Ugrás a tartalomhoz

Breton örökösödési háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen InternetArchiveBot (vitalap | szerkesztései) 2021. március 15., 12:24-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (Link hozzáadása egy könyvforráshoz az ellenőrizhetőségért (20210314)) #IABot (v2.0.8) (GreenC bot)
A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2021. március 15.) ezen a változaton alapul.
Breton örökösödési háború
Az auray-i csata korabeli ábrázolása
Az auray-i csata korabeli ábrázolása
Dátum1341–1364
HelyszínBretagne
Casus belliTrónkövetelés
EredményA Montfort-ház győzelme
Parancsnokok
Blois-i Károly Montfort János
Flandriai Johanna
IV. János breton herceg
Sir Thomas Dagworth
Haderők
Blois-ház
Franciaország
Kasztíliai Királyság		 Montfort-ház
Anglia
A Wikimédia Commons tartalmaz Breton örökösödési háború témájú médiaállományokat.

A breton örökösödési háború, párhuzamosan a százéves háborúval, 1341 és 1364 között zajlott Bretagne-ban. A breton hercegi címért két család, a franciák támogatását élvező Blois-k és az angolok által segített Montfort-ok versengtek. A háborút az utóbbiak nyerték, miután ellenfelük, Blois-i Károly elesett az auray-i csatában.

Előzmények

1341. április 30-án örökös hátrahagyása nélkül meghalt III. János breton herceg Caenban, miközben a tournai-i csatából tért haza. János a francia trón megbízható támogatója volt. Saját költségén harcolt a francia érdekekért 1314-ben és 1328-ban Flandriában, és az angol-német koalíció ellen 1339-ben és 1340-ben.[1]

Címéért testvéreinek gyerekei, két rivális klán, a Blois-ák és Montfort-ok jelentkeztek be. A Montfort-ok János apja, II. Artúr breton herceg második házasságából származtak. János nem kedvelte őket, és azt szerette volna elérni, ha öccse, Guy lánya, Penthièvre Johanna családja örökli címét. Johanna Blois-i Károly, VI. Fülöp francia király unokaöccsének felesége volt. János, halála előtt kevéssel, mégis Montfort Jánost nevezte meg örökösének.[2]

III. János halálával bonyolult helyzet állt elő. Johanna arra alapozta jogát, hogy Jánost apja követné a trónon, ha még élne. Mivel azonban halott, egyedüli örökösként ő következik. A francia törvények, amelyek Bretagne-ra is vonatkoztak, kizárták a nőági öröklést, ami azt jelentette, hogy Montfort János, az elhunyt herceg legközelebbi férfi vérrokona a jogos örökös.[1] Ennek ellenére a breton nemesek többsége elfogadta Johanna igényét Bretagne uralkodói posztjára.[2]

Montfor János kívülálló volt a breton politikában, hiszen III. János életében nem számított leendő örökösnek. A tartományban alig volt birtoka, uradalmai Île-de-Francéban, a Loire völgyében az Artois-i grófságban voltak. Szövetségesei nem voltak, politikailag járatlan, de gyors gondolkodású és vállalkozószellemű volt. Mellette állt azonban felesége, Flandriai Johanna, I. Lajos nevers-i gróf és Johanna, Rethel grófnőjének lánya, aki a harmincas éveiben ment feleségül hozzá. Kemény, gazdag, ambiciózus nő volt, akit Jean Froissart szerint „egy férfi lelkével és egy oroszlán szívével” ajándékozott meg a sors.[3][4]

A háború első szakasza

1341 május elején a breton nemesség Ploërmel karmelita kolostorában gyülekezett, hogy végső búcsút vegyen III. Jánostól. Montfort János nem vett részt a temetésen, helyette kétszáz katonával elfoglalta Nantes városát, Bretagne fontos adminisztratív és gazdasági központját. A polgárok nem tudták mitévők legyenek, hiszen János volt addig az egyetlen, aki bejelentkezett III. János örököseként. Közölték vele, hogy mindaddig az oldalán harcolnak majd, amíg Blois-i Károlyt be nem jelenti Bretagne új hercegének a legitimitás forrása, a francia uralkodó. János és Johanna rátette a kezét az elhunyt herceg vagyonának a nantes-i katedrális kincstárában tárolt részére. A többi Limogess-ban volt, amelyet május közepén János maroknyi emberrel kikövetelt a megzavarodott polgároktól.[5]

Ellenállással nem találkozott sehol, de beiktatására sem a városok, sem az arisztokrácia nem ment el, kivéve Hervé de Leont, Finistère urát. [5] János úgy számított, hogy az ellenséges arisztokráciával csak úgy szállhat szembe, ha elfoglalja Nantes és Limoges mellett Rennes és Vannes városát.[3] Június elején kivonult Nantes-ból, és Champtoceaux-ba ment, amely az elhunyt herceg vára volt. Champtoceaux fontos erősség volt, mert ellenőrizte a Loire Nantes felé tartó forgalmát. János biztosította magának a várat, majd Rennes-hez vonult. A városban erős helyőrség volt, de a polgárok egy része nem akart harcot, és a város megadta magát. Hasonlóan járt el Saint-Aubin-du-Cormier is, amely a párizsi út mentén állt. Miután Dinan is megnyitotta kapuit, Montforti János minden fontosabb kelet-bretagnei erősséget megszerzett, kivéve Vitrét és Fougères-t. Július elején visszatért Nantes-ba.[6]

Júliusban és augusztusban megszerezte a déli és a nyugati partot Vannes és Hennebont kivételével. A városokat általában régi, a 12. században ásott árkok és cölöpsorok védték, lakóikat megzavarták az események, és nem tudták, kinek tartoznak engedelmességgel. Egyedül La Roche-Périou állt ellen és Brest. Augusztus közepére Montfort János a hercegség nagyobb részét megszerezte magának, és a breton nemesség kezdett úgy tekinteni rá, mint az erősebb trónigénylőre.[6]

VI. Fülöp meglehetősen passzívan figyelte a gyorsan zajló eseményeket. Valószínűleg abból indult ki ő is, akár a breton arisztokrácia, hogy a hercegséget Blois-i Károly veszi át, és meglepődött, amikor Montfort János magához ragadta a hatalmat. Az uralkodó nem akart fegyveresen beavatkozni unokatestvére oldalán, hiszen János trónigénye is megalapozott volt, és korábban hű alattvalónak bizonyult. A fennmaradt dokumentumok szerint Károly első segítségkérése hűvös visszautasításra talált.[7]

Nagypolitikai helyzet

1341 tavaszán II. Jakab mallorca-i király, VI. Fülöp hűbérese, felmondta a vazallusi kötelezettséget. Erről követei útján 1340 őszén már tárgyalt III. Eduárddal Gentben, majd 1341 elején Bordeaux-ban. Válaszul Fülöp déli serege bevette Montpellier-t. Miközben a franciák Jakab ellen vonultak, a La Motte-család angolokkal tartó ága váratlanul elfoglalta Bourg-t. Ez megnyitotta az utat az angol és gascogne-i fosztogatók előtt, akik átkeltek a Gironde-on, és megtámadták, kirabolták a francia városokat. Komoly összecsapások alakultak ki Agenaisban, a Dordogne völgyében Bergerac körül, és még északabbra, Périgueux-nál. 1341 június végére, az esplechin-i békeszerződés ellenére, egyre több francia és angol csapat avatkozott be a gerillaharcokba.[8]

Angliában III. Eduárd ismét háborúra készült. 1340-es veresége és az államcsőd csak megkeményítette elhatározását. Rendezte viszonyát a parlamenttel, és áprilisban újabb tengerentúli hadműveletet jelentett be. Az előkészületek február óta folytak, és a király abban bízott, hogy hajói májusban kifuthatnak. Azt tervezte, hogy 13 ezer 500 emberrel kel át Franciaországba. Az esplechin-i béke érvényét júniusban meghosszabbították augusztus 29-éig, és összehívták a béketárgyalást Antoing-ba. Eduárd arra utasította flottáját, hogy augusztus 15-ére álljon készen.[9][10]

A franciák is készültek az angol partraszállásra. Áprilistól megkezdték a flotta összegyűjtését, benne 21 gályával, valamint spanyol és portugál segédhajókkal. A hajóhad La Rochelle és a Vizcayai-öböl kikötői között járőrözött. Májusban parancsot adtak a szárazföldi erőknek a gyülekezésre Arrasnál. Délnyugaton a június végi 4500-ról 12 ezer 500-ra nőtt a katonák száma szeptemberre. Augusztusban Valentinois grófjának serege nyugatra indult a Dordogne északi partján, Saintonge felé. Augusztus 25-én visszafoglalták Bourg-t, valószínűleg csak a várost, a fellegvárat nem. Másnap Hugh of Geneva vezetésével 1200 angol és gascogne-i katona kelt át a Dordogne-on Libourne-nál, majd Guîtresnél megfutamította a franciákat.[10]

Fülöp és Eduárd lépései

1341 júniusában Eduárd Bretagne-ba küldte Gavin Corder lovagot, hogy tárgyaljon az új uralkodóval. A küldöttség július 10-én találkozott Jánossal Nantes-ban. János azt mondta a delegációnak, hogy Fülöp előbb-utóbb eltávolítja őt, ezért érdekli egy esetleges angol szövetség. Az angolok végül hivatalos megegyezés nélkül tértek haza augusztus 21-én.[11]

Augusztusában egyre több szóbeszéd jutott el VI. Fülöphöz Montfort János az angolok kapcsolatáról. Fülöpöt aggasztotta az is, hogy a tárgyalások csigalassúsággal haladtak Antoing-ban. Huntingdon grófja, az angol delegáció vezetője augusztus 1-je helyett csak 6-án érkezett meg. Négy nap múlva megállapodás született arról, hogy a békét szeptember 14-éig meghosszabbítják, majd öt nap múlva a gróf további utasításokért visszatért Angliába.[12]

A franciák számára nyilvánvaló volt, hogy az angolok nem akarják meghosszabbítani a békeszerződést. Augusztus 13-án ezért megkezdték az előkészületeket egy esetleges angol partraszállás visszaveréséreː szárazföldi sereget toboroztak, a genovai gályákat pedig Bretagne partjai elé küldték. A franciáknak igazuk volt, Anglia déli és nyugati partjain 200-250 bárka gyülekezett, várva a parancsot, hogy a Winchelsea-nél kijelölt gyülekezőpontra induljanak. Hasonló összevonások voltak Orwellnél és Bayonne-nál is.[12]

III. Eduárd mindig is különlegesen fontosnak tekintette Bretagne biztosítását Anglia számára. Egy angolbarát vezetés ugyanis biztosíthatta volna Anglia és Gascogne tengeri kommunikációját, valamit hídfője lehetett volna egy Közép-Franciaország elleni inváziónak. Ennek érdekében a király 1336-ban megpróbálta összeházasítani Johannát és öccsét. A bretonok különleges helyzetét jelezte az is, hogy a franciák elleni háború kitörése után az angolok nem tekintették őket olyan ellenségnek, mint Fülöp más szövetségeseit. III. János például megtarthatta angliai birtokait.[13]

Augusztusban Párizsban megszületett a döntésː megdöntik Montfort János uralmát. A herceget Párizsba idézték, ahova augusztus 20-án indult el Nantes-ból. A király igényének megfelelően a francia parlament hirtelen felgyorsította a bretagne-i uralkodói posztról szóló beadványok tárgyalását. Augusztus 27-én megkezdődött a tanúk meghallgatása, VI. Fülöp pedig fagyos hangulatú audencián fogadta Jánost. A király egyenesen rákérdezett a szóbeszédekre, amelyeket a herceg tagadott. Jánost végül arra utasították, hogy a parlament döntésének kihirdetéséig ne hagyja el Párizst. Ennek ellenére szeptember elején a herceg titokban elszökött Párizsból.[13]

János, amint megérkezett Nantes-be, két bizalmasát Angliába küldte. Sürgős katonai segítséget kért a francia király ellen, és azt ígérte, behódol Eduárdnak, amint a támogatást megkapja. A követek azonban elkéstek, Huntingdon ugyanis azzal a hírrel tért vissza Antoing-ból, hogy Eduárd szövetségesei, különösen a brabanti herceg, nem támogatják egy újabb hadművelet indítását területükről a franciák ellen. Szeptember 2-án a koronatanács úgy döntött, hogy Anglia mégis meghosszabbítja az esplechini békét 1342. június 24-éig, a gyülekező flottát és sereget pedig feloszlatják.[14]

Szeptember 7-én a párizsi parlament bejelentette, hogy Blois-i Károly Bretagne törvényes uralkodója. Fülöp elrendelte János Ile de France-beli grófságának lefoglalását. A Bretagne-ba induló hadat Arrasba hívták össze szeptember 26-ára.[13] Eduárd október elején megállapodott a breton küldöttekkel a katonai szövetség megkötéséről. Tízezer fontot elkülönített katonai célokra, és október 3-án utasítást adott a London és Bristol közötti kereskedelmi hajók gyülekezésére Portsmouth-ban. A parancs értelmében a flottának október végén, november elején át kellett volna szállítania Bretagne-ba a had előőrsét. A flotta parancsnokának Robert Morley admirálist nevezték ki. A flotta derékhadának november 18-áig kellett összegyűlnie. A szárazföldi alakulatok parancsnoka Sir Walter Mauny és Robert of Artois lett.[14]

A flotta és a sereg felállítására azonban nem volt esély. A gyülekező katonák száma alacsony volt, mivel nem kezdtek országos toborzást. Ráadásul arra sem volt esély, hogy a szükséges számú hajó megérkezzen, mert egy ekkora flotta felállítására legalább négy hónapra lett volna szükség. A kereskedelmi hajókat nemrég szabadították fel a szolgálat alól és nagyban tartott a gascogne-i borexport szállítása. 1341 november közepére mindössze 87 hajó érkezett meg a kijelölt helyre. Nemsokára azonban megváltozott a helyzet Bretagne-ban, és a vállalkozást lemondták.[14]

Francia betörés

1341 szeptemberének utolsó napjaiban a francia sereg mindössze 75 kilométerre a breton határtól, Angers-nél gyülekezett. A had nagyjából ötezer franciából és kétezer genovai zsoldosból állt. A sereg névleges parancsnoka Normandiai János herceg volt, de igazából Mile de Noyers miniszter és a burgundi herceg irányította a hadmozdulatokat. Fülöp arra utasította Normandiai Jánost, hogy ne vállaljon kockázatot, és ha lehetősége van a célok elérésére harc nélkül is, válassza azt. A fő cél az volt, hogy angolokat Bretagne-on kívül tudja.[15]

Az eredeti terv az volt, hogy a sereg Vannes ellen indul, amely alkalmas kikötő lett volna egy esetleges angol partraszállásnak. Végül elvetették ezt, mert túl mélyen kellett volna behatolniuk a hercegség területére, miközben Montfort János nantes-i és rennes-i helyőrségei támadhatták volna utánpótlási vonalaikat. Október elején Blois-i Károly elhagyta Angers-t a francia előhaddal, majd október 10. környékén megkezdte Champtoceaux ostromát, amelyet zsoldosok védtek. Négy nappal később a normandiai herceg is követte őt. Montfort János megpróbálta felszabadítani az ostromlott erődöt. Nantes-ból a L'Humeau nevű erődített majorhoz vonult, amely öt kilométerre feküdt Champtoceaux-tól.[15] Úgy hitte, hogy a farmház még a katonái birtokában van, de amikor odaért, kiderült, hogy Blois-i Károly már elfoglalta. Két napig ostromolta a majorságot, és csaknem sikerült foglyul ejtenie ellenlábasát, de Normandiai János felmentette az erődöt. Október 26-án Champtoceaux is elesett.[16]

A francia haderő megkezdte Nantes ostromát, majd 1341 novemberében elfogta Montfort Jánost. A herceget a Louvre-ba zárták. A harcot felesége folytatta.[2]

Flandriai Johanna férje bebörtönzése után szövetséget kötött III. Eduárd angol királlyal, aki a francia trónra tartott igényt. Támogatóival elfoglalta Redont, majd visszavonul a tengerparti Hennebont-ba. Blois-i Károly megkezdte a város ostromát. A város helyzete folyamatosan romlott, és Leon püspöke megpróbálta rábeszélni Johannát a megadásra. Mielőtt ez megtörténhetett volna, angol erők érkeztek a tengeren, és az ostromlók kénytelenek voltak elvonulni.[3]

III. Eduárd ezután 12 ezer emberével fosztogatóakciót (chevauchée) indított. Megkezdte Rennes, Nantes és Vannes ostromát. A városok felszabadítására Normandiai János herceg indult az angol seregnél kétszer nagyobb haddal. Az angolok beásták magukat, és nem vállaltak csatát. A tél közeledtével az időjárás egyre rosszabb lett, és mindkét tábor fenntarthatatlanná vált. VI. Kelemen pápa közbenjárására az angolok és franciák megkötötték a malestroit-i békeszerződést 1343. január 19-én, amelynek értelmében a felek beszüntették az ellenségeskedést 1346. szeptember 29-éig.[17][18]

1343. szeptember 1-jén Montfort Jánost szabadon bocsátották. 1345-ben III. Eduárd felmondta a békeszerződést Franciaországgal, és csapatokat küldött Bretagne-ba. 1345. augusztus 14-én az angolok lemészárolták Guernsey francia helyőrségét, és ezzel visszaszerezték az uralmat a Csatorna-szigetek felett, ami megkönnyítette a kapcsolattartást a szigetország és Bretagne között.[19]

1346. június 9-én Thomas Dagworth súlyos vereséget mért a franciákra a saint-pol-de-léon-i csatában. Montforti János július utolsó napjaiban megkezdte Quimper ostromát, de augusztus közepén meglepték Blois-i Károly csapatai, és szétverték seregét. János Hennebont-ban talált menedéket, de megbetegedett, és szeptember 26-án meghalt. Az új herceg, János, mindössze ötéves volt,[19]

A háború ezután változó intenzitással folyt. 1347-ben a La Roche-Derrien-i csatában elfogták Blois-i Károlyt, és kilenc évre a londoni Towerbe zárták. A harcot felesége, Penthièvre Johanna folytatta a francia király segítségével, de seregeik 1352-ben vereséget szenvedtek Mauronnál.[20]

1364. szeptember 29-én Montfort János és Flandriai Johanna fia, János győzött az Auray-i csatában. Blois-i Károly elesett, és egy év múlva a francia király támogatásáról biztosította a herceget.[21]

Jegyzetek

  1. ↑ a b Jonathan Sumption 370. oldal
  2. ↑ a b c Daily Medieval 1
  3. ↑ a b c Daily Medieval 2
  4. ↑ Jonathan Sumption 374. oldal
  5. ↑ a b Jonathan Sumption 375. oldal
  6. ↑ a b Jonathan Sumption 377. oldal
  7. ↑ Jonathan Sumption 378. oldal
  8. ↑ Jonathan Sumption 379. oldal
  9. ↑ Jonathan Sumption 380. oldal
  10. ↑ a b Jonathan Sumption 381. oldal
  11. ↑ Jonathan Sumption 385. oldal
  12. ↑ a b Jonathan Sumption 383. oldal
  13. ↑ a b c Jonathan Sumption 384. oldal
  14. ↑ a b c Jonathan Sumption 386. oldal
  15. ↑ a b Jonathan Sumption 387. oldal
  16. ↑ Jonathan Sumption 388. oldal
  17. ↑ Desmond Seward 49. oldal
  18. ↑ Wagner
  19. ↑ a b Jonathan Sumption 471. oldal
  20. ↑ George Childs Kohn
  21. ↑ Daily Medieval 3

Források

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Breton_örökösödési_háború&oldid=23681249”