Tizenkét dühös ember (film, 1957)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tizenkét dühös ember
(12 Angry Men)
Rendező Sidney Lumet
Producer Henry Fonda
Reginald Rose
Alapmű Reginald Rose: Tizenkét dühös ember
Műfaj filmdráma
Forgatókönyvíró Reginald Rose
Főszerepben Henry Fonda
Lee J. Cobb
E. G. Marshall
Martin Balsam
John Fiedler
Jack Klugman
Edward Binns
Jack Warden
Joseph Sweeney
Ed Begley
George Voskovec
Robert Webber
Zene Kenyon Hopkins
Operatőr Boris Kaufman
Vágó Carl Lerner
Gyártás
Gyártó Orion-Nova Productions
Ország  USA
Nyelv angol
Időtartam 96 perc
Költségvetés 340 ezer dollár (becsült)[1]
Képarány 1,37:1
Forgalmazás
Forgalmazó USA United Artists
Magyarország MTV (TV, 1959/1965)
Magyarország MGM (TV, 2006)
Bemutató USA 1957. április 13.
1. szinkron
Magyarország 1959 (mozi, Mokép)
2. szinkron
Magyarország 1965 (TV, MTV1)
2. szinkron
Magyarország 2006 (TV, MGM)
Magyar adó 1. szinkronnal
MTV1
2. szinkronnal
MTV1
Duna TV
Filmmúzeum
TV2
3. szinkronnal
MGM
Korhatár Tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott.
Külső hivatkozások
Hivatalos oldal
IMDb-adatlap
PORT.hu-adatlap

A Tizenkét dühös ember (eredeti cím: 12 Angry Men) 1957-ben bemutatott amerikai filmdráma, amely Reginald Rose azonos című tévéjátékán alapszik. Sidney Lumet első nagyjátékfilmjének középpontjában egy esküdt áll, akinek (a többi esküdttől eltérően) kételyei vannak a vádlott bűnösségét illetően és megkísérli meggyőzni az esküdttársait. A film jellegzetessége, hogy szinte csak egyetlen helyszínt használ: kivéve azt a három percet, amit a film eleje és vége tesz ki, és azt a két rövid jelenetet, ami egy szomszédos mosdóban zajlik, a cselekmény teljes egészében az esküdtek szobájában játszódik.

Eltekintve attól, hogy a bírósági épületből való távozásakor két esküdt bemutatkozik egymásnak, a film nem használ neveket: a vádlottra „a fiúként” utalnak, a szemtanúk pedig „az öregember” és „a hölgy az utca túloldaláról”.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történet akkor veszi kezdetét, amikor egy gyilkossági ügyben már elhangzottak a záróbeszédek és a bíró eligazítja az esküdteket. Az amerikai törvények szerint (akkor is és most is) az ítéletnek (bűnös vagy nem bűnös) osztatlannak kell lennie. A kérdés, amiről döntenek, hogy a vádlott, egy szegénynegyedből származó, tizenéves fiú megölte-e az apját. Az esküdteket továbbá tájékoztatják, hogyha az ítélet „bűnös”, akkor ahhoz automatikusan halálos ítélet fog társulni: a villamosszék. A tizenkét esküdt elvonul a különszobába, ahol elkezdik megismerni egymás személyiségét és megkezdik az ügy megvitatását.

A tizenkét esküdtből tizenegy a tárgyaláson elhangzottak alapján meg van győződve arról, hogy a vádlott bűnös. A 8. esküdt véleménye eltér a többiekétől az első szavazásnál. Nem állítja, hogy a fiú nem bűnös, de úgy véli, hogy a bemutatott bizonyíték közvetett és a fiú megérdemli, hogy a halálos ítélettel egyenértékű bűnössé nyilvánítás előtt időt szánjanak ügyének átgondolására.

Így az esküdtszék megkezdi az érdemi munkát. Úgy döntenek, hogy megpróbálják meggyőzni a kétkedő 8. esküdtet, és egymás után sorolják fel az ügyész által bemutatott, és általuk elfogadott bizonyítékokat.

Leghevesebb ellenfelei – a 3., 4. és 10. esküdt – azzal érvelnek, hogy a fiúnak elegendő motivációja volt apja megölésére, valamint alibije összetákolt, mivel nem emlékszik semmire azokból a filmekből, amelyeket a gyilkosság időpontjában állítólag látott a moziban. Kiderül azonban, hogy maga a 4.esküdt sem emlékszik az általa néhány nappal azelőtt látott film részleteire, holott időközben nem érte olyan trauma, mint a vádlottat, így az emlékezetkiesést a vádlott pánikrohama magyarázhatja.

Az egyik, idős szemtanúról a 8. esküdt bebizonyítja, hogy csak feltűnési vágyból állítja, hogy a vádlottat látta hátulról leszaladni a lépcsőn közvetlenül a gyilkosság után, mivel mozgáskorlátozottsága miatt a szükséges idő alatt nem érhetett ki a lakásából a lépcsőházba - valakinek láthatta a hátát, de csak hihette, hogy az a vádlotté.

A másik szemtanúról, aki álmatlanul az ágyban hánykolódva az utca túloldaláról, az ablakon át látta, amint a fiú leszúrja az apját, kiderül, hogy - noha női hiúságból a tárgyaláson nem viselt szemüveget - szemüveges, így az ágyban álmatlanul hánykolódva, szemüveg híján nem ismerhette fel bizonyossággal, kit lát.

A gyilkos kés sem bizonyul olyan egyedinek, amilyennek az ügyész állította: a 8. esküdt ugyanolyan rúgós kést vásárolt néhány utcányira a tett színhelyétől, tehát ilyen kése nem csak a vádlottnak lehetett.

Ahogy a mérlegelés tovább folyik, az esküdtek egyre inkább kezdenek arra szavazni, hogy nem bűnös – sorrendben: a 9., 5., 11., 2., 6., 7., 12., 1., 4., 10. és végül a 3. esküdt. A 9. esküdt az első, aki egy titkos szavazáson támogatja a 8.-at: nem feltétlenül azért, mert hisz a vádlott ártatlanságában, hanem mert úgy érzi, a 8. esküdt megérdemli a lehetőséget, hogy megvitassák az álláspontját. Miután meghallgatják a 7. és a 10. esküdt panaszait, az 5. és a 11. esküdt változtatja meg a szavazatát. Miután a 2. és a 6. esküdt is a „nem bűnös” mellett dönt, a 7. belefárad és szintén a fiú ártatlanságára voksol, hátha véget ér a vita. A 12. esküdt meggondolja magát a „nem bűnös” szavazata után, de pillanatokkal később mégis visszatér hozzá; az esküdtek vezetője, az 1., szintén a fiú ártatlanságára szavaz. A 10. esküdt minden támogatást és tiszteletet elveszít, amikor belefolyik egy bigott szónoklatba és miután a 4. esküdt csendre inti – aki viszont meg van győződve, hogy annak a szemtanúnak, aki „látta” a gyilkosságot, hiteltelen lehet a beszámolója, mivel abban az időpontban nem viselt szemüveget.

A végére marad a hajthatatlan 3. esküdt, aki a 8. esküdttel való hosszas szembenállás után végül megtörik, miután rápillant a saját magáról és két éve nem látott fiáról készült fotóra, majd dühöngve összetépi azt (a haragja azt sugallja, hogy összeveszhettek). Minden esküdt elhagyja a termet és már csak a vásznon kívül tisztázzák a vádlottat a vádak alól. Az epilógusban a két összebarátkozott esküdt, a 8. (Davis) és a 9.(McArdle) bemutatkozik egymásnak (az összes esküdt névtelen maradt a film során) és a film véget ér.

Szereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filmet három alkalommal szinkronizálták: 1959-ben, 1965-ben és a 2006-ban. A jelen felsorolás az 1965-ös szinkront tartalmazza.

Szereplő színész Magyar hang
1. szereposztás (1959) 2. szereposztás (1965) 3. szereposztás (2006)
1. Esküdt Martin Balsam Suka Sándor Pálfai Péter
2. Esküdt John Fiedler Árva János Körmendi János Szokol Péter
3. Esküdt Lee J. Cobb Mádi Szabó Gábor Karsai István
4. Esküdt E.G. Marshall Inke László Szakáts Miklós Vári Attila
5. Esküdt Jack Klugman Szabó Ottó Somogyvári Rudolf Török Sándor
6. Esküdt Ed Binns Surányi Imre Láng József Kiss Csaba
7. Esküdt Jack Warden Kollár Béla Horkai János Breyer Zoltán
8. Esküdt Henry Fonda Kéry Gyula Avar István Tarján Péter
9. Esküdt Joseph Sweeney Baló Elemér Rajz János Seres Lajos
10. Esküdt Ed Begley Zách János Képessy József Barbinek Péter
11. Esküdt George Voskovec Gál Sándor Velenczey István Garai Róbert
12. Esküdt Robert Webber Avar István Verebes Károly Tokaji Csaba

A film készítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Reginald Rose Tizenkét dühös ember című műve eredetileg a televízió számára készült, és 1954-ben a CBS „Studio One” műsorában sugározták.

A tévéfilm sikere egy filmadaptációt eredményezett. Sidney Lumet-t, akinek korábbi rendezői művei között olyan drámákat találunk, amelyek az „Alcoa Hour” vagy a „Studio One” televíziós műsorok számára készültek, Henry Fonda és Rose kérte fel a rendezői feladatra. A Tizenkét dühös ember volt Lumet első nagyjátékfilmje, Fonda és Rose számára pedig ez volt az első és egyetlen eset, amikor filmproduceri szerepet vállaltak.

A film egy rövid, ám kemény próbaszakasz után kevesebb mint három hét alatt készült el, körülbelül 350 ezer dolláros költségvetéssel.

Fogadtatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kritikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első bemutatója alkalmával a Tizenkét dühös embert éljenezve fogadták a kritikusok. A. H. Weiler a The New York Timesban ezt írta: „Feszült, lebilincselő és lenyűgöző dráma, ami messze túlnyúlik az esküdtek szobájának szűkös határain.” Megfigyelése a tizenkét férfival kapcsolatban a következő volt: „Drámájuk elég erőteljes és provokatív ahhoz, hogy végig megbabonázza a nézőt.” Azonban nem volt nagy közönségsiker: a színes, szélesvásznú produkciók beköszönte azt eredményezte, hogy a film alacsonyan teljesített a jegyeladások terén.

Ennek ellenére az alkotást ma a klasszikusok között tartják számon mind a kritikusok, mind a közönség.

A filmkritikusok véleményét összegző Rotten Tomatoes a maximális 100%-ra értékelte 41 vélemény alapján.[2]

Díjak, jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filmet a legjobb rendező, a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában jelölték Oscar-díjra. Az összes kategóriában felülmúlta azonban a Híd a Kwai folyón (1957), ami összesen hét Oscart nyert abban az évben. A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a film elnyerte a fesztivál fődíját az Arany Medvét.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) 12 Angry Men (1957 film) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]