Giulio Caccini

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Giulio Caccini
Gcaccini.jpg
Életrajzi adatok
Született 1551. október 8.
Tivoli
Elhunyt 1618. december 10. (67 évesen)
Firenze
Gyermekei Francesca Caccini
Pályafutás
Műfajok opera
Tevékenység zeneszerző
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Giulio Caccini témájú médiaállományokat.

Giulio Caccini (Tivoli, 1551. október 8.Firenze, 1618. december 10.) kora barokk olasz zeneszerző, a Bardi-féle firenzei Camerata egyik vezéralakja, korának legbefolyásosabb zeneszerzője volt.

Élete és munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalkoráról annyit tudtak kideríteni, hogy Rómában tanult violán és hárfán játszani. A Capella Giulia karvezetőjének volt a tanítvány (Giovanni Animuccia). 1565-ben a Mediciek szolgálatába lépett, Cosimo de Medici magával vitte Firenzébe. Itt a Medici udvar tenor énekese lett és lehetősége nyílt zenei tanulmányai folytatására is, a Scipione delle Pelle tanítványa lett, majd nemsokára belépett az akkori Itália egyik leghíresebb tudós-zenész társaságába, a Cameratába. A társulat igencsak aktív tagjának mutatkozott.

A Camerata célul tűzte ki az antik tragédia feltámasztását. Létrehozták a monódia stílusát, amellyel olyan zenei nyelvezetet akartak megalkotni ami biztosítja a szöveg érthetőségét és leszámol a késő reneszánsz imitatív szerkesztési módjaival. A homofónia alkalmazása, az ellenpont elvetése nagy újdonságnak számított a maga korában. A csoport tevékenysége gyakorlatilag a barokk zene kezdetét jelentette, ebben állt legnagyobb jelentősége az opera műfajának életre hívása mellett. Az opera tulajdonképpen a túlságosan elburjánzott énekes többszólamúság reakciójaként jött létre.

1592-ben Caccini, mint Bardi gróf kísérője Rómába utazott, itt a konzervatív Palestrina pártiakkal vívott küzdelemben sikerrel vette fel a küzdelmet a monódia elismertetése érdekében. 1604-ben Medici Mária hercegnőt kísérte el Párizsba, és egy éven át a francia fővárosban tartózkodott. Caccini inkább kiváló előadó, semmint zeneszerző és teoretikus alkotott maradandót. Rendkívül kicsinyes vitái voltak zenésztársaival, úgy tűnik volt benne egy jó nagy adag szakmai féltékenység a Camerata többi tagja iránt. Különösen Jacopo Perivel folytatott versengése volt nevezetes.

A Le Nuove musiche, 1601-es kiadásának címlapja

Perivel egy időben ő is megzenésítette az Euridice Ottavia Rinuccini által írt szövegkönyvét. Caccini darabja cikornyásabb, koloratúrosabb, de akárhogy is nézzük zeneileg messze elmarad Peri mögött. Egyetlenegy jelenetet sikerült igazán nagy drámai erővel ábrázolnia: amikor Orfeusz belép az alvilágba. Caccini a Dafne librettóját is megzenésítette, szinte azonnal Peri darabja után, de az ő művének sem maradt fenn a zenéje.

Caccini zenei vállalkozásába egész családját bevonta. Felsége Maria Fastero, aki egy igen gazdag kereskdőnek volt a lánya, éppen úgy kivette a részét férje hírnevének öregbbítéséből, mint gyermekei Pompeo, Francesca és Settimia. Miután gyermekeit alapos zenei képesítésben részesítette, bevonta őket zenekarába, műveinek előadásába.

A Perivel folytatott versengéssel egy időben rendkívül nevetséges szópárbajt folytatott arról, hogy tulajdonképpen ő a monódia megteremtője. Ma minden zenetörténész egyetért abban, hogy a monódia kialakítása egy hosszú folyamat eredményként jött létre, amely semmiképpen sem köthető egy ember nevéhez és ha az elméleti megalapozásról van szó, akkor abban a legnagyobb érdeme Vincenzo Galileinek volt. Az azonban igaz, hogy Caccininek volt döntő szerepe a dallamosság és az énekhang elsődlegességének hangsúlyozásában. Mindenesetre ő maga kinevezte magát a monódia feltalálójának.

Karrierista törekvéseiben nem tekintett senkit és semmit, Cavalierit is kitúrta a IV. Henrik és Medici Mária házasságakor tartandó ünnepségek zeneigazgatói állásából. De akárhogy is ügyeskedett, az 1600-as évekre csökkent a befolyása a zenei életben és szép lassan Peri került előtérbe. 1614-ben firenzei Santa Annunziata kórusának lett a vezetője. 1618-ben itt is temették el.

Caccini mint alkotóművész az operairodalom három korai alkotásával (Dafne, 1598; Euridice, 1600; Il Rapimento di Cefalo, 1600), illetve, Le nouve musiche című szóló madrigál gyűjteményével írta be nevét a zenetörténetbe. Alapvető célja egyfajta dallamos énekbeszéd létrehozása volt. Többek között ő is kivette részét a stile recitativo megalkotásából. Ebből később két alapvető zenei forma alakult ki. Egyrészt létrejött a secco recitativo (a stile recitativo egyszerűsödött és szárazabb lett) másrészt kialakult a díszített, dallamot előtérbe helyező ária. Az Euridice és a Le nouvo musiche cd kiadásban is hozzáférhető az érdeklődők számára.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]