Cikkjelölt:Miskolczi Ferenc (fizikus)

Dr. Miskolczi Ferenc

Sablon • Wikidata • Segítség

Miskolczi Ferenc (1947. április 20, Budapesten) fizikus. Jelenleg feleségével együtt az Egyesült Államokban él.

A légköri szén-dioxid klímaalakító hatásával, az üvegházhatással szembenálló dolgozata révén lett ismert. A hosszútávú mérési adatokon alapuló számítási eredményei ellentétesek többek között azokkal az irányelvekkel, amik meghatározzák a mai energiapolitikát.

Élete

Korai évek

Édesapja, Miskolczi Ferenc, eredetileg kertészeti végzettséggel bírt, amihez később földrajztanári diplomát is szerzett. Eközben, a II. Világháborúval kötelezően induló katonai szolgálat tovább sodorta a katonai pályán, ekként a Koreai háborút is megjárta. Akkori felesége Winkler Mária volt, egy gépírónő a Csepeli Weiss Manfréd Művekben, akivel 4 gyermeket neveltek fel.

Középiskolai tanulmányait a Csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban végezte, ahol a fizikát Vermes Miklóstól tanulhatta. Innen vezetett Miskolczi útja az ELTE TTK fizikusi szakára, ahol 1971-ben graduált.

Közben megnősült, ezért kevesebb időt tudott fordítani a tanulmányaira. Mégis, Marx György akadémikus, az Atomfizikai Tanszék akkori vezetője benne látta meg azt, aki frissen végzettként is segítheti korai elképzelései alátámasztását a légköri CO₂-t illetően, kvantitatív számításokkal.

Munkássága

1971-es szakdolgozata még a neutron-aktivációs elemzés témakörből íródott, 1975-ös egyetemi-doktori disszertációja pedig a légköri CO₂ hatásai körül tapogatózott, amelyben rejlő feladatok adekvát kezeléséhez menetközben elvégezte a tudatosan választott programozási ismereteket is. Azt hogy ez a lépése, valamint a programozás bevetése egy kérdésben mennyivel megelőzte korát, kiderül egy 2013-as visszatekintésből amely rögzíti a terület fejlődését hosszabb ideig megmerevítő állapotokat:

„Az 1980-as évtizedben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a … napsugárzásmérő világhálózat műszerei által szolgáltatott adatok hibája jóval nagyobb, mint a műszerek saját hibája… Ez a hálózat nem alkalmas az éghajlatmodellek pontosítására, a trend megbízható ki-mutatására, az egész Földet teljesen lefedő műholdas mérésekből leszármaztatott felszíni adatok ellenőrzésére.”

– írta éppen az a Major György, akivel közös Miskolczi első nemzetközileg jegyzett publikációja.

Miskolczi tehát már ekkor felkészült volt, de még nem került „tűzközelbe”. Végzés után a budapesti székhelyű Meteorológiai Intézet Légköri Sugárzási Tanszékén állt munkába, amelynek 1975-1983, 1990-1991 között a vezetője volt. Az ott zajló, jobbára rutin igényeket kielégítő feladatok mellett 1981-ben fedél alá hozta kandidátusi disszertációját, valamint azt az elhúzódó vállalkozást is amit még az egyetemi évek alatt kezdett Marx Györggyel, s aminek a korabeli számítógépes metodikák (mint adatok százezrei lyukkártyás beolvasása) sem igazán kedveztek.

Mint már annyian előtte is – a kor behatárolt lehetőségei miatt is pangó hazai kutatási lehetőségek zártságából menekülve – Miskolczi is a külföldi munkavállalásban keresett menedéket. Így vezetett első útja Nigériába, ahol a Calabari egyetem Fizikai-tanszékén Senior Lecturer beosztásban kutatott és oktatott párhuzamosan (1983-1987). Innen az olaszországi Triesztbe és Modenába került, ahol a már régóta benne szunnyadó sugárzásátviteli számítások hasznossá tételével nagyban emelte az ilyen irányzatokat célzó folyó kutatásokat (1987-1989). A rádiószondás és a műholdas sugárzásmérési adatok korrelációba hozása a földfelszínen mért adatokkal vezetett a HARTCODE programja megírásához, aminek a tökéletesítéséhez már az egyesült államokbeli Marylandi egyetem adott neki otthont 1991 és 2001 között, egyre emelkedőbb beosztásban. Itt a legkülönfélébb sugárzási aspektusokra terjesztette ki a vizsgálatait (benne az ózon kvantitatív észlelésre, a fotoszintézisre alkalmas sugárzás összessége meghatározására, a CO₂ IR elnyelésén túl a légkör másik alapvető infravörös tartományban aktív komponense, a víz IR elnyelési kontínuuma akkurátus empírikus parametrizálására), miközben a HARTCODE szoftvere hatóképességét is mindez irányokba kiterjesztette.

Hírnév

Légkörkutatás

Ezekre a teljesítményekre már felfigyelt a NASA is, és 2001-ben az alkalmazásába vonta. Az előzőek összessége már önmagában elegendőnek bizonyult a kor égető klimatológiai kérdése megválaszolására, mindössze a NASA által gyűjtött széleskörü adatok gondos feldolgozása szükségeltetett – amire Miskolczi megbízatása kiterjedt. Az 5 éven keresztül tartó aprólékos munka végeredménye azonban váratlan helyzet elé állította a foglalkoztatót. Feketén-fehéren kiderült, hogy a légköri CO₂ nem lehet számottevő tényező az észlelt jelenkori Földi melegedésben – mindaddig amíg a Föld felszínét uraló óceánok vize elegendő párát képes a légkörbe juttatni (ami viszont a Földre érkező napsugárzás intenzitását tekintve milliárd évek óta adott). Ez, a pusztán az észlelt mérési adatokból levont következmény, magát Miskolczit is meglepte, s emiatt a jelenséget elméleti oldalról is vizsgálat alá vetette. Ez vezetett el annak a megerősítéséhez, miszerint elméleti alapokon is megáll, hogy a Föld légkörének optikai vastagsága (a légkör hosszúidejű átlagos infravörös abszorpciója) konstans, melynek mértéke 1,87.

Ez azonban már a nemkívánatosság határát súrolta, hiszen éles ütközésben volt az időközben mind nagyobb tért nyerő IPCC tanokkal, s a NASA berkei nem járultak hozzá a váratlan eredmény tudományos közegben történő közlése támogatásához. Ami viszont töréshez vezetett: Miskolczi 2006 január elsejével lemondott a pozíciójáról, s megkísérelte az eredményei önálló közzétételét. Ami furcsállható akadályokba ütközött , míg végül eljutott a befogadásig. Ekkortól számítható eredményeinek az a negligálásig is elmenő lekezelése, aminek már közismertté vált lenyomatát egy másik neves magyar személyiség szerencsétlen sorsa adja: a Semmelweis szindróma.

Tevékenységének megvitatása

Zágoni Miklós vizsgálata

Míg Miskolczi maga a dolgozata nemzetközi folyóiratban megjelenéséért küzdött, addig az IPCC mint testület 2007-ben Béke Nobel díjat kapott. Ezzel hivatalosan is ellehetetlenülni látszottak Miskolczi eredményei.

Ebben a légkörben indult az MTA által kezdeményezett vizsgálat, mely tudományos voltában kívánta a helyére tenni Miskolczi már létező dolgozatát, s melynek letéteményese Zágoni Miklós volt. A vizsgálat 1 év időtartamra rúgott, s a záródokumentum 88 oldalon összegez. Az értékelés ezúttal is felkavaró volt: Zágoni nem lelt hibát Miskolczi érvelésében, korábbi meggyőződése Miskolczi érvelései hatására megfordult, s ebben az értelemben minősítette Miskolczi alkotását.

Hozzá kell tenni, hogy Zágoni maga is érezhette a rá nehezedő nyomást, s tett némi engedékeny kijelentést abba az irányba, hogy a CO₂ kibocsátás csökkentésére irányuló erőfeszítés azért mégsem haszontalan. Sajnálatos, hogy ez az apró kompromisszumosság felzaklatta a borotvaélen táncoló Miskolczit, mert Zágoni vélekedése később ebben a kérdésben is letisztult, s nyilatkozataiban a legőszintébb méltatással beszél Miskolczi szakmai hiteleségéről, indíttatása tisztaságáról. Zágoni „zavaró” kijelentése pedig voltaképp védhető, ma is – csakhogy nem Miskolczi dolgozata végkicsengése kapcsán. Az antropogén CO₂-kibocsátás visszafogása egyben azt is jelentené, hogy az emberiség az elérendő céljait energiahatékonyabban valósítja meg – ami tényleges és reális kívánalom a mai túlfogyasztó civilizációban.

Cáfolatok (pro és kontra)

Túl az anonimitásba burkolódzó elutasításokon amik végigkísérték a próbálkozásait, hogy eredményeit tudományos folyóiratokban közzétegye, a személyesen vállalt kritikák egy csokrát érdemes szemügyre venni.

• Dorland támadása sokak szerint ízekre szedi dolgozata számos pontját. Precízebb utánajárás azonban egyértelműsíti, hogy felületességében félreértelmezte a kritika alá vont dolgozat általa kimazsolázott részleteit.^[forrás?]

• Dorland honfitársa, van Andel ugyanakkor elismeréssel adózik elemzésében teljesítményének. De még ennél is továbbmegy: kimutatja hogy D. 1999-es Ph.D. dolgozata bizonyos mérései is éppen azt az eredményt hozták amit Miskolczi dolgozata egyik résztétele megfogalmaz, ám Dorland ezt az összefüggést a saját mnkájában nem fedezte fel, Miskolcziéban viszont nem szűnik meg kritizálni.

Külön érdekesség, hogy Dorland meghívást nyert a Zágoni-jelentést követő MTA szervezésű vitára, s mondhatta el ott plénum előtt Miskolczi dolgozatáról a maga leminősítéseit úgy, hogy eközben oda Miskolczit meg sem hívták, ami ellen Zágoni tiltakozott.

• Nem hagyható figyelmen kívül a kritika akkor sem, ha az egy jelentős klimatológus felől érkezik. Ürge-Vorsatz Diána elintézi a dolgot azzal, hogy Rahmstorf 6 ízben/ponton is kimutatta a dolgozata ellentmondásait, s ugye egy is elegendő lenne a cáfolathoz, miközben Rahmstorf oceanográfus, s ha foglalkozott is Miskolczi tézisével, annak publikációiban nincs lenyomata. A feltevés, miszerint a kijelentéstevő összekeveri Rahmstorfot Dorlanddal, több mint valószínű

Hazai kritikák

Ezek a visszafogottabb megnyilatkozások a légköri CO₂ melegítő effektusa körül főként a Zágoni-jelentés közzététele utáni közvetlen megbolyduláskor születtek, hazai akadémiai résztvevőktől.

Így Reményi a CO₂ keltette felmelegedés tekintetében ekként tesz hitet:

„Azonban az irodalmi adatok alapján sem mondható a kapcsolat korrelációnak, de konvergenciának sem. Az átlagoláshoz kiválasztott szakaszoktól függően sokféle megállapítást lehet tenni. Hosszabb időszakaszokra is a szén-dioxid-koncentráció növekedése mellett lehet hőmérséklet-csökkenést megállapítani.”

Amit hátrébb tényszerűen is részletez, de szót ejt ott a CO₂ elnyelési görbe alapvető telítettségi jellegéről is.

Berényi klasszikus és ismert példák bemutatása után leszögezi:

„klimatikus jövőnk előrejelzését nem nagyon építhetjük a CO₂ légköri koncentrációjára, függetlenül attól, hogy „természetes” vagy antropogén eredetű.”

Két figyelmeztető idézetet is elhelyez cikkében:

„ az átlagostól nem is nagyon eltérő időjárási eseményekre sem vagyunk felkészültek és a felkészületlenség hamis magyarázatként az éghajlatváltozásra hivatkozunk. (Major, 2007)”

„ha nem értjük a jelenlegi folyamatokat, honnan vesszük a bátorságot a beavatkozáshoz?” (Szarka, 2010)”

Haszpra boncolgatása viszont az előbbiek tökéletes ellentétével zárul:

„Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi, példátlanul gyorsnak tűnő éghajlatváltozást elsősorban a légkör összetételének változása gerjesztheti, és ennek hátterében döntően az emberi tevékenység áll. Mennyiségénél fogva az éghajlatváltozás fő vezérlője a széndioxid.”

Figyelemre méltó erre a Miskolczi-dolgozaton magát átrágó Zágoni válaszreakciója, amely az előző okfejtésekkel szemben jóval konkrétabban összegzi a lényegesen-új fejleményt:

„A valós légköri szerkezeten elvégzett nagy pontosságú sugárzásátviteli számítások és a fluxuselemekre vonatkozó mérések alapján az állítás így fogalmazható meg: a felszín-légkör rendszer a számára adott elérhető (a bejövő napsugárzásból a reflexiók után megmaradó) teljes rövidhullámú energiamennyiséget elnyeli, különféle energiaformákká alakítja, és hosszúhullámon kisugározza. Rendszerünk nem az üvegházhatású gázok mennyisége, hanem az elérhető energia mennyisége szempontjából hiánygazdaság. Vízben gazdag bolygónkon ugyanis a párautánpótlás bőségesen rendelkezésre áll. A sugárzásátviteli folyamatot így nem az egyes üvegházhatású nyomgázok változó mennyisége, hanem a vízgőz eloszlása és dinamikája határozza meg. A hidrológiai ciklus révén a rendszer képes beállítani és fenntartani az összes bejövő elérhető energia abszorpciójához és emissziójához szükséges felszíni és légköri hőmérsékletés páraeloszlást, beállítva és fenntartva a maximális üvegház-faktort.”

Hogy még-érthetőbb legyen, ezzel a megfogalmazással igyekszik a Miskolczi által találtakat közelebb hozni:

„bolygónk sajátos óceán-légkör-felhőzet rendszere a rendelkezésére álló összes napenergiát elnyeli, megemészti és hosszúhullámon kisugározza; s e folyamat dinamikáját nem a nyomgázok mennyisége, hanem a beérkező energia mennyisége és termikus újraelosztása szabályozza. Ez az energiamérleg-egyenletekre elvi korlátot szab, aminek következtében a fluxusok stacionárius belső arányokat, stabil (üvegházgáz-invariáns) szerkezetet, „geometriát” mutatnak, melynek elemeit nem lehet az egyes nyomgázok koncentrációjának megváltoztatásával ide-oda tologatni.”

Haszpra erre adott válaszában mentsvárként az emelkedő felszíni hőmérséklettel kétségtelenül együttjáró magasabb párolgás törvényszerűségéhez nyúl, s a CO₂ helyett már az ekként feltételezetten megnövekedett légköri vízmennyiség szabályozó hatását helyezi előtérbe:

„a felszíni hőmérséklet és a légköri vízgőztartalom között nagy valószínűséggel szoros pozitív kapcsolat van, azaz a légkör üvegházhatása nem állandó”

– implikálva azzal, hogy annak növekednie kell. Feledve az alapvető ismereteket a víz fázis átalakulásairól (amit a magasabban hidegebb légkör igazgat), s ami magával hozza a megnövekedett légköri víztömegnek az elnyelési és a kisugárzási változásait egyaránt.

A tétel jelentősége és következményei

Miskolczi elénk tárt eredményei alapján tehát biztonsággal kijelenthető – akár az elmúlt 60 év hossza mentén végzett és kompilált mérési adatokra támaszkodva, akár az elméleti gyökerű fizikai kényszerösszefüggések mentén – hogy a légköri CO₂ jelenkori viszonylatban számottevő mértékű emelkedése (lett légyen az antropogén vagy természeti eredetű) nem lehet tényező abban a felmelegedésben, aminek a mibenléte fölött is alaposan megoszlanak a vélemények.

Az észlelt felmelegedés hátterében egészen más tényezők állhatnak: a Föld Naprendszeren belüli helyzetéből adódó megmásíthatatlan kitettségek, vagy éppen a földfelszín albedójának érdemi méretű eltolódása.

Míg az előbbire nem áll módunkban ráhatással lenni, addig az utóbbival más a helyzet. Megtapasztalt – bár nem kellően tisztázott – albedó-változást hozott a városokban a beépültség növekedése, súlyosbítva az aktív zöldfelületek drasztikus visszaszorulásával. Mégkevésbé tudatosodott az, hogy a városokon kívül eső, a mezőgazdasági-művelés alá vont egyre nagyobbodó területek hőelnyelési viszonyai is erőteljesen megváltoztak, s ez – a területi arányokból adódóan – sokkalta nagyobb faktor (bár kisebb visszhangot kelt, hiszen a vidék területeit mind kevesebben, és ritkábban is lakják).

Amennyiben ezekre irányulna az összpontosított figyelem, akkor tevőlegesen bele tudna avatkozni az emberiség abba, amit kényszerűen megél. A vízhasználattal, a talajműveléssel, a tájba illeszkedéssel folytatott eddigi visszaélésszerű gyakorlatot fel kell váltsa egy természetbarát, ami az egyedüli záloga a vágyott fenntarthatóság mellett a már létrejött károk tompításának, hosszabb távon pedig eszköz a rehabilitására. Ennek alapjaihoz ágyaz meg Országh József Vízgazda szemlélete. Miskolczi elméletiként számontartott munkája praktikus hozadéka az lehetne, hogy a légköri CO₂ mesterséges csökkentésére ill. alacsony szinten tartására irányuló hallatlanul költséges (és bizonyíthatóan kétes eredményességű) forrásait felszabadítja. Miáltal azok rendelkezésre állhatnának a sokkalta kisebb összegekből már demonstráltan megvalósítható vízgazdai átalakítások nagyléptékű megvalósításaihoz. Ebben az értelemben találkozik két, egymást soha nem ismerő magyar tudós szelleme, módot kínálva számos valós nehézség orvoslására.

Jegyzetek

[[Kategória:1947-ben született személyek]] [[Kategória:Budapesten született személyek]] [[Kategória:Élő személyek]] [[Kategória:Magyar fizikusok]]