Led Zeppelin (album)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Led Zeppelin
Led Zeppelin
stúdióalbum
Megjelent 1969. január 12.
Felvételek Olympic Studios, London
1968. október
Stílus Hard rock, blues-rock, pszichedelikus rock
Hossz 44:50
Kiadó Atlantic Records
Producer Jimmy Page
Kritikák
Led Zeppelin-kronológia
Led Zeppelin
(1969)
Led Zeppelin II
(1969)

A Led Zeppelin a brit Led Zeppelin rockegyüttes azonos című bemutatkozó albuma. 1968. októberében, a londoni Olympic Studiosban vették fel és 1969. január 12-én a USA-ban, április 1-jén Angliában[1] az Atlantic Records adta ki. Az album – melynek létrehozásában mind a négy zenésznek fontos szerepe volt – akkoriban egyedinek számító módon ötvözte a bluest és a rockot. Különlegesnek számító, a heavy metalra és a pszichedelikus zenére hasonlító hangzása az együttest az Atlanti-óceán mindkét partján megkedveltette az ellenkultúrával.

Felvételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Led Zeppelin Profiled című interjúlemezen Jimmy Page gitáros azt mondta, hogy az album felvétele mindössze 36 órát vett igénybe (néhány hétre elosztva, beleértve a keverést is), és ezt onnan tudja, hogy a munka befejeztével megkapták a számlát a stúdióköltségekről. A rövid idő elsődleges oka az volt, hogy a felvett anyagot már jól begyakorolták, kitapasztalták az együttes 1968. szeptemberi skandináviai turnéján. Ahogy Page magyarázta:


A dalok hangszerelését a skandináviai turnén kezdtük kidolgozni, és én tudtam, hogy milyen hangzásra vágytam. Éppen ezért hihetetlenül gyorsan összejött.

– Jimmy Page[2]

Ráadásul akkor az együttes még nem írta alá a szerződését az Atlantic Recordsszal, ezért Page és Peter Grant menedzser saját pénzből fizette a felvételeket, így a kiadó nem veszített pénzt a túlzott stúdióidő miatt.[3] Az első Led Zeppelin album a borító grafikájának díjával együtt 1750 £-ba került.

Zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az album eredetiségéről olyan dalok tanúskodnak, mint a Good Times Bad Times vagy a Communication Breakdown, melynek hangzása a korszak vezető együtteseihez képest rendkívül erőteljes volt. A Communication Breakdown később több előadóra is nagy hatást gyakorolt: a Ramones - The True Story című dokumentumfilm szerint Johnny Ramone gitárjátékát Page riffje nagyban befolyásolta.[4] A Black Mountain Side-ban Page akusztikus gitáron játszott, a Babe I’m Gonna Leave Youban pedig akusztikus és elektromos gitár is hallható.

Az album középpontjában a Dazed and Confused áll, melyben fontos szerepet kap John Paul Jones ereszkedő basszusdallama, John Bonham erőteljes dobolása, valamint Page riffje és gyors gitárszólója. A dal különlegessége, hogy Page egy csellóvonóval is játszott gitárján (ezt az ötletet idősebb David McCallum hegedűművész adta neki, amikor még stúdiózenészként dolgozott). Ezt a technikát Page már előző zenekara, a The Yardbirds utolsó tunéjain is alkalmazta, ugyancsak ebben a dalban.

A vonózás a How Many More Timesban is hallható. A dal egy bolerószerű riffel kezdődik, majd második felében Robert Plant Albert King The Hunter című dalát énekli. Ebben és az album néhány más dalában Plant sikolyokkal, suttogásokkal, nyögésekkel válaszol a Page által játszott dallamokra, effektekre. Ez a bluesra jellemző kérdés-felelet szerkezet „metálosított” változata.

A Led Zeppelin több korai dala ismert bluesokon alapult, az albumon pedig három olyan dal is volt, amit mások írtak: a You Shook Me és az I Can’t Quit You Baby (ezek Willie Dixon művei) és a Babe I’m Gonna Leave You. Utóbbival kapcsolatban Page tévesen azt hitte, hogy egy tradicionális folkdalt dolgozott fel, amit Joan Baez előadásában hallott. Később azonban kiderült, hogy a dalt Anne Bredon írta az 1950-es években, így őt is feltüntették a szerzők között. A másik két dal esetében Dixont egyedüli szerzőként jelölték (bár a You Shook Met később J. B. Lenoirral közös szerzeményként jelölték), de később pert indított az együttes ellen, mert a Led Zeppelin II-höz is felhasználták a dalait.

Jeff Beck korábban már Truth című albumára is felvette a You Shook Met, és Page-et – tévesen – plagizálással vádolta. Ugyanazon az albumon Jones és a The Who dobosa, Keith Moon együtt játszott Page-dzsel a Beck’s Bolero című dalban, melynek Page társszerzője volt. A dal egy részét a How Many More Timeshoz is felhasználták. Ezek az egybeesések komoly ellenségeskedéshez vezettek Beck és Page között, akik együtt játszottak a Yardbirdsben és gyermekkoruk óta barátok voltak.[5]

Felvételi eljárások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az album hangmérnöke Glyn Johns, producere pedig Jimmy Page volt. Az albumot egy analóg, 4 sávos keverőpulttal vették fel, ami segített abban, hogy a felvételnek lágy hangzása legyen. Ez azonban ellentmond annak a ténynek, hogy az Olympic Studiosban akkor már 8 sávos keverőpultokat használtak. Page egy szoba tulajdonságait használta fel, hogy a felvétel visszhangját felerősítse és sűrítse a textúrát. Az 1960-as évek végéig a legtöbb producer közvetlenül a dobok és a hangszórók elé rakta a mikrofonokat. Page azonban a hangszórótól egy bizonyos távolságban (akár húsz lábnyira) még egy mikrofont helyezett el, majd ezzel együtt készítette el a felvételt. Ezzel a „távolság = mélység” technikával Page lett az egyik első producer, akinek sikerült felvenni egy zenekar „természetes” hangzását – azt, amíg egy adott hang a helyiség egyik végéből a másikba ér.

Egy másik érdekes jelenség a Robert Plant énekén hallható „szivárgás”. Amikor Page 1998-ban interjút adott a Guitar World magazinnak, ezt mondta:


Robert hangja nagyon erőteljes volt, ezért a többi sávra is áthallatszott. Furcsa módon ez a „szivárgás” szándékosnak tűnik.

– Jimmy Page[6]

Ez egyben mutatja a Led Zeppelin másik jellemző stúdiótechnikáját: nem sávonként, külön-külön vették fel a hangszereket, hanem egyszerre a ritmusszekciót, a ritmusgitár-szólamot és az éneket. Ehhez már csak a gitárszólókat és a különleges kiegészítőket illesztették később. Ezzel a technikával biztosították a stúdiófelvétel élő-érző voltát, a zene frissességét.

A You Shook Men Page Robert Plant sikolyainak és saját gitárjának hangzását a visszafelé játszott visszhanggal érte el. Ez azt eredményezi, hogy a visszhang előbb hallatszik, mint maga a hang. Ezt úgy érte el, hogy a szalagot megfordította, visszhangosította, majd újból megfordította. Page először a The Yardbirds Ten Little Indians című dalának felvétele közben alkalmazta ezt az eljárást.[6]

A borító[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Hindenburg katasztrófája 1937. május 6-án.

Az album borítóján a Hindenburg-katasztrófa leghíresebb fotójának művészi átdolgozása látható. Ez valójában a fénykép alapján készült illusztráció, melyet George Hardie, a Royal College of Art grafikus tanulója készített Rotring tollal és tintával. Őt Stephen Goldblatt fotográfus ajánlotta az együttesnek. A hátsó borítón egy kép látható az együttesről, amit Chris Dreja, a Yardbirds basszusgitárosa készített. A borítók és illusztrációk eredetisége, valamint az együttes tudatos művészi koncepciója a Led Zeppelin későbbi albumaira is jellemző.

Hardie először egy régi San Franciscó-i klub emblémáját ajánlotta, melyen egy Zeppelin léghajó bukkant elő a felhők közül. Page ugyan elutasította az ötletet, de megtartották logónak, mely első és második albumuk hátsó borítóját díszítette, valamint több korai sajtóhirdetésben is felbukkant.[3]

Érdekes módon az Egyesült Királyságban hetekig türkiz színben nyomták az együttes nevét és a kiadó logóját, mielőtt áttértek volna az „eredeti” narancsszínre. Ezek a borítók ma nagy érdeklődésre tartanak számot a gyűjtők körében.

Fogadtatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az albumot eleinte elmarasztalták, a Rolling Stone ezt írta:


Az együttes kevesebbet nyújt, mint ikertestvére, a Jeff Beck Group, és egyáltalán nem ugyanolyan jót vagy jobbat, mint ők három hónappal korábban […] Plant éppolyan hiú, mint Rod Stewart, de közel sem olyan izgalmas.

– Rolling Stone[7]

A Rolling Stone kritikája meglehetősen elfogult, és még több évig az is maradt. A valóság az, hogy Page és Beck The Yardbirdsön belüli kapcsolatát leszámítva senkinek (még a teljesen hozzá nem értőknek) sem jutna eszébe összehasonlítani a kettőt, nincs köztük közös pont, illeszkedés, vagy bármilyen hasonlóság, leszámítva persze azt, hogy mindkettőn van gitáros, dobos, basszusgitáros és énekes.

Ennek ellenére az album jelentős anyagi sikereket ért el. Az együttes életrajzában (Hammer of the Gods) Stephen Davis azt írta, hogy Peter Grant az album költségeit 1750 fontra saccolta – borítóval együtt. Ehhez képest 1975-ig 7 millió dollár hasznot hozott.[8] Az albumot az Egyesült Államokban 1969. január 17-én adták ki, hogy minél több hasznot húzzanak az együttes első észak-amerikai turnéjából. Még megjelenése előtt az Atlantic Records több száz példányt küldött a fontosabb amerikai rádióállomásoknak és kritikusoknak. A pozitív rekació és a turné első koncertjeinek sikere azt eredményezte, hogy 50 ezer példány már előrendelésben elkelt.[3] Az album 73 hétig szerepelt a Billboard Top 200-on és 79 hétig az angol albumlistán.

Az albumot 2003-ban a VH1 televíziós csatorna minden idők 44. legjobb albumának választotta. Ugyancsak 2003-ban a 29. helyet érte el a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján.[9] Sokak szerint az album jelentős fordulópontot jelent a hard rock és heavy metal fejlődésének történetében.[10]

Az album dalai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első oldal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Good Times Bad Times (Bonham/Jones/Page) – 2:46 (Sound részlet)
  2. Babe I’m Gonna Leave You (Anne Bredon) – 6:41 (Sound részlet)
  3. You Shook Me (Willie Dixon/J. B. Lenoir) – 6:27 (Sound részlet)
  4. Dazed and Confused (Page) – 6:26 (Sound részlet)

Második oldal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Your Time is Gonna Come (Jones/Page) – 4:34 (Sound részlet)
  2. Black Mountain Side (Page) – 2:12 (Sound részlet)
  3. Communication Breakdown (Bonham /Jones/Page) – 2:30 (Sound részlet)
  4. I Can’t Quit You Baby (Willie Dixon) – 4:42 (Sound részlet)
  5. How Many More Times (Bonham/Jones/Page) – 8:28 (a borító szerint 3:30) (Sound részlet)

Robert Plant is részt vett a dalok írásában, de még élő szerződése volt a CBS-szel, ezért nem kerülhetett a neve szerzőként az albumra.

Néhány kazettás kiadáson a két oldal sorrendjét felcserélték. Ezeken az első oldal a Your Time is Gonna Come-mal kezdődött és a How Many More Timesszal végződött, a második oldal pedig a Good Times Bad Timesszal kezdődött és a Dazed and Confuseddal végződött.

Közreműködők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Produkció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Chris Dreja – hátsó fénykép
  • George Hardie – borítóterv
  • Glyn Johns – hangmérnök, keverés
  • Peter Grant – produkciós vezető
  • Barry Diament – eredeti CD-s keverés (1980-as évek közepe)
  • George Marino – új CD-s keverés (1990)

Listás helyezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Album[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Lista Helyezés
1969 Billboard Pop Albumok (Billboard 200) 10

Kislemez[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Év Cím Lista Helyezés
1969 Good Times Bad Times Billboard Pop Kislemezek (Billboard Hot 100) 80
1969 Babe I’m Gonna Leave You Billboard Pop Kislemezek (Billboard Hot 100) 80

Minősítések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minősítő Minősítés Példányszám
RIAA (USA) 8x Platina 8 000 000

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. John Bonham biográfia. (Hozzáférés: 2010. július 6.)
  2. Lewis, Dave, Simon Pallett. Led Zeppelin: The Concert File. London: Omnibus Press, 13. o. ISBN 0-7119-5307-4 (1997) 
  3. ^ a b c Lewis, Dave. The Complete Guide to the Music of Led Zeppelin. London: Omnibus Press, 3, 4. o. ISBN 0-7119-3528-9 (1994) 
  4. atomicguitarist.com: Greatest Rock Guitarist of All Time Jimmy Page, 2007. szeptember 3. (Hozzáférés: 2007. december 27.)
  5. Davis, Stephen. Hammer of the Gods. London: Pan Books, 44, 57, 64, 190, 225, 277. o. ISBN 0-330-43859-X (1995) 
  6. ^ a b Tolinski, Brad, Greg Di Bendetto (1998.). Light and Shade. Guitar World.  
  7. bbc.com: The Legend of Led Zeppelin, 2007. szeptember 12. (Hozzáférés: 2007. december 27.)
  8. ticketnest.com: Led Zeppelin Tickets. (Hozzáférés: 2007. december 27.)
  9. rollingstone.com: The RS 500 Greatest Albums of All Time, 2003. november 18. (Hozzáférés: 2007. december 27.)
  10. allmusic.com: Az Allmusic kritikája. (Hozzáférés: 2007. december 27.)
Minden idők 500 legjobb albumaRolling Stone magazin
Előző album:
The Who
Who’s Next
28.
Led Zeppelin
Led Zeppelin
29.
Következő album:
Joni Mitchell
Blue
30.