Machovits István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Machovits István
Született1906. szeptember 29.
Budapest
Elhunyt1995. február 8. (88 évesen)
Állampolgárságamagyar
Nemzetiségemagyar
Foglalkozásadarutervező mérnök
KitüntetéseiKossuth-díj (1953)
SablonWikidataSegítség

Machovits István (Budapest, 1906. szeptember 29.1995. február 8.) Kossuth-díjas[1] darutervező mérnök.

Élete[szerkesztés]

A galgóci születésű Machovits Lajos és az osztrák származású Hribár Róza első gyermekeként. A pesti Alkotmány utcában laktak a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaság székházában, ahol édesapja gondnok volt. Gimnáziumi tanulmányai után a Schlick–Nicholson-gépgyárba jelentkezett géplakatos tanoncnak, ahonnan felvételt nyert a Budapesti Állami Felső Ipariskola (Állami Középipartanoda) gépészeti szakára 1923-ban. 1926-ban az iskola elvégzése után a fenti gépgyár daru- és szállítóberendezési osztályára került technikusnak. 1927-ben a gyár fuzionált a Ganz gyárral, így a Ganz Hajógyár daru- és szállítóberendezési osztályára került, ahol 1949 nyaráig dolgozott folyamatosan. A trianoni békeszerződés miatt nem sorozták be, a második világháború idején pedig hadiüzemi dolgozóként nem kellett a frontra vonulnia.

Két általa tervezett úszódaru is részt vett a háború utáni újjáépítésben: a 100 tonnás József Attila és Ady Endre hídroncsokat emelt ki a Dunából, és ezekkel a darukkal illesztették be, illetve szedték szét a Kossuth híd elemeit.[2]

A Hídépítő Speciál Kft. tulajdonaként az Ady Endre ma is dolgozik a Tiszán, a József Attila úszótestét szintén használják.[3]

1949-ben az akkori iparügyi miniszter rendelkezése szerint a tervezőrészleg beolvadt az Állami Ipari Tervező Irodába (XII. kerület, Csörsz utca). Néhány év múlva az intézet Kohóipari Tervező Iroda néven a Lónyai utcába költözött. Itt nevezték ki osztályvezetővé. 1951-ben a darurészleg Darutervező Iroda néven kivált és a Bécsi utcába helyezték. Itt a Különleges és Kohászati daruosztály vezetőjeként dolgozott. 1954-ben a KITI, GÉTI és DATI tervezőirodák KGMTI néven összevonva a Krisztina körút 55-ben folytatták munkájukat, ahol továbbra is a Különleges és Kohászati Daru osztályt vezette.

Az 1945-ben tervezett dunai, majd az 19461949 között tervezett folyami és tengeri úszódarukért 1953.március 15-én a Kossuth-díj ezüst fokozatát kapta. A tervezési munka háború utáni körülményeire jellemző, hogy hetente egyszer járt csak haza gyalogszerrel az újpesti hajógyár irodájából a hárosi hadihídon át Farkasrétre. Jóvátételként a Szovjetunió folyamatosan rendelt ezekből a darukból, a világban sokfelé felbukkantak.

Nyugdíjazása után a hetvenes évek végén műszaki tanácsadóként dolgozott néhány évig az Intranszmasnál. Szeretett túrázni, 1928 -ban tagja lett a Királyi Magyar Természettudományi Társulatnak. Minden tavasszal megmérte, mennyi idő alatt sikerül a Prédikálószékre feljutnia Dömösről. Korábban családjával vízitúrákat is tettek a Dunán, de túrázott a Tátrában és a Kárpátok keleti oldalán is. Még nyolcvanévesen is síelt.

Saját maga tartotta karban különleges háromkerekű járművét, a „Bőregeret”, amivel munkába is járt a Németvölgyi úton.

Statikai-technikai feladatok megoldásában évekig segített szobrászművész testvérének, Madarassy Walternak, valamint ötvös-szobrász unokaöccse, Madarassy István különleges munkáinak megvalósításában (bánhidai Turul-emlékmű restaurációs munkálatainak statikai- gépészeti tervezésében, kivitelezésében, a Pesti Vigadó csillárjainak [1] újraálmodásában, a Magyar Királyi Kúria épület Triga szoboregyüttesének restaurálásában stb.).

1931–ben nősült. A bártfai Hölzel családból választotta feleségét, Máriát, Hölzel Albin szobrászművész leányát, akitől két fia született, Lajos és Gábor.

Utolsó éveit feleségével és fiúunokájával élte Farkasréten. Nyolcvankilenc évesen hunyt el.[4]

Jegyzetek[szerkesztés]