1976-os olaszországi parlamenti választások
 |
 |
 |
 | |
|---|---|---|---|---|
| Koalíciós listavezető | Benigno Zaccagnini | Enrico Berlinguer | Francesco De Martino | Giorgio Almirante |
| Párt neve | Olasz Kereszténydemokrata Párt | Olasz Kommunista Párt | Olasz Szocialista Párt | Olasz Szociális Mozgalom |
| Választási koalíció | - | - | - | - |
| Szavazatok száma | 14 218 298 38,7% |
12 622 728 34,4% |
3 542 998 9,6% |
2 238 339 6,1% |
| Mandátumok | Képviselőház: 263 / 630 Szenátus: 135 / 315 |
Képviselőház: 227 / 630 Szenátus: 116 / 315 |
Képviselőház: 57 / 630 Szenátus: 29 / 315 |
Képviselőház: 35 / 630 Szenátus: 15 / 315 |
| Változás % |  0.7 |
7.2 |
 0.4 |
2.6
|
| Változás a mandátumokban | 3 |
48 |
8 |
21
|
Az 1976-os olaszországi parlamenti választásokat 1976. június 20.-án tartották Olaszországban.[1] Ez volt az első választás amikor 18 év feletteiknek már lehetett szavazni.
A Kereszténydemokrata Párt maradt továbbra is az első helyen 36%-os eredménnyel, de a második helyen végzett, Enrico Berlinguer vezette Olasz Kommunista Párt 7 százalékponttal több szavazatot kapott, mint az előző választáskor. A két párt között 4%-os különbség volt. Sok olasz ekkor szembesült először azzal, hogy van esély egy teljesen új kormány felállására.
Választási rendszer[szerkesztés]
A Képviselőházi mandátumokat tisztán pártlistás arányos választási rendszer volt. Az olaszországi megyéket 32 választókerületre osztották fel: mindegyik többmandátumos volt. Választókerületi szinten nyílt listás szavazásban volt mandátum kiosztás Hare-Niemeyer módszer és Imperiali kvóta alapján. A töredékszavazatokat országos szinten osztották ki Hare-kvóta alapján a második legtöbb szavazatot kapott jelöltnek. A képviselőkre minden 18. életévét betöltött olasz állampolgár szavazhatott.
A Szenátusi mandátumoknál ugyanaz a 32 választókerület volt adott, viszont a szenátorokra csak 25. életévüket betöltött olasz állampolgárok szavazhattak. Az adott választókerületben az a szenátor-jelölt lesz a győztes, aki a szavazatok legalább 65%-át gyűjti össze preferencia listás szavazáson. A töredékszavazatokat regiónként pártlistás szinten osztják ki D'Hondt-módszernek megfelelően.
Történelmi háttér[szerkesztés]
Habár az 1970-es évek Olaszországát, az óloméveket az erőszak jellemezte, ugyanúgy komoly gazdasági és társadalmi fejlődés ment végbe az országban. Az egyre erősödő társadalmi nyomás és elégedetlenség miatt a kereszténydemokraták és koalíciós partnerei - mint a szocialisták - számos politikai, társadalmi és gazdasági reformot hajtottak végre. 1970-ben létrehozták közigazgatási egységként a régiókat Olaszországban, amiknek élére törvényhozói szervként regionális tanácsokat, végrehajtói hatalomként regionális végrehajtó bizottságokat hozott létre. Bevezették a regionális választásokat, amivel a regionális tanácsok képviselőit és a régiók kormányzóit lehetett megválasztani. Komoly fejlesztéseket vittek véghez a közművesítésben, jóléti ellátásokban és az egészségügyi ellátásban. Jelentősen nőttek a szegénynek számító Dél-Olaszországnak szánt kiadások: új indexálási rendszer vezettek be a bérezés terén és a nyugdíjakat is emelték. 1975-ben bevezettek egy olyan törvényt, aminek értelmében az elbocsátott munkavállaló 1 éven keresztül az előző munkahelyén kapott bérének legalább 80%-át kapta meg az állami biztosítási alapból.[2]
Az életszínvonal továbbra is emelkedett: 1970-től évi átlag 25%-kal nőttek a bérek, 1969 és 1978 között összesen 72%-kal nőttek a bérek. Egyes járulékok még további 50-60%-kal növelték a béreket, ami a Nyugati Világ legmagasabbja volt. A munkaórák számát annyira lecsökkenteték, hogy Nyugaton csak Belgiumban volt alacsonyabb a munkaórák száma. A korábban hátrányos helyzetben levő gyári munkások jelentős munkanélküli segélyt kaptak, aminek mérték csak kicsivel volt alacsonyabb a fizetésnél. Ezekben a kompenzációkban eleinte csak az észak-olasz gyári munkások részesülhettek, ahol 1969-es „forró ősz” alatt kiharcolt jogok és eredmények voltak komoly hatással. 1975-től a munkaszerződésekben 100%-os indexálási rendszert vezettek be a bérezéskor, negyedévente történő bérfelülvizsgálattal.
1970-ben vezették be a munkás státuszegyezményt, amit Giacomo Brodolini szocialista munkaügyi miniszter fogalmazott és terjesztett be. Az egyezménnyel megerősödött a szakszervezetek szerepe a gyárakban. Törvényentelenné vált az indokolatlan munkáltatói felmondás. Gyülekezési jogot és szólásszabadságot adott a munkavállalóknak valamint megtiltották a munkáltatóknak hogy jelentést írjanak a szakszervezetekről és hogy nyílvántartásba vegyék a munkavállalók politikai nézeteit. Az egyezmény továbbá megtiltotta a külsős munkaerő alkalmazását, kivéve ha az állami munkaügyi hivatal küldött valakit.
1973-ban Enrico Berlinguer, Olasz Kommunista Párt elnöke meghirdette a történelmi kiegyezés (compromesso storico) politikáját és „demokratikus szövetséget” ajánlott az Aldo Moro vezette kereszténydemokratáknak. Emellett Berlinguer eltávolodott a Szovjetunió politikájától és meghirdette a demokratikus értékeken alapuló eurokommunizmust.
1976-ban a keresztény baloldali szellemiséget valló Benigno Zaccagnini lett a kereszténydemokraták vezetője és pártlista vezetője egyben.
Pártok és vezetőik[szerkesztés]
Eredmények[szerkesztés]
Képviselőház[szerkesztés]
 | |||||
| Pártok | Szavazatok | Szavazatok (%) | Mandátumok | +/− | |
|---|---|---|---|---|---|
| Olasz Kereszténydemokrata Párt (DC) | 14,209,519 | 38.71 | 262 | −4 | |
| Olasz Kommunista Párt (PCI) | 12,614,650 | 34.37 | 228 | +49 | |
| Olasz Szocialista Párt (PSI) | 3,540,309 | 9.64 | 57 | −4 | |
| Olasz Szociális Mozgalom (MSI) | 2,238,339 | 6.10 | 35 | −21 | |
| Olasz Demokratikus Szocialista Párt (PSDI) | 1,239,492 | 3.38 | 15 | −14 | |
| Olasz Republikánus Párt (PRI) | 1,135,546 | 3.09 | 14 | −1 | |
| Proletár Demokrácia (DP) | 557,025 | 1.52 | 6 | New | |
| Olasz Liberális Párt (PLI) | 480,122 | 1.31 | 5 | −15 | |
| Radikális Párt (PR) | 394,439 | 1.07 | 4 | New | |
| Déltiroli NNéppárt (SVP) | 184,375 | 0.50 | 3 | ±0 | |
| PCI – PSI – PdUP | 26,748 | 0.07 | 1 | ±0 | |
| Egyéb pártok | 87,014 | 0.24 | 0 | ±0 | |
| Érvénytelen/üres szavazó lapok | 1,045,512 | – | – | – | |
| Összesen | 37,755,090 | 100 | 630 | ±0 | |
| Választásra jogosultak/Részvétel | 40,426,658 | 93.39 | – | – | |
| Forrás: Olasz Belügyminisztérium | |||||
Szenátus[szerkesztés]
 | |||||
| Párt | Szavazatok | Szavazatok (%) | Mandátumok | +/− | |
|---|---|---|---|---|---|
| Olasz Kereszténydemokrtata Párt (DC) | 12,227,353 | 38.88 | 135 | ±0 | |
| Olasz Kommunista Párt (PCI) | 10,637,772 | 33.83 | 116 | +22 | |
| Olasz Szocialista Párt (PSI) | 3,208,164 | 10.20 | 29 | −4 | |
| Olasz Szociális Mozgalom (MSI) | 2,086,430 | 6.63 | 15 | −11 | |
| Olasz Demokratikus Szocialista Párt (PSDI) | 974,940 | 3.10 | 6 | −5 | |
| Olasz Republikánus Párt (PRI) | 846,415 | 2.69 | 6 | +1 | |
| Olasz Liberális Párt (PLI) | 438,265 | 1.39 | 2 | −6 | |
| PLI – PRI – PSDI | 334,898 | 1.06 | 2 | ±0 | |
| Olasz Radikális Párt (PR) | 265,947 | 0.85 | 0 | New | |
| Déltiroli Néppárt (SVP) | 158,584 | 0.50 | 2 | ±0 | |
| Proletár Demokrácia (DP) | 78,170 | 0.25 | 0 | New | |
| PCI – PSI | 52,922 | 0.17 | 1 | +1 | |
| PLI – PRI | 51,353 | 0.16 | 0 | ±0 | |
| DC – RV – UV – UVP – PRI | 22,917 | 0.07 | 1 | ±0 | |
| Others | 65,301 | 0.22 | 0 | ±0 | |
| Érvénytelen/Üresen hagyott szavazat | 1,888,027 | – | – | – | |
| Összesen | 32,621,581 | 100 | 315 | ±0 | |
| Választásra jogosultak/Részvétel | 34,928,214 | 93.4 | – | – | |
| Forrás: Olasz Belügyminisztérium | |||||
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Dieter Nohlen & Philip Stöver (2010) Elections in Europe: A data handbook, p1048 ISBN 978-3-8329-5609-7
- ↑ The Force of Destiny: A History of Italy Since 1796 by Christopher Duggan
