Hallás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Emberi fül
Különböző frekvenciájú szinuszhullámok; a lentebbiek magasabb frekvenciájúak

A hallás (más szóval auditív vagy akusztikus érzékelés) az élőlények hangérzékelésének neve. Erre olyan érzékszervek teszik őket képessé, amelyeket környezetük rezgései stimulálnak.

A rezgéseket az a közeg közvetíti, amiben az élőlény él, ez többnyire levegő vagy víz, de lehet a talaj is. A közeg rezgését a hallószerveken kívül egyéb szervek is észlelhetik más testrészekben, de ezt nem nevezzük hallásnak. Ennek oka, hogy a hangok a tapintószerveket is stimulálhatják, vagy hogy rezonancia alakul ki a hang és bizonyos testrészek között, amelyet a mozgásérző receptorok észlelnek (ilyen például az infrahangok érzékelése, vagy erős hang esetén a hasfalon érzékelhető rezgés).

Az irányhallás a két fület elérő hangok eltérő hangerejének és késedelmi idejének összehasonlításán nyugszik, ami az agyban zajlik le. Így követhető a hangforrás mozgása is.

Emlősök és más gerincesek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emlősök hallószerve a fül, ennek részei: a külső fül, a középfül és a belső fül, ami a halláson kívül az egyensúlyérzékelést is szolgálja.

Hallásuknak nagy a spektrális felbontása, mivel a csiga sok érzéksejtet tartalmaz, amik különböző hangfrekvenciák érzékelésére képesek. Már a korai gerinceseknek is ilyen volt a hallásuk.

Folyamata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberi fül anatómiája

A hangok először a külső hallójáratba jutnak, majd megrezegtetik a dobhártyát. Ennek belső felszínéhez kapcsolódik a három hallócsontocska közül az első, a kengyel. A hallócsontocskák ízületekkel kapcsolódnak egymáshoz, ugyanúgy, mint ahogy a könyökben vagy a térdben kapcsolódnak a csontok. A dobhártya által közvetített rezgések hatására a hallócsontocskák rezegni kezdenek az ízületek jóvoltából, és a folyadékkal teli csigába továbbítják a rezgéseket. A végén a rezgések ingerületté alakulnak a csigában található Corti-féle szervben. Innen az idegi jeleket a hallóideg közvetíti az agy hallóközpontjába, ahol a hangok tudatos érzékletté lesznek.

A látással összehasonlítva a hallás képes elkülöníteni két egymást gyorsan követő jelet, mivel a szemmel ellentétben nem kell kémiai anyagokat felbontania és újra összeraknia. Ott vissza kell állítani a rodopszint, míg a fülben nem ez a helyzet.

A hallószerv, ahogy az egyensúlyozás szerve is, a halak oldalvonalából alakult ki. Az evolúció folyamán leginkább a hallócsontocskák módosultak. A kengyel már a kétéltűeknél jelen van, a kalapács és az üllő csak az első emlősöknél jelent meg.

Az ember hallása a következő folyamatokra bontható:

  • a külső- és a középfül veszi fel és vezeti a hangokat, a belső fül a hangokat neurális (idegi) jelekké kódolja át, amit a hallóideg vezet tovább.
  • előfeldolgozás és szűrés
  • észlelés, a beérkezett információ kiértékelése a tudat számára
  • beszédészlelés

A felnőtt ember hallásával kapcsolatos jellemzők:

  • a maximális észlelhető rezgéstartomány 20 - 20 000 hertz
  • a legérzékenyebb rezgéstartomány 300 - 3000 Hz (beszédspektrum)
  • fájdalomküszöb 130 dB

A hallás sérülései:

Az emberek hallását audiogrammal írják le.

Rovarok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gerincesek mellett egy sereg más állatcsoport is képes a hallásra. Így például azok a rovarok, amelyek hangokkal kommunikálnak. Hallószerveik különbözőek lehetnek.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]