Kalap

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fedora kalap

A kalap egy fejfedőfajta, amit az időjárás ellen, társadalmi, vallási okokból, illetve divatkellékként is viselnek. A történelem során a kalap sokszor a viselője társadalmi helyzetét is jelezte.

Kialakítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kalap jellemzője, hogy a fejet borító hengeres, csonka kúp, vagy félgömbszerű részén kívül, karimája is van, ez különbözteti meg a többi fejfedőtől. A karima hivatott megvédeni viselőjét a naptól, illetve ez vezeti el az esőt is. Szélessége feladatától és funkciójától függően nagyon változatos, a közép-amaerikai sombrero karimája akár viselője vállán is túlér, egyes női kalapoknál pedig csak keskeny esetleg visszahajtott perem van, minden funkció nélkül.

Anyaga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Viszonylag bonyolult formája miatt egy darabból, csak bőrből, vagy nemezből sajtolva készítik. Létezik növényi rostokból fonott változat, európában legismertebb ezek közül a szalmakalap. Az iparosodás után a technológia fejlődésével nagyon sok egyéb anyagot is felhasználtak: szövet, parafa, műanyag hab, stb.

Viselet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyugati kultúrában a férfiak leveszik a kalapjukat, ha egy keresztény templomba lépnek be, a nők azonban nem. A női kalapokat hagyományosan szalagok, tűk tartották meg a fejen, amelyeknek eltávolítása és újra felhelyezése körülményes lett volna, ezért a nők a fejükön hagyják a kalapot.

  • A férfiak kalaplevétele a tiszteletadás jele is lehet, például temetéseken.
  • Az iszlám vallást követő helyeken a fejfedő viselése nők számára kötelező.
  • Zsinagógákba tilos fedetlen fejjel belépni férfiak és nők számára egyaránt.

Nevezetes kalaptípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

18. és 19. századi kalapok

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fej befedésének szokása már az ókorban is dívott. A görögök többnyire fedetlen fővel jártak; utazások alkalmával, a háborúban és a vadászaton az előkelő görögök a széleskarimájú petaszoszt viselték, amely, mikor nem haszálták, zsinegre kötve hátukon csüngött. Kerek és hegyes kalapok jöttek divatba a rómaiaknál, akik azt a szabadság jelvényévé tették, úgy hogy a rabszolgák felszabadulásukor kalapot kaptak. Általánosabban Nero halála után terjedt el a kalap viseletének szokása. Németországban csak a X. században kezdtek kalapot viselni; a XII. és XIII. században már többféle formáju kalap is volt; Franciaországban csak a XIV. század utolsó negyedében jött divatba. Németországban, Hollandiában és Svájcban a XVI. században s még később is magas, hegyes alaku kalapokat viseltek; de a mai cilindernek alakját is megtalálhatni a XVI. században és később. Franciaországban XIV. Lajos alatt keletkeztek az ún. háromszögletű kalapok, melyek majd egy teljes századig voltak divatban. Mint általában a ruházat, úgy a kalap alakja és színe is gyakran volt politikai pártok szimbóluma. Szentelt kalapokat a pápa olyan fejedelmeknek és hadvezéreknek küldött, akik a római egyház körül érdemeket szereztek.

Készítési eljárások a 19. századig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kalapokat szőrökből nemezítéssel, szalmából fonással, szövetekből szabás s varrás segélyével szokás készíteni. Legelterjedtebb a nemez-kalapgyártás, melyhez minden nemezíthető szőrt lehet alkalmazni. Minél finomabb, illetőleg minél vékonyabb a szőr, annál finomabb a nemez. A szőrök nemezedő tulajdonsága a velőanyag-rétegtől függ. Velőanyagot tartalmazó szőr nem nemezíthető, míg velőmentes vagy szakaszosan velős jól nemezíthető. Ebből kifolyólag a felszőrök rendszerint nem nemezednek, a pehelyszőrök közül is csak némelyek. Jól nemezíthető a gyapjú, a teve pehelyszőre és a hód pehelyszőre, minthogy velőmentesek; kevésbé jól a macska-pehelyszőr, mert szakaszosan velős; a nyúl és házinyúl pehelyszőre pedig, mert egészen velős, természetes állapotban nem nemezedik, ha azonban kénesős csávával kezelik, a velőréteg szakaszossá válik s ekkor jól nemezedik. Nemezkalapok legnagyobb része nyúlszőrből készül, az olcsóbb s durvább fajták azonban gyapjúból, finomabb fajták pedig hód- vagy teveszőrből. A nyúlszőr-kalapok készítését a 19. század közepén még kisiparilag, azonban 1900 körülre már gyárilag űzték, mégpedig a következő módon: A nyúlirhán levő szőrt kefe segélyével kénesős csávával telítették, s kiszáradás után a szőrt az irháról lenyírták. Minthogy a nyúl bundája felszőr és pehelyszőrből áll, a kalap gyártásához pedig csak pehelyszőr használható, ezért a lenyírás után a felszőrt a pehelyszőrtől különválasztották, úgy hogy a szőrt erős légáramba szórták, mely a könnyű pehelyszőrt messzebbre viszi el, mint a nehéz felszőrt. A fajtázott pehelyszőrt ezután farkas néven ismert géppel lazították és erős légáram által a süvegképző gép felé fuvatták. A süvegképző gép likacsos lemezből készült rézkúpból áll, amely lassú forgást végez és légszívóval van kapcsolatban. A levegő a rézkúp likacsos lemezén áthatol, a pehelyszőr pedig rendszertelen helyzetben annak felületén marad. Ha a kúp elegendő vastag szőrréteggel lett borítva, vizet permeteznek s gőzt eresztenek reá, eközben kissé megveregetik a szőrkúpot, minek folytán a szálak annyira nemezednek, hogy a szőrkúp levehető és kezelhető. A szőrkúpok most már nagyobb fokban nemezítendők. Ezen művelet leginkább kézművileg végzik a következő módon: a nemezítéshez szükséges nyálkás folyadékot, pl. borseprőt 1,3 méter átmérőjű rézüstben melegítették, mely rézüstnek fával burkolt széles karimája van. A szőrkúpot az üstben levő meleg folyadékba mártották s ezután az üst karimáján gyúrták, ismételve bemártották s más részét gyúrták. Ezen kezelés folytán a szőrkúp erős nemezzé vált; ily nemezkúpok már kereskedelmi cikket képeztek. A nemezkúpok alakítását ugyancsak a nemesítő üst mellett végezték. A kúpot az üstben levő meleg folyadékba mártották és meleg-nedves állapotban faformára húzták és kézzel, fával vagy kefével egyengették, míg a nemez a faformához simult s kalapalakot öltött, a kalapot azután karimája tövénél fonallal a formához kötötték, szárították, esetleg festették. Az ily úton nyert nemezkalapok még érdes felületüek, lágyak s nem tetszős alakúak, miért is a következő módon csinozták: elsősorban gyors forgásban levő faformára helyezték s erős kefével és üvegpapirossal csiszolták; ezután a keménység fokozása céljából fonákjáról sellak-oldattal avagy cerazinnal bevonták s csekély mértékben gőzölték, hogy a telítő anyag a nemez belsejébe szivároghasson.

A telített kalapokot nyirkos helyen kellett tartani, mielőtt a végleges formázás alá, a faformán való vasalás avagy sajtolás alá kerültek volna. A sajtolást oly különleges hidraulikus sajtón végezték, amelynek odorja fémből állt s melegítették, alakverője pedig kaucsuk-zacskóból állt, melynek feneke fémgömb-süveg. Ezen sajtóba, illetőleg a meleg odorba helyezték a formálandó kalapot s reá helyezték a gömbsüveget, úgy hogy a kaucsukzacskó a kalapüregbe mélyedjen s ezután a gömbsüveget csavarokkal lekötötték az odort támasztó állványhoz. A gömbsüveg és kaucsukzacskó által képezett űrbe szivattyúval vagy akkumulátorral vizet nyomtak, minek folytán a kaucsukzacskó tágult mindaddig, míg az odor falaihoz nyomult s így a kalapot az odorhoz, illetőleg a formához nyomta. Ezen sajtolás után már csak a bélés bevarrása s a szalag felvarrása maradt hátra. A hód- s más finomabb szőrnemből készült kalapok teljesen azonos módon készültek, mint a nyúlszőrkalapok. A hódnemezkalapok sok esetben kártokkal is kefélték (bogácsolták) miáltal bolyhoz-bársonyos felületűvé váltak.

Fenti eljárástól lényegesen különbözik a cilinder (köcsög)- kalapok gyártása. Ennél ugyanis a kalap alakjának megfelelő vázat sellakkal telített papirosból vagy vászonból készítették s felületét még sellak-kencével bevonták. Az így elkészített váz bevonására selyemből szőtt bársonyszerű (plüss) szövetet használtak, melynek ritka, de hosszú bolyha van. E szövetből kiszabás és összevarrás segélyével elkészítették a kalapváz áthuzatát, melynek fonákját sellak-kencével bevonták s kiszáradás után a vázra huzták. Ezt követőleg a bolyhokat egy irányba kefélték s bevasalták, minek folytán nemcsak a bolyhok lapultak le, hanem a váz és áthuzat között levő sellak-kence is megolvadt és összeragasztotta a vázat az áthuzattal. Az így elkészült köcsögöt még béléssel és szalaggal látták el.

A gyapjúnemezkalapok gyártása az eddig ismertetett eljárásoktól némileg eltért. A gyapjút ugyanis először a posztógyártásnál szokásos módon mosták és kártolták, ezt követőleg kúpokat készítettek belőle, miért is a kártoló gépről jövő laza szálréteget két csonka kúpból álló formára gombolyították. A kettős kúpból álló forma lassú forgáson kívül lengő mozgást is végez. A felgombolyodott anyagot a két csonkakúp alaplapja nemtén széttépték, mi által két gyapjúkúp állt elő. E gyapjúkúpok kezdetleges nemezítését olyképen végezték, mint a nyúlszőr nemezítését, teljes nemezzé való átalakításához pedig a forgattyús kallót használták. A gyapjúnemez formázását s a kalap csinozását a nyúlszőrkalapoknál ismertetett eljárás szerint végezték.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]