Vata-féle lázadás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Vata-féle pogánylázadás szócikkből átirányítva)

A Vata-féle lázadás 1046-ban a Magyar Királyság alföldi (főképp Békés vármegyei) területein tört ki. A királyságban zajló folyamatokkal szemben fellépők – amelyet általában a feudalizmus és a kereszténység magyar ellenzőinek neveznek – vezetője Vata. Valószínűleg az uralkodó osztályba beilleszkedni nem akaró urak voltak, akik meg tudták szervezni a tömegeket az erősödő állam, a fejlődő, kibontakozó feudalizmus ellen. Ideológiájuk a nemzetségi és vallási szabadság volt. A felkelésben nem csak a korai magyar hitvilág hívei vettek részt, hanem keresztények is, maga Vata sem volt pogány. A lázadás azért kapott vallási színezetet, mert hangsúlyosan az idegen származású papok politikai befolyása ellen irányult. A lázadást I. András király verte le.

Vata lázadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orseolo Péter ellen 1045-ben két összeesküvés is szerveződött. Az elsőt Viska valamint Buja és Bonyha (az erdélyi Gyula két fia, Sarolt fejedelemasszony unokaöccsei) vezették. Céljuk Vazul fiainak az országba való visszahívása volt. Árulás folytán lelepleződtek, az összeesküvőket Péter kivégeztette vagy megvakítatta. A második összeesküvést Gellért csanádi püspök vezette, ő is az oroszországi száműzetésben élő Vazul fiaknak, Andrásnak (későbbi I. András magyar király) és Levente hercegnek ajánlotta fel a magyar trónt. A hercegek elfogadták a felkérést és 1046-ban haza indultak. Ugyanekkor a Békés vármegyei Vata nemzetségfő vezetésével nagy kiterjedésű lázadás kezdődött Péter uralma ellen. András és Levente Abaújvárra érkezésekor az elégedetlenkedő nép azt kérte tőlük, engedjék meg, hadd éljen a nép pogány módra, hadd ölhessék meg a papokat, dönthessék romba a templomokat, vethessék el a keresztény hitet – írja a későbbi (14. századi) krónika, mivel egykorú forrás nem számol be részletesen az eseményekről. A hercegek elfogadták a követeléseket a Péterrel szembeni harcért cserébe. A Vazul fiak és Vata lázadása hamar elsöpörte Péter uralmát, 1046 őszére a Dunáig birtokba vették az országot, a pogányok feldúlták a templomokat, megölték a papokat. 1046 szeptember 24-én a hercegek elé menő Gellért püspököt is elfogták és a róla elnevezett hegyről letaszították, halálának oka a politikai ambíciók voltak. A nyugatra menekülő Pétert sikerült elfogni és megvakították, hogy az uralkodásra alkalmatlan legyen. 1046 végén Levente ismeretlen körülmények között meghalt és testvérét I. András néven királlyá koronázták. Eddig volt érdeke Andrásnak a Vatával kötött szövetség. Koronázása után nyomban hozzákezdett a pogány mozgalom visszaszorításához.[1]

A Képes krónika szerint: »megparancsolta tehát az egész nemzetének fejvesztés terhe mellett, hogy hagyják el a pogány szokást, amit előbb engedélyezett nekik, térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és mindenben ama törvény szerint éljenek, amelyre Szent István király oktatta őket.«[2]

A krónikák nem tudósítanak további eseményekről, a rend helyreállításáról. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Vata és a pogány tömegek 1046-1047 fordulóján téli szállásaikra vonultak vissza. 1047 tavaszára I. András pedig szigorú rendelkezései és katonasága segítségével sikerült elszigetelnie a veszélyes gócokat, és a pogány mozgalmat nem lehetett újjáéleszteni. Vata további élete ismeretlen, valószínűsíthető, hogy nyugalomban és megbecsült vezetőként halt meg a 11. század közepe táján.

Vata fia János lázadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1061-ben I. Béla országgyűlést hívott össze Székesfehérvárra. Váratlanul azonban hatalmas tömeg gyűlt össze Vata fia János vezetésével a keresztény papok megölését és az ősi pogány szokások visszaállítását követelték. Később a mozgalmat pogánylázadásnak nevezték el. Az egyre hangosabban követelőző tömegtől Béla három nap gondolkodási időt kért, ezalatt mozgósította a katonaságot, amely a harmadik napon a meglepett tömegre támadt. A király fegyveresei nem ismertek kegyelmet, mindenkit megöltek vagy megkorbácsoltak. Vata fia János további életéről nincsenek információk. Valószínűsíthető, hogy őt is megölték.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Mitták Ferenc. Képes magyar história.. TKK Debrecen. ISBN 978-963-596-629-5 
  2. Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László