épült egybe a harangtorony a templommal. A kereszténységet ekkor vették fel az írek, vikingek, normannok. Az ír templomok nem maradtak fenn, de Norvégiában és Svédországban ismertek különálló harangtornyok.
Forrás
- Zádor Anna: Építészeti szakszótár, Corvina Kiadó, Budapest
- Művészeti lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.