Giulio Caccini

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Giulio Caccini
Gcaccini.jpg
Életrajzi adatok
Született 1551. október 8.
Tivoli
Elhunyt 1618. december 10. (67 évesen)
Firenze
Gyermekei Francesca Caccini
Pályafutás
Műfajok opera
Tevékenység zeneszerző

Giulio Caccini (Tivoli, 1551. október 8.Firenze, 1618. december 10.) kora barokk olasz zeneszerző, a Bardi-féle firenzei Camerata egyik vezéralakja, korának legbefolyásosabb zeneszerzője volt.

Élete és munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalkoráról annyit tudtak kideríteni, hogy Rómában tanult violán és hárfán játszani. A Capella Giulia karvezetőjének volt a tanítvány (Giovanni Animuccia). 1565-ben a Mediciek szolgálatába lépett, Cosimo de Medici magával vitte Firenzébe. Itt a Medici udvar tenor énekese lett és lehetősége nyílt zenei tanulmányai folytatására is, a Scipione delle Pelle tanítványa lett, majd nemsokára belépett az akkori Itália egyik leghíresebb tudós-zenész társaságába, a Cameratába. A társulat igencsak aktív tagjának mutatkozott.

A Camerata célul tűzte ki az antik tragédia feltámasztását. Létrehozták a monódia stílusát, amellyel olyan zenei nyelvezetet akartak megalkotni ami biztosítja a szöveg érthetőségét és leszámol a késő reneszánsz imitatív szerkesztési módjaival. A homofónia alkalmazása, az ellenpont elvetése nagy újdonságnak számított a maga korában. A csoport tevékenysége gyakorlatilag a barokk zene kezdetét jelentette, ebben állt legnagyobb jelentősége az opera műfajának életre hívása mellett. Az opera tulajdonképpen a túlságosan elburjánzott énekes többszólamúság reakciójaként jött létre.

1592-ben Caccini, mint Bardi gróf kísérője Rómába utazott, itt a konzervatív Palestrina pártiakkal vívott küzdelemben sikerrel vette fel a küzdelmet a monódia elismertetése érdekében. 1604-ben Medici Mária hercegnőt kísérte el Párizsba, és egy éven át a francia fővárosban tartózkodott. Caccini inkább kiváló előadó, semmint zeneszerző és teoretikus alkotott maradandót. Rendkívül kicsinyes vitái voltak zenésztársaival, úgy tűnik volt benne egy jó nagy adag szakmai féltékenység a Camerata többi tagja iránt. Különösen Jacopo Perivel folytatott versengése volt nevezetes.

A Le Nuove musiche, 1601-es kiadásának címlapja

Perivel egy időben ő is megzenésítette az Euridice Ottavia Rinuccini által írt szövegkönyvét. Caccini darabja cikornyásabb, koloratúrosabb, de akárhogy is nézzük zeneileg messze elmarad Peri mögött. Egyetlenegy jelenetet sikerült igazán nagy drámai erővel ábrázolnia: amikor Orfeusz belép az alvilágba. Caccini a Dafne librettóját is megzenésítette, szinte azonnal Peri darabja után, de az ő művének sem maradt fenn a zenéje.

Caccini zenei vállalkozásába egész családját bevonta. Felsége Maria Fastero, aki egy igen gazdag kereskdőnek volt a lánya, éppen úgy kivette a részét férje hírnevének öregbbítéséből, mint gyermekei Pompeo, Francesca és Settimia. Miután gyermekeit alapos zenei képesítésben részesítette, bevonta őket zenekarába, műveinek előadásába.

A Perivel folytatott versengéssel egy időben rendkívül nevetséges szópárbajt folytatott arról, hogy tulajdonképpen ő a monódia megteremtője. Ma minden zenetörténész egyetért abban, hogy a monódia kialakítása egy hosszú folyamat eredményként jött létre, amely semmiképpen sem köthető egy ember nevéhez és ha az elméleti megalapozásról van szó, akkor abban a legnagyobb érdeme Vincenzo Galileinek volt. Az azonban igaz, hogy Caccininek volt döntő szerepe a dallamosság és az énekhang elsődlegességének hangsúlyozásában. Mindenesetre ő maga kinevezte magát a monódia feltalálójának.

Karrierista törekvéseiben nem tekintett senkit és semmit, Cavalierit is kitúrta a IV. Henrik és Medici Mária házasságakor tartandó ünnepségek zeneigazgatói állásából. De akárhogy is ügyeskedett, az 1600-as évekre csökkent a befolyása a zenei életben és szép lassan Peri került előtérbe. 1614-ben firenzei Santa Annunziata kórusának lett a vezetője. 1618-ben itt is temették el.

Caccini mint alkotóművész az operairodalom három korai alkotásával (Dafne, 1598; Euridice, 1600; Il Rapimento di Cefalo, 1600), illetve, Le nouve musiche című szóló madrigál gyűjteményével írta be nevét a zenetörténetbe. Alapvető célja egyfajta dallamos énekbeszéd létrehozása volt. Többek között ő is kivette részét a stile recitativo megalkotásából. Ebből később két alapvető zenei forma alakult ki. Egyrészt létrejött a secco recitativo (a stile recitativo egyszerűsödött és szárazabb lett) másrészt kialakult a díszített, dallamot előtérbe helyező ária. Az Euridice és a Le nouvo musiche cd kiadásban is hozzáférhető az érdeklődők számára.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]