Wz. 35 páncéltörő puska

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wz. 35
Kbur.jpg

Típus páncéltörő puska
Ország  Lengyelország
Tervező Józef Maroszek
Gyártási darabszám ~ 6000
Alkalmazás
Használó ország

 Harmadik Birodalom
 Lengyelország
Flag of Italy (1861-1946).svg Olasz Királyság

 Szovjetunió
Háborús alkalmazás Második világháború
Műszaki adatok
Űrméret 7,92 mm
Lőszer 7,92×107 mm DS
Tárkapacitás 4 darab
Működési elv forgó-tolózáras
Tömeg 10 kg
Fegyver hossza 1760 mm
Csőhossz 1200 mm
Elméleti tűzgyorsaság 8-10 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 1275 m/s
Irányzék típusa nyílt irányzék

A Karabin przeciwpancerny wzór 35 (rövidítve kb ppanc wz. 35, magyarul 35-ös mintájú páncéltörő puska), más nevén Uruguay, egy lengyel gyártmányú 7,9 mm-es páncéltörő puska volt, melyet a lengyel hadsereg használt az 1939-es lengyelországi hadjárat folyamán. Egyéb nevei: kb Urugwaj (kb Ur), illetve tervezője után Józef Maroszek.

Titkolózás és összezavarás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fegyver eredetileg a lengyel hadsereg szigorúan titkos eszköze volt, így többféle kódnévvel illették. Az 1939-es mozgósításig a tűzkész fegyvereket zárt ládákban tárolták, amelyeken a következő felirat állt: „Ne nyisd ki! Őrzött felszerelés!”

A fegyver egyik fedőneve az Uruguay (lengyelül Urugwaj) volt, az ország, amelybe a fegyvert exportálni kívánták.

Lengyelország bukása után a német hadsereg nagy számban zsákmányolt a puskából, majd Panzerbüchse 35 (polnisch) (rövidítve PzB 35(p)) jelöléssel látták el. Az olasz hadsereg szintén kapott a fegyverből, majd fucile controcarro 35(P) névvel rendszeresítették azokat.

Az 1940-es év elején az egyik puskát, melynek csövét és tusáját lefűrészelték, a Tátra hegyein keresztül kicsempészték Lengyelországból Magyarországra, majd onnan Krystyna Skarbek és lengyel társai segítségével a szövetségesek kezére juttatták azt. A fegyvert a szövetségesek soha nem vetették be, mivel a tervrajzokat és leírásokat a lengyelországi hadjárat alatt a lengyelek megsemmisítették, a fegyver tervezetének visszafejtése pedig túl sok időt vett volna igénybe.

Leírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjelenésében egy átlagos puskára hasonlít, szokatlanul hosszú puskacsővel, melyre villaállványt erősítettek az előagy elülső végénél. Forgó-tolózáras működtetésű, négy töltény befogadására képes szekrénytárral ellátva. A csövet csőszájfékkel látták el, hogy megnöveljék a fegyver pontosságát és csökkentsék a visszarúgást. A csőszájfék a lövés energiájának nagyjából 65%-át nyelte el, így a visszarúgás mértéke megfelelt egy szabványos Mauser puska visszarúgásának mértékével, annak ellenére, hogy a használt lőszerben lévő lőpor mennyisége több, mint kétszerese volt az eredeti Mauser lőszerének. Nyílt irányzékát 300 méteres lőtávolságra kalibrálták.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lőszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

7,92×107 mm DS páncéltörő lövedék a bal oldalon. A jobb oldalon a 12 darab lövedéket tartalmazó lőszeres doboz látható.

Az 1920-as évek végén a lengyel főparancsnokság belefogott egy könnyű páncéltörő fegyver kifejlesztésébe, melyet a lengyel gyalogságnak szántak. 1931-ben Tadeusz Felsztyn alezredes a varsói Fegyverzet Technológiai Intézettől elkezdte különféle, kis kaliberű lőszerek tesztelését. A német gyártmányú Hagler töltények ígéretesnek tűntek, majd a Skarżysko-Kamienna-i Nemzeti Lőszergyárat megbízták egy saját, 7,92 mm-es lőszer kifejlesztésére, melynek csőtorkolati sebessége 1000 m/s fölötti legyen. A tesztsorozatok után az új DS lőszer mellett döntöttek.

A DS lőszer a szabványos 7,9 mm-es lövedéken alapult, melyet a Mauser 1898-as modelljéhez (wz. 98) és annak lengyel változatához, a Karabinek wz. 29-hez használtak. A lövedék hossza 131,2 mm, összsúlya 64,25 g. A rézhüvelyes lőszer próbái után úgy döntöttek, hogy inkább bronzhüvelyet alkalmaznak (67% réz/23% cink).

A lőszer egyedisége más páncéltörő tervezetekhez képest az volt, hogy volfrám-karbid vagy más kemény fém helyett ólommagvat használtak. Becsapódáskor nem maga a töltény ütötte át a páncéllemezt, hanem ellapult azon, átadva a kinetikus energiákat a fémnek. Ennek a technikának a kulcsa a magas csőtorkolati sebesség volt. Eredményként a töltény szilánkosra robbant, ahogy áthaladt a fémlemezen. A szilánkok és repeszek ezután a jármű belsejében gellert kaptak, így megrongálva a motort, vagy megölve a személyzetet.

A puska[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lőszer kifejlesztésével egy időben a varsói Technikai Egyetem egy fiatal diplomását, Józef Maroszeket megbízták egy páncéltörő puska tervezésével. 1935 augusztus 1-jén a Fegyverzet és Felszerelés Bizottsága hivatalosan megrendelte a puskát, majd októberben megkezdődtek az első próbák.

A puska a Mauser puskán alapult, működési elvét módosították az új lőszer nagyobb nyomásának elviselésére, puskacsövét pedig jelentősen meghosszabbították. Az első próbalövéseket Brześćnél és Pionkinál végezték, ahol a fegyver 15 mm vastag acéllemezt tudott átütni 300 méteres távolságból, még akkor is, ha a lemezt megdöntötték. Kezdetben a puskacső csak 30 lövés leadását bírta, ezután ki kellett cserélni. Ezt a hátrányosságot hamar kijavították, majd a végső prototípus már nagyjából 300 lövést bírt ki. 1935 november 25-én a bizottság elfogadta az új tervezetet, majd decemberben a Katonai Ügyek Minisztériuma megrendelt öt darab puskát, 5000 darab töltényt és egy adag csere puskacsövet a további tesztekhez.

A Rembertówban lévő Gyalogságképzési Központban végzett tesztek során a Wz. 35 hatékonynak és megbízhatónak bizonyult, majd a Minisztérium leadott egy rendelést 7610 darab puskáról, melyeket 1939 végéig kellett leszállítani a Lengyel Hadseregnek. A pontosan legyártott mennyiség nem ismert, de 1939 szeptemberéig nagyjából 6500 darab puskát szállítottak le.

Lengyel katonai hagyományőrző páncéltörő puskával Gdynia-ban. 2007

Alkalmazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A puska a gyalogsági szakaszok fő páncéltörő fegyvere volt. Minden gyalogos- és lovasszázad három darab puskával volt felszerelve, ezeket két fős csapat kezelte. Később további páncéltörő csapatokat állítottak fel. Habár a fegyvert sikeresen bevezették az egységeknél, továbbra is szigorúan titkos maradt. A puskákat zárt faládákban tárolták, ezeket számmal és a következő feljegyzéssel látták el: „Ne nyisd ki! Őrzött felszerelés!” A csapatokat titkos katonai létesítményekben képezték ki, közvetlenül a háború előtt, 1939 júliusától kezdődően.

A puskát a két fős csapat vezetője hordozta hordszíj segítségével. A csapat másik tagja segítette a vezetőt és fedezte őt, amíg újratöltött. A fegyverrel általában hasonfekve, a villaállványra támaszkodva tüzeltek. A hatásos lőtávolság 300 méter volt, 100 méteren belül a fegyvert hatékonyan lehetett használni a kor bármely német harckocsija ellen (Panzer I, Panzer II, Panzer III, illetve a csehszlovák gyártmányú LT–35 és LT–38). 400 méterig átüthette valamennyi könnyen páncélozott jármű páncélzatát. Páncélátütési képessége 15 mm vastag páncéllemez 30°-ban megdönteve, 300 méter távolságból, vagy 33 mm vastag páncéllemez 100 méter távolságból. Érdekességképpen egy olasz használati útmutató szerint a maximális átütési képesség 40 mm volt.

Panzerbüchse 35(p)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Wz. 35 páncéltörő puskát gyakran használták az 1939-es lengyelországi invázió folyamán a lengyel egységek. Miután Lengyelországot megszállták a németek és a szovjetek, nagy mennyiségben zsákmányoltak a fegyverből. A németek Panzerbüchse 35 (polnisch) (PzB 35(p)) jelöléssel hadrendbe állították a fegyvereket. Néhány forrás szerint a németek kicserélték a DS töltényeket a zsákmányolt lőszerekben és saját, a PzB 39-hez használt 7,92 mm-es acélmagvas töltényekre cserélték azt.

A lengyel páncéltörő puska egyes sajátosságait, mint például a zárszerkezetet, felhasználták a szovjetek a PTRD 14,5 mm-es páncéltörő puska fejlesztésénél.

1940-ben a németek nagyjából 800 darab puskát adtak el az olasz erőknek, akik a világháború folyamán be is vetették azokat.

Túlélő példányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A napjainkban megmaradt Wz. 35 puskák száma nem ismert; egyesek úgy vélik, hogy mindössze csak négy darab maradt meg, melyeket az 1950-es években exportáltak az Egyesült Államoknak. Ezeken kívül azonban legalább kettő darab található az Egyesült Királyságban, illetve legalább egy Lengyelországban, a varsói Lengyel Hadimúzeumban kiállítva.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Departament Broni Piechoty. Dodatek do instrukcji o broni piechoty. Część I. Karabin wzór 35. Polish Ministry of War (1938) 
  • Zbigniew Gwóźdź, Piotr Zarzycki. Polskie konstrukcje broni strzeleckiej. SIGMA NOT (1993). ISBN 83-85001-69-7 
  • Aleksander Smoliński (1992.). „Wybrane problemy z historii karabinu przeciwpancernego wz. 35”. MWP bulletin.  
  • Jerzy Sadowski (1995.). „Karabin przeciwpancerny wz.35 w fortyfikacjach II RP”. Nowa Technika Wojskowa 11.  
  • Tadeusz Nowakowski (1995.). „Karabin przeciwpancerny wz. 35”. Nowa Technika Wojskowa 6.  

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]