Courtrai-i csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Courtrai-i csata
Guldensp.jpg
Az Aranysarkantyús csata ábrázolása a 14. sz. elején keletkezett "Grandes Chroniques de France"-ból.

Konfliktus Flandria elleni Francia támadás
Időpont 1302. július 11.
Helyszín Kortrijk, Flandria
Eredmény Flamand győzelem, mely után 1304-ig autonómiát szereztek
Szemben álló felek
Flandria Franciaország
Parancsnokok
Guy de Namur
Pieter de Coninck
Willian de Jülich
II. Robert d'Artois
Szemben álló erők
9000 fő 8000 fő
Veszteségek
Kb. 100 Kb. 1000
Térkép
Courtrai-i csata  (Európa)
Courtrai-i csata
Courtrai-i csata
Pozíció Európa térképén
é. sz. 50° 49′ 44″, k. h. 3° 16′ 34″Koordináták: é. sz. 50° 49′ 44″, k. h. 3° 16′ 34″

Az Aranysarkantyús Csata (hollandul: Guldensporenslag, franciául: Bataille des éperons d'or) néven ismert ütközetet 1302. július 11-én vívták a flandriai Kortrijk (franciául: Courtrai) városa közelében. A csata során a főként gyalogos katonákból álló flamand sereg korábban példa nélküli, súlyos vereséget mért IV. Fülöp francia király lovagseregére. Az elesett lovagoktól zsákmányolt, aranyozott sarkantyúktól ered a csata holland elnevezése, francia nyelvterületen a courtrai-i csata néven ismert. A belga flamand közösség minden év július 11-én tartja hivatalos ünnepnapját a csata emlékére.

A csata háttere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csata ábrázolása a francia Chroniques de France ou de St. Denis krónikában

A XIII. század folyamán Flandria textiliparának köszönhetően Európa egyik legiparosodottabb és leggazdagabb régiója volt. Bár a tartomány névleg a francia királysághoz tartozott, de a tartomány meglehetősen nagy önállóságok élvezett.

Guy de Dampierre 1278-tól uralkodott mint flamand gróf, névleg a francia király, IV (Szép) Fülöp vazallusaként. Fülöp, akinek Guy a keresztapja volt, minden lehetséges eszközzel a gróf befolyását próbálta csökkenteni: királyi előjogokat adományozott a flamand városok befolyásos családjainak és polgárainak, új pénzt veretett (ami hivatalosan a gróf előjoga volt) és ezen felül minden jelentősebb flamand városba francia „mentorokat” küldött, akik névleg a grófi adminisztrációt segítették, de ténylegesen a király befolyását voltak hivatott növelni. Guy természetesen tiltakozott, de Fülöp semmibe vette és megtiltotta a grófnak, hogy panaszait a legfelsőbb nemesi tanács elé terjessze.

1297. január 7-én Guy nyíltan szövetséget kötött I. Eduárd angol királlyal és két nappal később hivatalosan is semmissé nyilvánította Fülöpnek tett hűbéresi esküjét. Fülöp válaszul sereget küldött Flandria elfoglalására; a francia sereg 1297. augusztus 20-án Veurne mellett lemészárolta a sebtében toborzott grófi sereget és mélyen benyomult Flandria területére. Edward angol király hatástalan beavatkozását követően a két fél 1297. októberében fegyverszünetet kötött.

1300. január 6-án véget ért az 1297-es fegyverszünet és Fülöp kihasználta az alkalmat: bátyja, Charles de Valois vezetésével sereget küldött Flandria meghódítására. Az idős Guy (akkorra már több, mint 70 éves) nem vállalta a konfrontációt és lemondott a flamand trónról fia, Robert de Bethune javára. Ennek ellenére a francia sereg folytatta az előrenyomulást és 1300 májusában elfoglalta az utolsó flamand kézen lévő erőd, Ypres várát. Guy és Robert ekkor beszüntették az ellenállást. Flandria megszűnt létezni, mint önálló politikai egység – a grófság Jacques de Châtillon de Saint-Pol kormányzóval az élén beolvadt a francia királyságba.

A francia megszállás elleni feszültség először Bruggében robban ki, miután a Leliaarts városi tanács letartóztatta Pieter de Coninck szövőmestert, a Liebarts-ok helyi vezetőjét. A városi polgárság fellázadt, kiszabadították Pieter-t, és elűzték a városból a patríciusokat, saját uralmuk alá vonva a városi tanácsot. Flandria francia kormányzója, Jacques de Châtillon természetesen nem engedhette, hogy a francia érdekek sérüljenek és a francia helyőrség élén azonnal Brugge elfoglalására indult. A város Liebaarts vezetői feladták a várost; Jacques de Châtillon száműzte Pieter de Coninckot és a lázadók főbb vezetőit, illetve eltörölte a város királyi előjogait; ami természetesen mindkét tábort azonnal elidegenítette a franciáktól.

A bruggei felkelés hírére a bebörtönzött gróf, Guy de Dampierre szabadon lévő fiai felkelést hirdettek a francia uralom ellen Jean de Namur gróf vezetésével. Jean felkérte Pieter de Coninck-ot, hogy térjen vissza Bruggébe és foglalja el a várost, ami meg is történt 1301 decemberében.

1302 márciusában a genti városi vezetés visszaállította a Fülöp által eltöröl különadót, válaszul a genti Liebaarts-ok is fellázadtak és elfoglalták a várost.

A bruggei mészárlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1302. május 18-i bruggei mészárláshoz hasonló esemény ábrázolása egy korabeli freskón

A francia kormányzó, Jacques de Châtillon 1302 májusában sereget toborzott Kortrijk városa környékén, hogy a későbbiekben büntető hadjáratot vezessen a lázadó flamand városok ellen. A genti városi tanács, látva a kormányzó előkészületeit, küldöttséget menesztett a kormányzó táborába és a franciák kezére adta a várost. Pieter de Coninck a bruggei városi milícia élén Gentbe vonult, hogy a várost visszakényszerítse a Liebaarts táborba, de kudarcot vallott.

A Brugge ellen vonuló francia sereg aránylag kisszámú, összesen kb. 800 fegyveresből állt, ebből is csak kb. 120 nemesi lovag, de a városban ismét a Liebaarts-ok ellen fordult a hangulat és a Lielaarts-ok vették át a hatalmat, száműzve mintegy 1000 lázadót a városból.

Jacques de Châtillon serege élén május 17-én érkezett meg Brugge falai alá. Eddigre Brugge ismét a franciák szövetségesének számító Leliaarts-ok uralma alatt állt, de ennek ellenére a franciák megszállóként, teljes hadfelszerelésben vonultak be a városba. A városi tanács a francia megtorlástól tartva titokban visszahívta a korábban elűzött lázadókat, hogy közösen űzzék el a franciákat.

A szicíliai vecsernye mintájára hagyományosan bruggei matutinumnak nevezett mészárlás május 18-án a hajnali órákban tört ki, mikor a lázadók „Schild en Vriend” kiáltásokkal a francia katonákra és helyi szövetségeseikre támadnak.[1]

A mészárlás áldozatainak száma nem ismert, de néhány száz fő lehetett, kb. 90 francia lovag esett fogságba és maga Jacques de Châtillon is csak nagy nehézségek árán menekült el a városból.

A felkelés továbbterjed[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mészárlás után a felkelés tovább terjedt Flandriában: William de Jülich (Guy flamand gróf unokája) Bruggébe érkezett, hogy támogassa és vezesse a lázadókat. Jean de Namur, Guy másik fia is segítséget küldött a városiaknak saját fia, Guy de Namur vezetésével.

A formálódó flamand sereg magját a városi, elsősorban a bruggei milícia adta, kiegészítve egyszerű polgárokkal, környékbeli földművesekkel, textilipari munkásokkal és művészekkel, illetve a flamand grófhoz még hű nemesi lovagokkal. A sereg rövid ostrom után elfoglalta Wijnendale és Male várát, míg Flandria többi részén a helyi lakosok spontán elűzték a még jelen lévő franciákat.

A csata előkészületei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fülöp francia király a bugges-i mészárlás megbosszulására jelentős sereget küldött Flandria ellen II. Robert d'Artois vezetésével. A sereg Arras városa körül gyülekezett 1302 júniusában, létszáma mintegy 2500 fős nemesi lovasság (francia lovagok és fegyverhordozóik), 1000-1000 számszeríjjal és lándzsával felszerelt gyalogos és kb. 2000 könnyűfegyverzetű gyalogos katona, összesen kb. 6500 fő volt, 10 osztagba szervezve. A korabeli katonai felfogás szerint egy nehézfegyverzetű lovag mintegy 10 gyalogos katonával ért fel, ezért a franciák jelentős túlerővel rendelkeztek. Egy korabeli beszámoló szerint [2] a francia lovagok létszáma, kiegészítve a Lotaringia, Brabant és Hainaut grófságokból érkező zsoldos lovagokkal, elérte a 10 000-et.

A flamand sereg Kortrijk városánál várta a francia sereget, sikertelenül ostromolva a királyi kastélyt. A sereg magját a bruggei városi milícia alkotta, mintegy 3000 fő; a Brugge Szabad Tartomány (a város körül elterülő és külön közigazgatási egységet alkotó területek) és Nyugat-Flandria 2500 katonát küldött, utóbbiakat Guy de Namur vezette. Kelet-Flandriából további 2500 fő érkezett, ebből 700 fő Gentből John Borluut vezetésével. Ypres városa további 500 fővel járult hozzá a flamand haderőhöz; John of Renesse vezetésével további 500 fő alkotta a tartalékot. A francia haderőhöz képest a legnagyobb különbséget az jelentette, hogy a flamandok többsége gyalogosan harcolt, bár kb. 400 nemesi lovag is jelen volt a csata során.

A két sereg találkozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A francia haderő 1302. július 8-án érkezett Kortrijk alá és a várostól délre állította fel táborát. A következő két napban, július 9 és július 10-én a franciák sikertelenül próbálták elfoglalni Kortrijk városát, ezért a francia hadvezérek tanácsa a nyílt csata mellett döntött. A flamand sereg a várostól északra vert tábort, ezért a kastély francia védői a várostól keletre elterülő mezőket javasolták a csata helyszínének.

Battle of Courtrai 1.gif

1302. július 11-én kora reggel a francia sereg felsorakozott a csatához: a csatarendet az egyenként 3 osztagból álló bal és jobbszárny, valamint a 2 osztagból álló tartalék alkotta.

A flamand sereg a Lys folyó mentén sorakozott fel, a két haderőt elválasztó csermely északi oldalán: a három nagyobb osztagot a bruggei, a nyugat- és a kelet-flandriai milíciák alkották, a tartalékot az ypres-i milícia és John of Renesse 500-500 fős csapata alkotta.

A csata lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A két sereg dél körül lépett harcérintkezésbe, mivel a francia sereg igen nehézkesen közelítette meg a flamand állásokat, elsősorban a nehézfegyverzetű lovagok nehézségei miatt.[3] A támadást a számszeríjjal felszerelt francia gyalogság indította, kezdeti sikereik nyomán a flamand sereg meghátrált. Ekkor Robert d’Artois visszahívta a gyalogságot és parancsot adott a lovassági támadásra. A francia balszárny, Raoul de Nesle marshall vezetésével vezette a lovagok rohamát. A legendával ellentétben a francia lovagoknak nem az okozott nehézséget, hogy átkeljenek a köztük és a flamand állások előtt húzódó vízfolyáson, hanem hogy a lovasroham elvesztette kezdeti lendületét. A két sereg közötti csekély távolság miatt a lovagok nem tudták kialakítani zárt csatarendjüket és elegendő sebességet nyerni, hogy áttörjék a nyolc sor mélyen kialakított flamand csatarendet. A lándzsával és a flamandul goedendag-nak nevezett buzogánnyal felfegyverzett gyalogosok sikeresen verték vissza az első rohamot.[4]

Ezután a francia jobbszárny lendült támadásba, ezzel egyidőben a kortrijki kastély helyőrsége is kirohant, hogy segítse a francia támadást. Ez a lovasroham, a csatatér kialakításának köszönhetően, majdnem sikerrel járt, ugyanis a lovagoknak valamivel több hely állt rendelkezésre, hogy lendületet nyerjenek – csak a flamand tartalék gyors beavatkozása, Jon van Renesse vezetésével, mentette meg a helyzetet és akadályozta meg a lovagok áttörését a vonal egyes részein. A kastélybeli francia erők támadását az ypres-i milícia verte vissza.

Mivel a franciák a harcvonal egyik részén sem tudták áttörni a flamand vonalakat, kénytelenek voltak gyalogos közelharcba bocsátkozni a flamand gyalogosokkal. Itt azonban a nehézfegyverzetű lovagok jelentős hátrányba kerültek és a flamand sereg lassan előrenyomult.

A francia tartalék egy része, Robert d’Artois személyes vezetésével, ekkor rohamozta meg a flamand vonalakat. Robert-nek nem okozott gondot a csatornákon való átkelés és mélyen behatolt a flamand vonalakba, a legenda szerint kiszakított egy darabot a flamand zászlóból. A teljes támadás azonban nem ért el sikert, az áttört lovagokat a flamand gyalogság körbevette és legyűrte, maga Robert is életét vesztette. A fővezér halálát követően a francia sereg meghátrált, és a flamandok üldözőbe vették őket. A csata előtt kiadott rendelkezés értelmében a flamandok nem ejthettek foglyokat, ezért szinte minden sebesült francia katonát lemészároltak. Ez az utasítás a kor hadviselési elveinek nem felelt meg, és a nemes lovagokért jókora váltságdíjat lehetett követelni, de valószínűleg azon a félelmen alapult, hogy a foglyaikat a sereg mögé vezető flamandok miatt felbomlana a szoros harcrend. Szerepet játszhatott a francia sereg felvonulása során, Lille és Kortrijk városa között elkövetett kegyetlenkedések híre is.

A csata után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár a csata csak kb. három óráig tartott, a francia sereg jelentős veszteségeket szenvedett. A csata másnapján a flamandok mintegy 500 aranyozott sarkantyút és más értékes lovagi felszerelést gyűjtöttek össze a csatamezőről, ebből ered a csata neve is. Akkoriban aranyozott sarkantyúja csak a főnemesi származású lovagoknak lehetett, a köznemesek és a fegyverhordozók legfeljebb ezüstből készült (vagy ezüstborítású) sarkantyút hordtak. Becslések szerint mintegy 75 főnemes, ezer egyéb lovag vesztette életét, a korabeli krónikák összesen 20.000 főre becsülték a francia veszteségeket.

A csata legismertebb halottai:

A csata utótörténete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Aranysarkantyúk Csatája egy volt a XIV. sz. során vívott ütközetek közül, melyek során először győzedelmeskedtek lovagseregek felett jól felszerelt és jól vezetett gyalogos seregek. Hasonló győzelmet alkottak a skótok 1314-ben a Bannockburn-i csatában az angol lovagok felett, illetve később hasonló kimenetele lett a Crécy, Poitiers, Agincourt, Duplin Moor mellett vívott csatáknak, illetve a morgarteni és sempachi rajtaütéseknek. Az egyik legjelentősebb flamand író, Hendrik Conscience 1838-ban írta meg a csatát felelevenítő és romantizáló regényét, a Flandria oroszlánját (hollandul: De leeuw van Vlaanderen).

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A legenda szerint a lázadók a holland nyelvű “schild ende vriend” (pajzs és barát) mondat kiejtésére kértek mindenkit, akivel találkoztak és mindenkit, akinek nehézségei akadtak a különben értelmetlen frázis helyes kiejtésével, lemészároltak (Forrás: http://itre.cis.upenn.edu/~myl/languagelog/archives/003344.html). A legenda ellen szól, hogy a „schield” szó XIII-XIV. sz-i kiejtése még nem jelentett nehézséget a kortárs francia anyanyelvűek számára, illetve a mészárlás áldozatául esett Liebaarts–ok, mint flamand anyanyelvűeknek, természetesen tökéletesen ki tudták volna ejteni ez a szót.
  2. [ http://www.deremilitari.org/resources/sources/goldenspurs.htm Annales Ghandenses]
  3. A Kortrijktól keletre elterülő mezőt számos csatorna, patak és egyéb vízfolyás szelte át, ezért a lovagok nem tudtak megfelelően manőverezni.
  4. Ld még.