Akasztottak erdeje (regény)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Akasztottak erdeje
A regény kéziratának befejező része a szerző aláírásával
A regény kéziratának befejező része a szerző aláírásával
Szerző Liviu Rebreanu
Eredeti cím Pădurea spânzuraților
Ország Románia
Nyelv román
Téma első világháború
Műfaj lélektani regény
Kapcsolódó film Akasztottak erdeje
Kiadás
Kiadó Editura Cartea Românească
Kiadás dátuma 1922

Az Akasztottak erdeje (Pădurea spânzuraților) Liviu Rebreanu 1922-ben megjelent lélektani regénye, amelyet az első világháború ihletett. Az író a művet fivérének, Emil Rebreanunak ajánlotta, akit az Osztrák–Magyar Monarchia tisztjeként 1917-ben a román fronton szökés miatt halálra ítéltek, és felakasztottak. Noha a szerző számos elemet felhasznált öccse leveleiből és a gyimespalánkai úton szerzett élményeiből, hasonló sorsuk ellenére a regény főhőse nem Emil Rebreanut ábrázolja, hanem a szerző saját vallomása szerint „saját nemzedéke prototípusa”.

A regény főhőse, Apostol Bologa a háború kitöréséig nem emelkedik ki az átlagemberek közül; eszméiben bizonytalan, befolyásolható fiatalember. Zökkenőmentesen tud beilleszkedni a társadalomba, a háború azonban olyan erkölcsi dilemma elé állítja, amellyel nem tud megbirkózni, és a döntés halogatásával egyre közelebb sodródik a halálhoz.

George Călinescu szerint a regény a kínzó erkölcsi bizonytalanság monográfiája, amely lehetett volna politikai regény is, de lélektani lett belőle; Kormos Gyula a regény háborúellenességét emelte ki, Ion Simuț ezzel szemben [a legnagyobb román] vallásos regénynek nevezte, amely a főhős misztikus válságát írja le.

A regény elnyerte a Romániai Írók Társaságának nagydíját, és a megjelenését követő évtizedben kiadták cseh (1928), angol és olasz (1930), lengyel (1931), francia, holland és német (1932) fordítását; összesen több mint húsz nyelven jelent meg. A műből készült Liviu Ciulei azonos című filmje, amely az 1965-ös cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját nyerte el.

Keletkezése[szerkesztés]

Liviu Rebreanu, a szerző

Rebreanu már második regénye, az Akasztottak erdeje előtt több elbeszélésében foglalkozott a háborúval: Haláltánc (Hora morții, 1915), Egyszerű történet (Fapt divers, 1916), Icig Strul, a szökevény (Ițic Strul, dezertorul), Katasztrófa (Catastrofa, 1916). Hősei általában egyszerű emberek, akiket rajtuk kívül álló okok sodornak a megpróbáltatásokba.[1]

Az író saját bevallása szerint a regény ötletét egy fénykép adta, amelyet 1918-ban egy barátja mutatott neki. A kép egy erdőt ábrázolt az olasz fronton, ahol cseh katonákat akasztottak fel, és a békekonferencián azt hivatott bemutatni, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia a csehekkel bánt. A kép hatására Rebreanu elhatározta, hogy korábbi, A katasztrófa című novellájának hőséről – a monarchia román tisztjéről, aki saját nemzete ellen kénytelen harcolni – regényt ír, melynek címe Az akasztottak erdeje lesz. A regényt 1919 februárjában kezdte el írni, és pár hónapra rá, májusban tudta meg, hogy öccsét, az osztrák hadseregben tüzértisztként szolgáló Emil Rebreanut, akit a család orosz fogságban levőnek hitt, 1917-ben Gyimespalánkán szökési kísérlet miatt felakasztották. Több próbálkozás után 1919 augusztusában abbahagyta a regény írását, és színházi témákkal kezdett foglalkozni. 1920-ban felkereste testvére sírját, elbeszélgetett a helybéliekkel, és újraolvasta Emilnek a frontról küldött leveleit. Az írót furdalta a lelkiismeret, hogy nem segített testvérének Bukarestbe eljutni, és a regényt mintegy vezeklésként fogta fel. Csak azt követően tudta végre befejezni regényét, hogy 1921-ben teljesítette az elhunyt végakaratát a temetés helyét illetően. Az első teljes változat 1921. december 15. és 1922. június 27. között készült, a második 1922. július 5. és november 17. között.[2]

Noha a szerző számos elemet felhasznált öccse leveleiből és a gyimespalánkai úton szerzett élményeiből,[* 1] hasonló sorsuk ellenére a regény főhőse nem Emil Rebreanut ábrázolja. „Apostol Bologában nincs semmi a fivéremből. Legfeljebb néhány külső vonás és talán egy-egy egzaltált pillanat. […] Apostol alakjában szintézisbe akartam foglalni saját nemzedékem prototípusát: Apostol Bologa tétovázásai mindnyájunk tétovázásai; a mieink ezek éppúgy, mint ahogy a mieink gyötrődései is… Csak ilyen ember lehetett központi alakja egy olyan regénynek, amelyben a kötelesség és az érzelem harca szüntelenül azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy hazafiaskodó üres frázisossággá torzul.” – írta a szerző 1940-ben közreadott visszaemlékezésében.[3]

Szerkezete[szerkesztés]

A kezdő és zárójelenetek azonossága szimmetrikussá teszi a négy könyvből álló regény szerkezetét.[* 2] Mindegyik rész egy-egy szakaszt jellemez a főhős lelki fejlődéséből, illetve az utolsó kivételével mindegyikben kiemelkedik egy-egy mellékszereplő, aki előmozdítja vagy más irányba téríti ezt a fejlődést:

  • katonai kötelesség (Klapka),
  • a határon túli nemzet szeretete (Bologa édesanyja),
  • minden ember iránti szeretet (Ilona),
  • halálszeretet.[4]

A regény első változata tartalmazott egy utolsó fejezetet is, amelyben Ilona felkeresi szerelmesének sírját, ez azonban kimaradt a végleges műből, mert a szerző szerint ennek líraisága megtörte volna a mű szándékos szikárságát.[5]

Tartalma[szerkesztés]

Apostol Bologa, a vallásos nevelésben részesült, ám utóbb hitét elvető román diák az első világháború kitörésekor önként jelentkezik a hadseregbe, hogy imponáljon menyasszonyának, Marta Domșának. A katonaságot komolyan veszi, kitüntetést is szerez, és a hadbíróság tagjaként kötelességtudóan megszavazza a szökni próbáló Svoboda hadnagy halálos ítéletét. Az akasztás végignézése, majd az új felettesével, Klapka századossal folytatott beszélgetések megingatják addigi világnézetében. Lelki válságát csak fokozza az a hír, hogy egységüket a román frontra fogják vezényelni, ahol saját nemzettársai ellen kellene harcolnia. Hogy ezt elkerülje, hőstettet visz véghez, és azt reméli, hogy ennek fejében Karg tábornok teljesíti áthelyezési kérelmét. Mikor ez a terve meghiúsul, szökésre határozza el magát, de közben súlyosan megsebesül, és hónapokat tölt a kórházban. Szerelmes lesz a helybéli magyar sírásó lányába, és el is jegyzik egymást. A fronton egyre gyakoribbak a szökések, és ennek következtében az akasztások. Amikor Bologát ismét beosztják a hadbíróságra, hogy a kémnek kikiáltott parasztok felett ítélkezzen, megpróbál megszökni. Varga főhadnagy elfogja, hadbíróság elé kerül, halálra ítélik, és felakasztják.

Szereplői[szerkesztés]

A regény főhőse, Apostol Bologa a háború kitöréséig nem emelkedik ki az átlagemberek közül; eszméiben bizonytalan, befolyásolható fiatalember. Zökkenőmentesen tud beilleszkedni a társadalomba, nyoma sincs benne a memorandum-perben elítélt apja harcos keménységének. Filozófiája is az átlagemberé: „Az életben a valósághoz kell igazodnunk, nem a kívánsá­gokhoz!”[6] A háború azonban olyan erkölcsi dilemma elé állítja, amellyel nem tud megbirkózni, és a döntés halogatásával egyre közelebb sodródik a halálhoz. Az első részben még teljes mértékben azonosul katonai kötelességével, lelkifurdalás nélkül szavaz Svoboda halálos ítéletére, a második részben azonban, amikor választania kell az állammal szemben vállalt kötelessége és saját nemzete között, válságba kerül. Megnyugvást csupán elfogatása, azaz a döntés kényszerétől való megszabadulás jelent számára.[7]

A háború valamilyen formában Bologa mindegyik tiszttársának lelki gyötrelmet okoz. A cseh Klapka százados fontos szerepet játszik Bologa lelki átalakulásában. A családja érdekében társait eláruló tiszt számára a háború az energia elpusztítója. Ő az, aki kételyeket ébreszt az addig csak a kötelességet látó Bologában, ő az, aki a halál bűvöletéről beszél neki, és őt látja a főhős utolsóként halála előtt. A rutén Cservenko vallásos hite ellenére vesz részt a harcokban, igaz, hogy fegyver helyett csak egy szál pálcával indul rohamra; a zsidó Gross szélső baloldali meggyőződésének megfelelően a háborút a felső osztály ügyének tartja, amelyben az elnyomottak csak az áldozat szerepét játsszák. Még a huszárfőhadnagy Varga is, aki az első részben teljesen azonosul hivatásával, és elsőnek veszi észre a Bologában lezajló változást, szinte „bocsánatkérő szánakozással” kezeli az általa elfogott szökevényt.[8]

A regény magyar szereplői közül Vidor Pál, a sírásó, Bologa házigazdája, illetve lánya, Ilona, jóérzésű, egyszerű emberek. Vallasek Júlia meglátása szerint ugyanazt a szerepkört töltik be, mint Jókai, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert regényeiben a román parasztfigurák: „Azt a nagyon is leegyszerűsítő gondolatot illusztrálják, hogy az egyszerű emberek és a mindennapok szintjén nincs semmilyen ellenségeskedés a két nép között, a viszály okozói mindig a hatalmi pozícióban levők vagy az arra áhítozók.”[9]

Stíluseszközei[szerkesztés]

A főhős ábrázolása során a szerző a disszociáció eszközét használva gyakran váltogatja az érzéseket kísérő jelenségek (éhség, szomjúság, hidegrázás) naturalista, a fizikai részleteket hangsúlyozó leírását a szereplők gondolatainak és tudatalatti rezdüléseinek leírásával. Ugyanazt a víziót több nézőpontból is bemutatja - az első jelenet akasztófáját először külső leírásként, majd Klapka szemszögéből, végül pedig a főhős, Apostol Bologa érzésein keresztül. Bologa komplex egyéniségének összetevőit három egysíkú mellékszereplő, Klapka, Gross és Cservenko alakján keresztül bontja ki.[10] Szintén a főhős ábrázolását szolgálja a belső monológok sokasága, amelyek a tudatosság szintjétől függően folyamatos szövegekként vagy szaggatott mondattöredékekként jelennek meg a műben.[11]

Visszatérő motívumként jelenik meg a fény és a sötétség ellentétpárja, amelyek Bologa lelkiállapotának változásait kísérik: „Micsoda sötétség […], Uramisten, micsoda sötétség ereszkedett le a földre” - suttogja az első jelenet (Svoboda felakasztása) végén; a fényszóró megsemmisítésekor gyermekként rácsodálkozik a fényre és „csodálkozott, miként tudott ilyen hitványságot elköveti, de ugyanakkor örvendett is, hogy megtette.” A fény legalább hatféle kontextusban jelenik meg a műben: remény, reménytelenség, szeretet, hit, emberi értelem, halál. Nagy Imola Karola ebben a vonatkozásban párhuzamba állítja a regényt Kuncz Aladár Fekete kolostor-ával, ahol a fény az élet, a hit, a háború előtti világ szimbóluma.[12]

A regényben számos jelző („sötét mező”, „komor puszta”), hasonlat („óriási párás üvegburához hasonlító szürke őszi égbolt”) és metafora (a sírgödör „megsebzett föld”) teremti meg a tragikus végkifejletet előrejelző hangulatot.[13]

Értelmezései[szerkesztés]

George Călinescu szerint a regény a kínzó erkölcsi bizonytalanság monográfiája, amely lehetett volna politikai regény is, de lélektani lett belőle; szintén a mű lélektani jellegét hangsúlyozták Șerban Cioculescu és Tudor Vianu. Kormos Gyula a regény háborúellenességét emelte ki, Ion Simuț ezzel szemben [a legnagyobb román] vallásos regénynek nevezte, amely a főhős misztikus válságát írja le, és szintén a könyv metafizikai jellegét emelte ki Scarlat Struțeanu a Flacăra című folyóiratban a regény megjelenése után. Dávid Gyula a mű társadalmi vonatkozásaira helyezte a hangsúlyt: „A soknemzetiségű birodalom népeket egymás ellen kijátszó politikájának abszurditását Rebreanu kisemberek élettragédiáin át érzékelteti a maga teljes nagyságában.”[14]

Fogadtatása és utóélete[szerkesztés]

A kortárs kritika általában kedvezően, néhány esetben fenntartásokkal[* 3] fogadta a regényt, amelyet megjelenése évében a Romániai Írók Társaságának nagydíjával tüntettek ki, és rövid időn belül, 1922–1928 között öt kiadást ért meg. Az 1928-ban megjelent Lovinescu-féle román irodalomtörténet szerint az Akasztottak erdeje a legjobb román lélektani regény; a kortárs Kántor Lajos pedig Erdélyi Múzeum-Egyesületben tartott, a világháborús román irodalmat áttekintő felolvasásában az egyik legjobb román regénynek nevezte. Ezzel szemben egy 1934-es ankétban a megkérdezett tizenhárom irodalomkritikus többnyire a második helyre tette a művet Liviu Rebreanu munkásságában a Ion című regény mögött.[15] Az író 1944-ben bekövetkezett haláláig a regény tizenkét román nyelvű kiadást ért meg.[16] További román nyelvű kiadások: 1956, 1963, 1964, 1966, 1969, 1972, 1974, 1976, 1978, 1983, 1984, 1985, 1989, 1992, 1993, 1994, 1996, 1997, 1998, 2004, 2005, 2010, 2011.[17] A mű Romániában a X. osztályos tananyagban szerepel, 2002-ben a román nyelv és irodalom érettségi egyik írásbeli feladata volt.[18][19]

A megjelenését következő évtizedben kiadták cseh (1928), angol és olasz (1930), lengyel (1931), francia, holland és német (1932) fordítását; összesen több, mint húsz nyelven jelent meg. Az első magyar fordítást Somogyi Imre nagyváradi ügyvéd készítette 1938-ban, utána Bözödi György fordításában jelent meg 1957-ben, 1962-ben és 1970-ben.[20][21][22]

A műből készült Liviu Ciulei azonos című filmje, amely az 1965-ös cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját nyerte el. A főszerepet Victor Rebengiuc játszotta, maga a rendező Klapka százados szerepében lépett fel.[23]

Kiadásai[szerkesztés]

A kiadások nagy száma miatt a lista csak az egyes nyelveken történő első megjelenést tartalmazza. Ahol nincs külön forrásmegjelölés, az adatok a worldcat.org adatbázisból származnak

  • (románul) Pădurea spânzuraților. București: Cartea Românească. 1922.
  • (csehül) Les oběšených. Praha: Šolc a Šimáček. 1928. Ford. Marie Kojecko-Korickova.
  • (angolul) Forest of the hanged. London: Allen et Co. 1930. Ford. Alice V. Wise.[20]
  • (olaszul) La foresta degli impiccati. Perugia: La Nuova Italia. Ford. Enzo Loretti.
  • (lengyelül) Las wisielców. Kraków : Wydawnictwa Literacko-Naukowego. 1931.
  • (franciául) La forêt des pendus. Paris:Perrin. 1932. Ford. B. Madeleine, Léon Thévenin, André Bellesort.
  • (németül) Der Wald der Gehenkten. Cernăuți: Der Tag, 1932. Ford. Ernst Carabăț.[20]
  • (hollandul) Het wout gehangen. Rotterdam. 1932. Ford. Jules Verbegke.[24]
  • (lengyelül) Las wisielco. Kraków. 1934. Ford. Stanislav Lukasik.[24]
  • (magyarul) Akasztottak erdeje. 1938. Ford. Somogyi Imre.[20]
  • (törökül) Asilmişlar ormani. İstanbul: İnsel Kitabevi. 1942. Ford. Ziya Yamaç.[25]
  • (spanyolul) El bosque de los ahorcados. Madrid: Stylos. 1944. Ford. Maria Teresa Quiroga Plá, Luis Landinez.[20]
  • (svédül) De hängdas skog. Stockholm: Bonnier. 1944. Ford. Ingeborg Essen.[24]
  • (portugálul) A floresta dos enforcados. Lisboa: Gleba, 1945. Ford. Celestino Gomes, Victor Buescu.
  • (finnül) Hirtettyjen metsä. Helsinki: Suomen kirja, 1946. Ford. Lauri Ikonen.[20]
  • (oroszul) Lesz povesennih. Kisinyov. 1960. Ford. Olga Krusevan, V. Szigonyezs
  • (görögül) To dászosz ton kremazménon. Athén: Kédrosz. 1961. Ford. Kozmász Polítisz, María Dimitriádi-Papaioánu.
  • (bolgárul) Гората на обесените. Szófia: Народна Култура. 1962. Ford. Гергана Стратиева.
  • (szlovákul) Les obesencov. Bratislava: Slov. vydav. krásnej lit. 1965. Ford. Peter Doval.
  • (arabul) Gábat al-mauta. Kairó. 1967. Ford. Fauzi Sáhín.[20]
  • (szlovénül) Gozd obešencev. Ljubljana: Mladinska knjiga, 1976. Ford. Katja Špur.
  • (japánul) Sokei no mori. Tokió: Kóbunsa. 1997. Ford. Haruja Szumija.[26]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Emil az ellenséges reflektor elpusztításáért 1915-ben kitüntetést kapott az olasz fronton; a halálos ítéletét aláíró tisztet tényleg Kargnak hívták; a szerző találkozott öccse szerelmesével, és látta a szobát, ahol a halálra ítélt utolsó óráit töltötte; lásd Naroș 170–171. o.
  2. A négy rész vázlatos felsorolása már 1919-ben megjelent Rebreanu jegyzeteiben, lásd Naroș 188. o.
  3. Cezar Petrescu például számos stílushibát, pongyola megfogalmazást vetett a szemére, ugyanakkor Tolsztojhoz és Stendhalhoz hasonlította, lásd Ion Darie [Cezar Petrescu álneve]: Al doilea roman al d-lui Rebreanu: Pădurea Spânzuraților. Gândirea, (1923. feb. 5.)

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Kormos 37. o.; Filemon 247–248. o.
  2. Kormos 32–33. és 41–42. o.; Filemon 249–251. o.; Naroș 166–181. o.
  3. Dávid ; Kormos 33. o.; Naroș 170–171. o.
  4. Filemon 9–10. o. Naroș 222. o.
  5. Naroș 228–229. o.
  6. Rebreanu 30. o.
  7. Dávid 1617–1619. o.; Vallasek 304. o.; Naroș 218–224. o.
  8. Kántor 15–16. o. Dávid 1620. o. Kormos 46–47. o.; Vallasek 304-306. o. Naroș 194–197. o.
  9. Vallasek 305–306. o.
  10. Kormos 44–45. o.;Jumugă 23–28. o. Naroș 214. o.
  11. Jumugă 29–35. o. Naroș 225. o.
  12. Jumugă 36–40. o. Nagy 47–48. o. Naroș 178. o.
  13. Naroș 207. és 227–228. o.
  14. Dávid 1617. o.; Kormos 33–36. o.; Ciocian 165. o.; Naroș 209–212. o.
  15. Kántor 16. o.; Păcurariu 333. o.; Filemon 5–6. o.; Naroș 166–168 és 208–212. o.
  16. Showing all editions for 'Pădurea spînzuraților'. worldcat.org (Hozzáférés: 2014. szept. 16.)
  17. Elisabeta Lasconi: Rebreanu – in nou în centrul atenției. Cultura, 318. sz. (2011. ápr. 14.)
  18. Pădurea Spânzuraților, proiect de lecție. www.didactic.ro (Hozzáférés: 2014. szept. 17.) [óraterv]
  19. Subiecte ușoare la prima proba de bac. Ziarul de Constanța, (2002. aug. 20.) Hozzáférés: 2014. szept. 17.
  20. ^ a b c d e f g Naroș 167.o.
  21. Györfi Dionisie: Liviu Rebreanu în literatura maghiară din perioada interbelică. Pagini Aiudene, III. évf. 3. sz. (2005)
  22. Magyar Országos Közös Katalógus. mokka.hu (Hozzáférés: 2014. szept. 16.)
  23. Akasztottak erdeje (1965). Internet Movie Database (Hozzáférés: 2014. szept. 16.)
  24. ^ a b c Naroș 168.o.
  25. Mircea Popa: Pădurea spânzuraților în limba turcă. România Literară, 4. sz. (2006)
  26. George Muntean: Sumiya Haruya - 25 de ani de activitate. România Literară, 30. sz. (2003)

Források[szerkesztés]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Akasztottak erdeje témában.