Rodosz ostroma (1522)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Johannita–török háború (1522–23) szócikkből átirányítva)
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Rodosz török ostroma
Oszmán terjeszkedés
Janicsárok rohama
Janicsárok rohama
Dátum 1522. június 26.1522. december 22.
Helyszín Rhodosz és a környező szigetek, a déli Égei-tengeren
Casus belli A johanniták székhelye, Rodosz a török törzsterületek közvetlen közelében volt
Eredmény Oszmán-török győzelem
Terület-
változások
Rodosz és a környező szigetek oszmán uralom alá kerültek
Harcoló felek
Fictitious Ottoman flag 4.svg Oszmán BirodalomFlag of the Order of St. John (various).svg Johannita Lovagrend
Flag of Most Serene Republic of Venice.svg Velencei Köztársaság
Greek Revolution flag.svg Rodoszi görögök
Parancsnokok
Tughra Suleiman.jpg I. Szulejmán szultán
Fictitious Ottoman flag 1.svg Musztafa pasa
Fictitious Ottoman flag 2.svg Piri Mehmed nagyvezír
Fictitious Ottoman flag 1.svg Kurtogli Muszlihiddin Reisz
Cross Hospitelier.svg Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester
Stemma-SMOM.png Nicholas Hussey angol renditestvér
Haderők
40-50 000 katona
400 hajó
3000 lovag, 7000 katona
150 hajó
A Wikimédia Commons tartalmaz Rodosz ostroma témájú médiaállományokat.

Rodosz ostroma 1522. június 26-ától december 22-éig tartott. A Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend csaknem fél évig tartotta a Rodosz városát az Oszmán Birodalom jelentős számbeli fölényben lévő támadóival szemben, de végül kénytelen volt megadni magát. I. Szulejmán oszmán szultán engedélyével Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester és lovagjai, valamint a rodosziak egy része sértetlenül elhagyhatta a szigetet 1523. január 1-jén.

Előzmények[szerkesztés]

A johhanniták 1310-ben foglalták el Rodoszt. A rend távlati célja a Szentföldre való visszatérés volt, mindennapjaikat a muzulmánok elleni támadások, valamint a muzulmánok és a keresztények közötti kereskedés akadályozása töltötte ki. A lovagok korábban csak szárazföldi hadműveletekben vettek részt, így Rodoszra költözésük után el kellett sajátítaniuk a tengeri harcmodort is. Gályáik először az 1312-es amorgószi ütközetben, majd 1319-ben a híoszi csatában mértek vereséget a törökökre.[1]

A rodoszi évek meghatározó jellemzője volt a pénztelenség. Ennek több oka voltː Nyugat-Európában sokan elfordultak a lovagrendektől, miután elvesztették a Szentföldet. A rend perjelségeiben, amelyeknek évi bevételük egyharmadát kellett volna a szigetre küldeniük, burjánzott a korrupció és a szervezetlenség. [2] A csordogáló pénzt a lovagok erődítési munkákra, gályák építtetésére és fenntartására költötték, és olykor erejükön felül vettek részt a keresztény hadjáratokban.[3]

1334 őszén a Szent Liga soraiban harcoltak az edremiti csatában, majd elfoglalták Leszboszt, 1337-ben pedig visszaszerezték Koszt.[4] Komoly szerepet vállaltak Szmirna bevételében és megtartásában.[5] Az 1350-es éveket a keresztény hatalmak versengése és az Oszmán Birodalom terjeszkedése jellemezte.[6] A rend 1365-ben részt vett az Alexandria elleni hadjáratban,[7], majd 1376-ben partra szállt Epiruszban. Az utóbbi, az ispotályosok első önálló akciója, súlyos katonai kudarccal zárult. Az évszázad végén a Peloponnészoszon próbálták megakadályozni a török térnyerést.[8] A 15. század elején nagy erődépítések kezdődtek Rodoszon, amelyek aztán az egész évszázadot jellemezték.[9]

A latin keresztény területek jelentősen csökkenésével párhuzamosan felértékelődött Rodosz. Egyre több kereskedő használta bázisként. Eközben a rend összetétele is megváltozott, és jelentősen csökkent a francia nyelv tagjainak aránya. Rodosz a muzulmánok és keresztények elleni kalóztámadások kiindulópontja lett. A támadások miatt gyakran keveredtek vitába a velenceiekkel és a genovaiakkal, mivel a kalózok az ő hajóikat is kifosztották.[10] A kalózakciók súlyos károkat okoztak a Mamlúk Birodalomnak, amellyel a rend hol szövetségben, hol ellenséges viszonyban volt.[11] A mamlúkok 1444-ben sikertelenül ostromolták meg Rodoszt.[12]

1453 tavaszán elesett Konstantinápoly.[13] A város és a Bizánci Birodalom bukása egyértelművé tette, hogy alapvetően fognak megváltozni a viszonyok térségben, amelyet egyértelműen a keresztények uraltak a 11. és a 15. század között. II. Mehmed ambíciói ugyanis hatalmasak voltakː azt akarta, hogy a világon „egy birodalom, egy hit és egy hatalom” legyen.[14] Ettől kezdve a lovagok életét az ostromra való készülés és a pénzhiány határozta meg.

A szultán 1480-ban megtámadta Rodoszt. Az ostrom csaknem három hónapon át tartott, és a védők sikerét hozta.[15] A következő másfél évtized relatív nyugalomban telt, mivel a lovagok békét kötöttek a törökökkel, annak vállalásával, hogy őrzik a trónkövetelő Dzsem herceget.[16] Az ellenségeskedés a 16. század elején kiújult.[17][18]

A háború[szerkesztés]

A johanniták – a magyarokhoz hasonlóan – nem számíthattak a többi európai államtól segítségre. Velence már régóta békében élt a törökökkel, főleg azután, hogy 1500-ban és 1503-ban jelentős vereséget szenvedett tőlük. A békét a dózse 1513-ban meghosszabbította. X. Leó pápának már éppen elég nagy gondot okozott a magyar-török háború is, amellé I. Ferenc francia király Itália és a Német-római Birodalom ellen folytatott harcot, melyben Velence és Spanyolország is érintve volt.

A források szerint Musztafa pasa vezetésével négyszáz hajóról 100 ezer fős török sereg szállt partra Rodoszon.[19] Mielőtt Rodosz városa ellen indultak volna, elfoglalták a sziget területének nagy részét, és ellenőrzésük alá vonták a környező vizeket.

A lovagrendnek körülbelül 10 ezer katonája lehetett, amiből 3000 fő rendtag volt (portugálok, spanyolok, olaszok, németek, provence-iak, angolok, kasztíliaiak, aragóniaiak, angolok, auvergne-iek), a sereg többi része reguláris olasz, görög katonákból állt. A haderő 150 hajóból álló flottával is rendelkezett, amit Kandiából odavezényelt velencei erősítésekkel egészítettek ki. A lovagrend 7500 katonát (ebből 2000 lovagot) állomásoztatott a rodoszi várban.

A Rodosz nyugati felén levő apróbb szigeteket a törökök igen hamar elfoglalták, és a környéket is felperzselték, miután június 26-án megkezdték a partraszállást. A keresztény flotta nem tehetett mást, minthogy zavarta a török hajók mozgását és utánpótlását, mert nyílt összecsapást semmiképp sem kockáztathatott meg. Július 28-án csatlakozott a sereghez Szulejmán, aki még azon a napon támadást intézett a vár ellen.

A harcok azonban eléggé elhúzódtak, és kitolódtak a téli időszakra is, de mivel a mediterrán térségben nem köszöntött be a hideg, ezért a török sereg egész évben fegyverben maradhatott. Lindoszt elfoglalták az oszmánok, de jelentős veszteségeik voltak, és akadozott az utánpótlás is.

A vár készletei decemberre kimerültek, akárcsak a flottáé. Segítség nem érkezett, ezért a védelmet vezető Phillipe de Villiers nagymester tárgyalni kezdett a szultánnal a tűzszünetről.

Rodosz elvesztése[szerkesztés]

A Szulejmánnal kötött egyezség értelmében átadták Rodosz és Lindosz várakat, a sziget többi településével együtt, a flottából pedig száz hajót. A maradék ötvennel a lovagrend kiürítette a várat, és megkezdte az áttelepítést Kandiába. Velük együtt néhány ezer lakos is elhagyta a szigetet.

Szulejmán ezzel fontos keresztény támaszpontot iktatott ki az Égei-tengeren, bár számos görög sziget még mindig Velence kezén volt.

A lovagrendnek V. Károly német császár és spanyol király 1530-ban Málta szigetét adományozta, ahol fenntarthatta államát. A johanniták ezután részt vettek a velencei–török háborúkban és a spanyol–török háborúkban, így a kandiai háborúban is. 1565-ben megvédték Máltát egy újabb nagyerejű török támadástól, és a török flotta kalóztevékenységeit is jelentősen gátolták a meleg tengereken.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Hazard 287-293. oldal
  2. Hazard 288. oldal
  3. Hazard 289. oldal
  4. Hazard 293. oldal
  5. Lock 193. oldal
  6. Hazard 297. oldal
  7. Hazard 299. oldal
  8. Hazard 302-303. oldal
  9. Hazard 310. oldal
  10. Hazard 312. oldal
  11. Rácz 9. oldal
  12. Rácz 10. oldal
  13. Vann-Kagay 12. oldal
  14. Crowley 2. oldal
  15. Rácz 18. oldal
  16. Hazard2 327. oldal
  17. Hazard2 336. oldal
  18. Pynchon
  19. Lord Kinross: The Ottoman Centuries. Ez a szám a valóságban nem haladhatta meg a 40-50 ezer főt.

Források[szerkesztés]