Privatér

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Antoine Bollo számára 1809-ben kiadott kalózlevél.

Privatérnek (az angol privateer, „private man of warre" kifejezés - szótár szerint partizánhajó - rövidült formája), kápernek (a német Kaperschiff(de) kifelezésből) vagy korzárnak (a francia corsaire(fr) kifejezésből) nevezik az olyan magánszemélyeket, akiket egy adott állam által kibocsátott engedély felhatalmazta, hogy háborús időkben a kibocsátó nemzet ellenséges hajóit megtámadhassa. Az ilyen engedélyeket kalózlevélnek(en) (angolul letter of marque) hívták, és értelmében a megszerzett zsákmány 10%-a a kiállító országot illette meg.[1] A kalózlevéllel ellátott privatérek és a kalózok között az volt a különbség, hogy a privatérek is a nyílt tengeren bármely állam hadihajói által elfoghatók és elkobozhatók, a legénység azonban, minthogy állami engedélye van, nem ítélhető el kalózkodás miatt, hanem hadifoglyoknak megfelelő elbánás alá esik. Jogilag a hajó rablással foglalkozó kalózhajó, de legénysége nem kalóz.

I. Margit dán királynő ellen a Hanza-szövetség már fogadott fel privatérokat a Vitális Testvérek személyében. Az Erzsébet-kori Angliában a megengedett és tiltott tevékenységek közötti határvonal igen képlékeny volt, amit gyakran figyelmen kívül is hagytak, nem utolsósorban azért, mert ugyan egy 1536-ban hozott rendelet a kalózkodást bűntettnek minősítette, a privatér szó a 17. század közepéig ismeretlen fogalom volt. Később jöttek a hivatalos, engedéllyel rendelkező privatérek, akiket már kormányok, uralkodók, törvények hatalmaztak fel arra, hogy az ellenséges országok hajóit kirabolják, méghozzá törvényes alapon. Egy ilyen hivatalos kalóz részesedett a zsákmányból (mint Francis Drake, aki nagy hasznot termelt Angliának), és gyakran előfordult, hogy az állam felhatalmazásán túllépve, a saját zsebére kalózkodott. Ennek a gyakorlatnak hivatalosan egy párizsi nyilatkozat vetett véget 1856-ban.[2] Az eredetileg csak Anglia, Franciaország, Poroszország, Ausztria és Oroszország által aláírt nyilatkozathoz később Olaszország, Törökország, majd a többi európai s részben az amerikai állam is hozzájárult. De még az amerikai polgárháborúban (1861) a déli államok kalózleveleket adtak. Általánosan elismert nemzetközi elvvé vált az, hogy béke idején az államok kalózlevelek kiadására nincsenek feljogosítva. Az ez ellen vétő állam ellen mint kalózállam ellen az összes civilizált államok támadhatnak s a kalózállamot az elkobzott károk megtérítésére, teljes elégtételre s további visszaélés ellen biztosítékadásra kötelezhetik. Hírhedt kalózállamok voltak az Észak-afrikai tengerparti államok, amelyeknek az európai államok jó ideig önként adót fizettek.

Minden idők legismertebb privatér kalóza Sir Henry Morgan admirális volt.[3]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Csarada János: A tengeri zsákmányjog elvei a háborúban Tekintettel a semleges hajózásra és kapcsolatban a kalózkodás kérdésével, történeti és elmélet szempontból., Budapest, 1882.
  • Bodó Balázs: A szerzői jog kalózai
  • Csarada János: A nemzetközi jog története a legrégibb időktől a veszfáliai békéig. 1894.
  • Defoe–Schonhorn: A General History of the Pyrates. 1999.
  • Zaks: The Pirate Hunter: The True Story of Captain Kidd. 2003.
  • Andrew Langley: Kalózok, Lilliput Könyvkiadó, 2003., ISBN 9789639166622
  • James Fairbanks Colby, Lalor, John J., ed.. Privateering. Library of Economics and Liberty, 1105. o (1899.). Hozzáférés ideje: 2012. október 29.  (angolul)
  • Privateering Bibliogrpahy (angol nyelven) archív url