Borjúfóka

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Borjúfóka
Seehund2cele4.jpg
Természetvédelmi státusz
Mérsékelten fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Ferae
Rend: Ragadozók (Carnivora)
Alrend: Kutyaalkatúak (Caniformia)
Öregcsalád: Úszólábúak (Pinnipedia)
Család: Fókafélék (Phocidae)
Alcsalád: Phocinae
Nem: Phoca
Faj: P. vitulina
Tudományos név
Phoca vitulina
(Linnaeus, 1758)
Elterjedés
A borjúfóka elterjedési területeA borjúfóka elterjedési területe
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Borjúfóka témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Borjúfóka témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Borjúfóka témájú kategóriát.

A borjúfóka (Phoca vitulina) a világ leggyakoribb fókafaja, amely a Föld északi féltekéjének partközeli vizeit népesíti be, és a fókafélék (Phocidae) családjába tartozik.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A borjúfóka mind az Atlanti-, mind a Csendes-óceán vizeiben előfordul. A partközeli, kevésbé sós vizeket kedveli, egyik alfaja egyenesen édesvízi életmódot folytat a Hudson-öbölbe ömlő folyókban az Ungava-félszigeten. Európa esetében Portugáliától Finnországig találkozhatunk vele, az Északi- és a Balti-tenger partjainál is gyakori.

Ázsia keleti partvidékén a Bering-szorostól a Koreai-félszigetig, illetve Japánban Hokkaidóig fordul elő. Észak-Amerika nyugati partjai mentén Alaszkától a Kaliforniai-öbölig találkozhatunk vele, keleten pedig Grönlandtól és a Baffin-szigettől egészen Észak-Karolináig fordul elő.

Alfajai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nyugati atlanti borjúfóka (Phoca vitulina concolor)DeKay, 1842
  • Ungava fóka (P.v. mellonae)Doutt, 1942
  • Kelet-csendes-óceáni borjúfóka (Phoca vitulina richardii)J. E. Gray, 1864
  • Nyugat-csendes-óceáni borjúfóka (Phoca vitulina stejnegeri)J. Allen, 1802
  • Keleti atlanti borjúfóka (Phoca vitulina vitulina)Linnaeus, 1758

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A borjúfókák teste a többi valódi fókához hasonlóan hengeres, áramvonalas, öt-öt, vakarózásra és küzdelemre használatos karomban végződő úszólábai kevéssé alkalmasak a szárazföldi közlekedésre. Vastag, de rövid bundájuk egész testüket borítja, színezete a világosszürkétől a barnán át a feketéig terjedhet, és változó mértékben sötét foltok borítják. A háti részen sűrűbb a mintázat.

Fókához képest szokatlan módon a nemek között még méretbeli eltérés is alig akad, bár a hímek némileg nagyobbak. A borjúfókák testtömege 50-170 kilogrammos, testhosszuk 120 centiméter és 2 méter között mozog.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A faj két sötét alapszínű példánya a Fővárosi Állat- és Növénykertben
A szárazföldön esetlen, áramvonalas test a vízben gyors mozgást tesz lehetővé
Borjúfóka-kolónia Helgoland fövenyén, Németországban
A faj egy feröeri bélyegen

Ragadozó lévén a nap nagy részét vadászattal tölti a vízben, táplálékát halak, rákok, kagylók és más puhatestűek alkotják. Felkutatásukban érzékeny bajsza segíti a fókát. Naponta 4,5–8,2 kilogrammnyi táplálékot fogyaszt el, amelyet rágás helyett darabokra tép, vagy egyben nyel le. A borjúfókák fogaikkal a kemény vázú zsákmányt is fel tudják törni.

A faj a párzási időszakon kívül magányos, ha jobb adottságú területen össze is gyűlik több példánya, kerüli az interakciót. Érintkezéskor agresszíven reagál, ilyenkor kerül sor hangadásra is. A parti pihenőhelyeken a fiatal egyedek a csoport szélén, az agresszív felnőttektől távol maradnak.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az öt alfaj párzási időszaka más-más időpontra esik, de összességében késő tavasztól kora őszig kerül rá sor. Ilyenkor évről évre ugyanazokon a helyeken nagyobb kolóniák alakulnak ki – a legnagyobb, 2000 példányt számláló Kaliforniában – ahol a hímek territóriumot hasítanak ki maguknak. A területet hevesen védelmezik a betolakodókkal szemben, és igyekeznek a lehető legtöbb fókatehenet megtermékenyíteni. A párzást gurulásból, szaglászásból, játékos harapdálásból, „ölelgetésből” és üldözésből álló udvarlás előzi meg, majd az aktusra magára a vízben kerül sor.

A vemhesség 9-11 hónapig tart, utána rendszerint egy borjú jön világra. Az anyaállat minden évben ugyanarra a partszakaszra tér vissza elleni és párosodni. Hat héttel a borjú világrajöttét követően az anyafóka ugyanis fogékonnyá válik, így a kolóniába hamarosan megérkező bikák meg is termékenyíthetik.

Az ivarérettség elérése a faj esetében bizonyos testtömeghez kötődik: a nőstények 50 kilogrammosan (2-6 évesen), míg a hímek 75 kilogrammosan (3-7 éves korukban) válnak képessé a párzásra.

Védettsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A borjúfóka minden alfaja biztos jövő elé néz. Az Amerikai Egyesült Államok 1972-ben betiltotta vizein az összes tengeri emlős vadászatát. Kanada, Norvégia és az Egyesült Királyság területén a mai napig vadászható a faj, mivel rendszeresen megdézsmálja a halneveldéket és hálókat, illetve tönkreteszi a halászfelszerelést. Sok fóka hálókba gabalyodva fullad meg. Régebben húsáért és zsírjáért vadászták.

A faj állatkertekben és akváriumokban gyakori, jól szaporodó látványosság, bár a fülesfókákhoz képest csak kevéssé idomítható. Magyarországon Budapesten, Nyíregyházán és Szegeden találkozhatunk példányaival.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]