Jefferson Airplane
| Jefferson Airplane | |
 | |
| Az együttes tagjai (a bal felső saroktól): Marty Balin, Jack Casady, Grace Slick, Spencer Dryden, Jorma Kaukonen, Paul Kantner. | |
| Információk | |
| Eredet | [[Fájl:Flag of Sablon:Zászló/United States.svg|22px|keret|class=noviewer|United States]] San Francisco, Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok |
| Alapítva | 1965 |
| Megszűnt | 1972 |
| Aktív évek | 1965 – 1973 1989 |
| Műfaj | Pszichedelikus rock Acid rock Folk rock Hard rock |
| Kiadó | RCA Victor Grunt Records Epic Records |
| Tagok | |
| Grace Slick Marty Balin Paul Kantner Jorma Kaukonen Jack Casady Spencer Dryden (elhunyt) Signe Toly Anderson Skip Spence (elhunyt) Joey Covington John Barbata Papa John Creach (elhunyt) Bob Harvey David Freiberg Jerry Peloquin | |
| [http://jeffersonairplane.com A Jefferson Airplane weboldala] | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Jefferson Airplane témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A Jefferson Airplane egy San Franciscó-i rockegyüttes, az LSD inspirálta pszichedelikus rock úttörője.[1]
Az Airplane volt az 1960-as évek közepén, San Franciscóban kialakuló pszichedelikus mozgalom „zászlóshajója”. A San Franciscó-i együttesek közül sok tekintetben volt az első: elsőként játszott egy táncmulatságon – az 1965 októberében, a Longshoremen’s Hallban rendezett happeningen.[2][3][4] Elsőként kapott szerződést egy nagy kiadótól, elsőként szerepelt a televízióban, az Airplane-nek voltak először slágerei és elsőként turnézott az USA keleti partvidékén és Európában.
A Jefferson Airplane az 1960-as évek végéig a világ legkeresettebb és legjobban fizetett koncertező együtteseinek egyike volt. Albumaiból rengeteget adtak el (rendre a Top 20-ban szerepeltek), két dala pedig bekerült a Top 10-be. Az együttes 1967-es Surrealistic Pillow című albumát máig „a szerelem nyara” egyik legfontosabb dokumentumának tartják. 1969-es woodstocki fellépésüket a rockzene történetének legemlékezetesebb pillanatai között tartják számon. Az Airplane és utódzenekara, a Jefferson Starship albumaiból az USA-ban 13 és fél millió darabot adtak el.[5]
Az elmúlt évtizedekben az együttes különböző nevek alatt, más-más tagokkal működött: 1974 és 1984 között Jefferson Starship, 1984 és 1990 között Starship, 1992 óta pedig Jefferson Starship - The Next Generation néven.
Az együttest 1996-ban iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be.[6]
Történet
Korai évek
A Jefferson Airplane 1965 nyarán alakult San Franciscóban, a San Francisco-öböl környékén végbemenő folkzenei robbanás folyamán. Bár az Airplane-t tipikus San Franciscó-i együttesnek tartották, csak Paul Kantner született a városban.
A csoport alapítója Marty Balin énekes volt, aki az 1960-as évek elején popénekesi karriert kezdett és több saját felvételt készített. 1965 közepén adományokat gyűjtött, hogy megnyithassa éjszakai klubját, a The Matrixot.
Balin egy másik helyi klubban, a Drinking Gourdban találkozott Paul Kantner folkzenésszel. Kantner Jerry Garciával, David Crosbyval és Janis Joplinnal az 1960-as évek elején tűnt fel az öböl környéki folkzenei színtéren. Saját bevallása szerint zenéjére ekkoriban leginkább a The Kingston Trio nevű folkegyüttes hatott. 1964-ben rövid ideig Los Angelesben élt, ahol David Freiberggel, a Jefferson Airplane és a Jefferson Starship későbbi tagjával alakított duót (Freiberg ezután alapította meg a Quicksilver Messenger Service-t, melynek énekes-basszusgitárosa lett).
Balin szerződtette Kantnert, és együtt kerestek zenészeket a The Matrix házi zenekarához. Miután Balin hallotta Signe Toly Andersont a Drinking Gourdban, felkérte, hogy legyen az együttes második énekese. Anderson egy év múlva, gyermeke születése után lépett ki az együttesből.
Kantner ezután régi barátját, Jorma Kaukonen bluesgitárost hívta meg alakuló együttesébe. A Washington, D.C.-ben született Kaukonen az 1960-as évek elején költözött Kaliforniába, Kantnerrel pedig 1962-ben, a Santa Clara Universityn ismerkedett meg. Kaukonen együtt próbált az együttessel, de végleges csatlakozása kérdéses volt. Biztossá csak azután vált, hogy gitárjával kipróbálhatta azt a szalagos késleltetési effektet létrehozó eszközt, amit Ken Kesey használt Acid Test-partijain. Az együtteshez ezután csatlakozott Jerry Peloquin dobos és Bob Harvey basszusgitáros.
A csoport nevének eredetét gyakran vitatják. A szlengben a „Jefferson airplane” egy félbetört gyufaszálat jelent, amivel az ujjak megégetése nélkül lehet fogni a túl rövidre szívott marihuánás cigarettát.[7] Egy városi legenda szerint innen ered az együttes neve, de Jorma Kaukonen azt állította, hogy a nevet – Blind Lemon Jefferson nevének paródiáját – barátja, Steve Talbot találta ki.[8] Kaukonen 2007-ben így nyilatkozott:
| „ | Volt ez a barátom [Talbot] Berkeleyben, aki vicces neveket adott az embereknek. Engem Blind Thomas Jefferson Airplane-nek nevezett (Blind Lemon Jefferson után). Emlékszem, amikor a srácok nevet kerestek az együttesnek és senkinek sem jutott eszébe semmi, azt mondtam: ‘Akartok egy dilis nevet? Van nektek egy dilis nevem!’ | ” |
Első nyilvános fellépésük a The Matrix megnyitóján, 1965. augusztus 13-án volt. Zenéjükre elsősorban a The Beatles, a The Byrds és a The Lovin’ Spoonful hatott, melynek eredményeként hangzásuk a popzene felé közeledett.
Néhány héttel később Peloquin – részben zenésztársai drogfogyasztása miatt – kilépett az együttesből. Helyét Skip Spence vette át, aki eredetileg énekes-gitáros volt (később ő alapította meg a Moby Grape nevű együttest). Mivel Harveyt nem tartották elég tehetségesnek, 1965 októberében Jack Casady, Kaukonen egyik régi washingtoni barátja lett az új basszusgitáros. Első koncertjét két héttel érkezése után, a berkeleyi főiskolán adta az együttessel.
Előadói képességeik rendkívül gyorsan fejlődtek. Ralph J. Gleason, a San Francisco Chronicle dzsesszkritikusának elismerő írásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Jefferson Airplane San Francisco egyik legismertebb formációja legyen. Gleason a The Matrixban adott egyik koncert után azt írta, hogy az Airplane „az egyik legjobb együttes” volt. Gleason támogatása egyre nagyobb ismertséget szerzett az együttesnek. Alig három hónappal később menedzserük, Matthew Katz már vezető lemezkiadók ajánlatai közül válogathatott, bár addig az Airplane még nem lépett fel az öböl környékén kívül.
1965 végén két fontos koncert is volt, melyen az együttes szerepelt. Az első az 1965. október 16-án, a Longshoremen’s Hallban tartott happening volt, ahol Gleason először látta az együttest. Ezen a koncerten szerepelt egy helyi folk rock-együttes, a The Great Society, melynek Grace Slick volt az énekese. Paul Kantner aznap találkozott vele először. November 6-án a San Francisco Mime Troupe javára tartott jótékonysági koncert fő attrakciója az Airplane volt. Ezt az eseményt Bill Graham, az együttes későbbi menedzsere szervezte.
1965 novemberében az együttes szerződést kötött az RCA Victorral, melyben szerepelt egy akkoriban példátlannak számító, 25 000 dolláros előleg is. 1965. december 10-én a The Great Society és más együttesek mellett az Airplane is fellépett Graham új koncertterme, a The Fillmore megnyitóján. Az együttes a Chet Helms által promotált Family Dog-rendezvényeken is szerepelt.
Az együttes első kislemeze Balin dala, az It’s No Secret volt (amit állítólag Otis Redding ihletett); B-oldalán a Runnin’ ‘Round This World szerepelt, mely az együttes és az RCA első komolyabb nézeteltéréséhez vezetett.
Miután 1966 márciusában első albumuk, a Jefferson Airplane Takes Off felvételei elkészültek, Skip Spence kilépett az együttesből. Helyét Spencer Dryden vette át, aki 1966. július 4-én, a Berkeleyi Folkfesztiválon lépett fel először az Airplane-nel.
Menedzserüket, Matthew Katzot augusztusban elbocsátották; ideiglenes menedzsernek és turnészervezőnek Balin barátját és szobatársát, Bill Thompsont választották. Thompson – az együttes barátja és segítője – korábban a Chronicle-nek dolgozott. Ő vette rá Gleasont és John Wasserman kritikust, hogy nézze meg az Airplane-t. Gleasonnek köszönhetően Thompsonnak sikerült fellépési lehetőséget szereznie a Berkeleyi Folkfesztiválon és a Montereyi Jazzfesztiválon.
1966 szeptemberében megjelent a Jefferson Airplane Takes Off. A folkos hangzású albumon az eredeti It’s No Secret és a Come Up the Years mellett John D. Loudermilk Tobacco Roadja és Dino Valente Let’s Get Together című dala is szerepelt. Az album elég sikeresnek bizonyult az USA-ban, ahol aranylemez lett. Az RCA eredetileg 15 000 darabot gyártott, de egyedül San Franciscóban több mint 10 000 darabot adtak el, így a kiadónak újra kellett nyomnia az albumot. Az új kiadáson azonban nem szerepelt a Runnin’ ‘Round This World, mert a kiadó vezetőinek nem tetszett a dalban elhangzó „trip” szó, ami a szlengben drogos „utazást” is jelent. Ugyanilyen indokkal a Let Me In szövegében a „you shut your door; you know where” (becsaptad az ajtód, tudod, hogy hol) helyett „you shut your door; now it ain't fair” (becsaptad az ajtód, ez nem szép), a Run Aroundban pedig „flowers that sway as you lay under me” (a virágok, mik hajladoznak, ahogy alattam fekszel) helyett „flowers that sway as you stay here by me” (a virágok, mik hajladoznak, ahogy mellettem állsz) hallható. A Takes Off eredeti példányai ma már több ezer dollárt érnek.
Grace Slick érkezése
Signe Anderson 1966 májusában szülte meg gyermekét, októberben pedig kilépett az együttesből. Utolsó fellépése az Airplane-nel 1966. október 15-én volt a Fillmore-ban. A következő éjszaka már utóda, Grace Slick énekelt az együttessel. Slick korábban profi modell volt, az Airplane pedig már jól ismerte: ott volt a The Matrix megnyitóján és a The Great Society gyakran játszott az Airplane előzenekaraként.
Slick szerződtetése kulcsfontosságúnak bizonyult a Jefferson Airplane kereskedelmi sikerében: erőteljes ám hajlékony alt hangja remekül illett az együttes pszichedelikus zenéjéhez, emellett csinos is volt, színpadi mozgása pedig meghatározó volt a koncerteken.
A The Great Society korábban már felvette a Somebody to Love című dalt (Someone to Love címmel) egyetlen kislemeze, a Free Advice B-oldalára. A felvétel producere Sylvester Stewart (ismertebb nevén Sly Stone) volt, ám így is több mint 50 próbálkozás kellett egy megfelelő felvétel elkészítéséhez. A The Great Society a feloszlás mellett döntött, utolsó koncertje 1966. szeptember 11-én volt. Slicket ezután Jack Casady hívta meg az Airplane-be. Casady tehetsége fontos szerepet játszott abban, hogy Grace elfogadja az ajánlatot. Grace-t előző szerződéséből 750 dollárért váltották ki.
Kereskedelmi áttörés
1966 decemberében a Newsweek a Jefferson Airplane-t is megemlítette a pezsgő San Franciscó-i zenei életről szóló cikkében. A cikk az egyik első volt azok közül, melyek nyomán fiatalok ezrei özönlöttek a városba, és amelyek közreműködtek a hippikultúra kiárusításában és anyagi értelemben vett kizsákmányolásában.
1967 elején Bill Graham lett az együttes menedzsere. Januárban Los Angelesbe utaztak, hogy felvegyék következő albumukat, emellett pedig – életükben először – a keleti partvidékre is ellátogattak. 1967. január 14-én a The Grateful Dead és a Quicksilver Messenger Service mellett a Jefferson Airplane is fellépett a Golden Gate Parkban rendezett Human Be-In nevű rendezvényen, egy egész napos happeningen, ami a szerelem nyarának egyik fontos előzménye volt.
Az Airplane ebben az időszakban vált nemzetközileg is ismertté. Donovan, aki 1966 elején látta az együttest, megemlítette őket The Fat Angel című dalában, ami Sunshine Superman című albumán jelent meg.
Második albumuk, a Surrealistic Pillow világraszóló hírnevet szerzett az együttesnek. Producere Rick Jarrard volt, felvételéhez pedig mindössze 13 napra és 8 000 dollárra volt szükség. Az album 1967 februárjában jelent meg, a Billboard listáján a 3. helyig jutott és március 25-től több mint egy évig maradt ott. A Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című korszakalkotó albuma mellett a Surrealistic Pillow az 1967-es „szerelem nyarának” egyik meghatározó dokumentuma. A cím az album „árnyékproducerétől”, Jerry Garciától ered, aki egyszer azt mondta, hogy a hangzása „olyan szürreális, mint egy párna”. Bár a kiadó Garciát közreműködéséért nem jelölte producerként, az album borítóján spirituális tanácsadóként hivatkoztak rá.
Az Airplane két legismertebb dala, a Somebody to Love és a White Rabbit mellett az albumon hallható Skip Spence My Best Friend és Marty Balin Plastic Fantastic Lover című dala, valamint a Balin és Paul Kantner által közösen írt Today. Az együttes korábbi folkos stílusát idézte Jorma Kaukonen Embryonic Journey című instrumentális dala, egyben első szerzeménye az együttes egyik albumán.
Az albumról kimásolt első kislemez, a My Best Friend nem került fel a listákra, ám a következő kettő az élvonalba repítette az együttest. A Somebody to Love (#5) és a White Rabbit (#8) egyaránt sláger lett, 1967 végére pedig az Airplane világszerte ismertté és az egyik legnépszerűbb és legjobban fizetett amerikai együttessé vált.
1967. június 17-én a Jefferson Airplane fellépett a Montereyi popfesztiválon. A háromnapos rendezvényen a New York-i, a San Franciscó-i, a Los Angeles-i zenei színtér vezető együttesei és feltörekvő brit együttesek is felléptek. A fesztivál eseményeit megörökítő film révén az addig csak helyi ismertségű együttesek nemzetközi hírnévre tettek szert. D. A. Pennebaker Monterey Pop című filmjébe az Airplane két dala, a High Flyin' Bird és a Today is bekerült.
Az Airplane népszerűségét növelte, hogy több, országosan ismert TV-műsorban is szerepelt. Ilyen volt Johnny Carson Tonight Show-ja és a The Ed Sullivan Show. A The Smothers Brothers Comedy Hour című műsorban adott fellépésüket (a Somebody to Love-ot és a White Rabbitet játszották el) már színesben vették fel és a későbbi években gyakran ismételték. A felvétel azért is említésre méltó, mert bluebox technikával próbálták utánozni az együttes koncertjeinek szerves részét képező pszichedelikus fényshow-t.[9]
Irányváltás
A Jefferson Airplane felállása 1967 és 1970 között állandó volt. Ebben az időszakban további öt albumot adtak ki és rendszeresen turnéztak az USA-ban és Európában. A Surrealistic Pillow után az együttes zenéje komoly átalakuláson ment keresztül. Új stílusukra leginkább Jimi Hendrix és a Cream hatott, melynek nyomán – több más együtteshez hasonlóan – hangzásuk keményebbé vált, az improvizáció pedig egyre nagyobb szerephez jutott koncertjeiken.
Az együttes harmadik albuma, az After Bathing at Baxter’s 1967. november 27-én jelent meg és a listákon a 17. helyig jutott. A Ron Cobb által tervezett borítón egy Heath Robinson-stílusú, Haight Ashbury-i házat idéző repülőgép látható, amint az amerikai tömegkultúra káosza felett repül el.
Az együttes pszichedelikus rockhoz való elkötelezettségét mutató album névleges producerének, Al Schmittnek kevés beleszólása volt a négy hónapig tartó felvételekbe. Míg az előző albumon hagyományos hosszúságú (2-3 perces) dalok voltak, a Baxter’s hosszabb, többrészes tételekből állt. Marty Balin dalszerzői szerepe egyre csökkent, ezt a feladatot Paul Kantner és Grace Slick vette át. Több más dolog mellett Balin egyre inkább kiábrándult a folyamatos drogozásból és a többiek beképzeltségéből, amit a hirtelen jött siker okozott.
Az album egyúttal az Airplane kislemezlistákon való szereplésének végét is jelentette. Míg a White Rabbit és a Somebody to Love a Top 10-be került, a Baxter’sről kimásolt The Ballad of You and Me and Pooneil csak a 43. helyig jutott. Az együttes későbbi kislemezei közül egy sem jutott a Top 50-be, néhány pedig még a listákra sem került fel.
Ennek ellenére a Jefferson Airplane továbbra is rendkívül sikeres „albumorientált” együttes maradt. Az USA-ban 1967 és 1972 között nyolc egymást követő albumuk jutott a Top 20-ba, ezek közül a Surrealistic Pillow és az 1968-as Crown of Creation a Top 10-be is bekerült.
1968–1970
1968 februárjában az együttes szakított Bill Graham menedzserrel, miután Grace Slick ultimátumot adott társainak, hogy vagy Graham megy, vagy ő. Új menedzserük Bill Thompson lett, aki azonnal hozzálátott az együttes pénzügyeinek rendbetételéhez. A szerzői jogok kezelésére létrehozta az Icebag Corp.-ot, és megvette a Golden Gate Parkkal szemben lévő Fulton Street 2400 szám alatti húszszobás villát, ahol az együttes irodáját és szállását rendezték be.
A Jefferson Airplane első jelentős európai turnéjára 1968 második felében került sor, a The Doors társaságában. A turné során Hollandiában, Angliában, Belgiumban, Németországban és Svédországban léptek fel. Egy hírhedt amszterdami koncerten, mialatt az együttes a Plastic Fantastic Lovert játszotta, a meglehetősen részeg Jim Morrison felment a színpadra és táncolni kezdett. Ahogy az együttes egyre gyorsabban játszott, Morrison körbe-körbe forgott egészen addig, amíg Marty Balin előtt össze nem esett. Morrisont aznap este kórházba kellett szállítani, így helyette Ray Manzareknek kellett énekelnie.[10][11]
Az együttes negyedik albuma, az 1968 szeptemberében megjelent Crown of Creation nagyon sikeres volt, a listákon a 6. helyig jutott. Az albumot nyitó Lather című dalt Grace Slick írta, és állítólag Spencer Drydennel való kapcsolatáról szól. David Crosby Triad című dalát eredetileg a The Byrds The Notorious Byrd Brothers című albumához ajánlotta fel, de témája (ménage à trois, vagyis egy szerelmi háromszög) miatt társai leszavazták az albumról. Slick tüzes, szexet és kábítószereket dicsőítő dala, a Greasy Heart 1968 márciusában kislemezen is megjelent. Az albumra eredetileg fel nem került dalok között van a Would You Like a Snack?, melynek társszerzőjeként Frank Zappát tüntették fel.
1969 februárjában jelent meg az együttes első koncertalbuma, a Bless Its Pointed Little Head. A felvételek a San Franciscó-i Fillmore Westben (október 24–26.) és a New York-i Fillmore Eastben (november 28–30-án, az együttes hagyományos hálaadásnapi koncertjén) készültek. Az album a lista 17. helyéig jutott.
1969. augusztus 17-én, néhány nappal a New York-i Central Parkban adott ingyenes koncert után az együttes a woodstocki fesztiválon lépett fel. Grace Slick így üdvözölte a tömeget: „Rendben van, láttátok már a nehézfiúkat, most jöjjön egy kis reggeli téboly; higgyétek el, ez egy új kor hajnala... Jó reggelt, emberek!” A koncerten csatlakozott hozzájuk Nicky Hopkins zongorista, aki pályája során számtalan más előadóval is együtt játszott. Jeff Tamarkinnak adott 1992-es interjújában Paul Kantner rajongással idézte fel az eseményeket, ám Grace Slicknek és Spencer Drydennek kevésbé szép emlékei voltak.
A koncert másnapján az együttes a The Dick Cavett Show-ban lépett fel. Ezekben a hónapokban vették fel Volunteers című albumukat, melyhez a San Franciscó-i Wally Heider Studios új, 16 sávos keverőpultját használták. A Volunteers volt az utolsó album, melyen az együttes „klasszikus” felállása játszott. Az album 1970 elején a listák 13. helyéig jutott. Ez volt pályájuk legpolitikusabb albuma, melyen nyíltan véleményt mondtak a vietnami háborúról és az USA gyorsan változó belpolitikai helyzetéről. Az album legfontosabb dalai közé tartozik a címadó Volunteers, a We Can Be Together, a Good Shepherd és a Wooden Ships, amit Paul Kantner David Crosbyval és Stephen Stillsszel írt. A dal a Crosby, Stills & Nash első albumán is megjelent.
Az RCA nemtetszését fejezte ki a We Can Be Together „up against the wall, motherfucker” sorával szemben. Az együttes úgy kerülte el a cenzúrát, hogy felhívta a figyelmet a Hair ugyancsak RCA által kiadott albumváltozatára, melyen szintén szerepelt a fuck szó.
1969. december 6-án más együttesek mellett az Airplane is fellépett az Altamont Free Concert nevű rendezvényen. A The Rolling Stones által szervezett fesztivált erőszakos események kísérték. A biztonsági feladatokkal megbízott Pokol angyalai nevű motorosbanda egy tömegverekedésben eszméletlenre verte Marty Balint. A koncert a Rolling Stones műsora nyomán vált hírhedtté: a Pokol angyalainak néhány tagja a színpad előtt leszúrt egy Meredith Hunter nevű fekete tinédzsert, akinél állítólag egy pisztoly volt. Ez az esemény áll a koncertről készült Gimmie Shelter című dokumentumfilm középpontjában.
1970 februárjában Spencer Dryden otthagyta az együttest. Állítása szerint elege volt a négy évig tartó „LSD-körhintából” és kiábrándítónak találta az altamonti eseményeket: „Egyáltalán nem úgy néztek ki, mint a tarka ruhás, boldog hippik. Az egész jobban hasonlított egy Hieronymus Bosch-festményre.” A zenei életbe 1972-ben tért vissza, a Grateful Dead tagjaival alapított New Riders of the Purple Sage dobosaként. Dryden helyét a Los Angeles-i Joey Covington vette át, aki 1969-ben már játszott a Hot Tunával.
Az együttes 1970 első felében folytatta a turnézást, de abban az évben csak egy kislemezt vettek fel a Have You Seen the Saucers? és a Mexico című dallal. Utóbbi nyílt támadás Richard Nixon Elfogási hadművelete ellen, melynek célja az USA-ba irányuló marihuánaszállítás megszüntetése volt. A Have You Seen the Saucers? Kantner első sci-fi-ihletésű dala volt, melyet több hasonló követett a későbbi években.
Új utakon
1969-ben Jack Casady és Jorma Kaukonen úgy döntött, hogy visszatérnek a hagyományos blueshoz; új projektjüket Hot Tunának nevezték el. Kezdetben duóként léptek fel, az Airplane koncertjei előtt játszottak el néhány dalt. Az elkövetkező hónapokban az Airplane több tagja és más zenészek – például Joey Covington – is gyakran csatlakoztak hozzájuk.
Az év végén Casady és Kaukonen egy teljes egészében akusztikus bluesalbumot vett fel, ami 1970 tavaszán jelent meg. Az első Hot Tuna-album kimondottan sikeres volt, a listákon a 30. helyig jutott. A következő két évben Casady és Kaukonen egyre több időt fordított a Hot Tunára, ami hozzájárult az Airplane-en belüli ellentétek növekedéséhez.
A Hot Tuna az Airplane új taggal való bővüléséhez is vezetett. Covington az 1960-as évek közepén, Los Angelesben találkozott Papa John Creach dzsessz- és blueshegedűssel. Covington meghívta Creachet az Airplane 1970. október 5-én esedékes koncertjére, a Winterland Ballroomba. Ezzel egyidejűleg Creach a Hot Tuna és az Airplane állandó tagja is lett.
A Winterlandben tartott koncert más szempontból is fordulópont volt az együttes történetében: barátjukra, az előző napon elhunyt Janis Joplinra emlékeztek. Joplin halála miatt Balin, aki közeli barátja volt az énekesnőnek, nem lépett fel aznap este.
Ebben az időszakban Paul Kantner első, sci-fi-ihletésű szólóalbumán dolgozott az Airplane tagjaival és zenész barátaival. A Blows Against the Empire című album 1970 októberében jelent meg, előadóként pedig a Paul Kantner/Jefferson Starshipet jelölték meg. A Jefferson Starship ezen „prototípusának” David Crosby, Graham Nash, a Grateful Deadből Jerry Garcia, Bill Kreutzmann és Mickey Hart, az Airplane-ből pedig Grace Slick, Joey Covington és Jack Casady volt a tagja.
A Jefferson Airplane hagyományos, Fillmore Eastbeli hálaadásnapi koncertjével (a rövidéletű Kantner–Balin–Slick–Kaukonen–Casady–Creach–Covington-felállás utolsó koncertjével) és első válogatásalbuma, a The Worst of Jefferson Airplane kiadásával zárta az évet. Az album a Billboard 200 albumslágerlista 12. helyéig jutott.
Hanyatlás és feloszlás
Az 1971-es év rendkívül mozgalmasnak bizonyult az együttes számára. Grace Slick és Paul Kantner 1970-ben kezdett kapcsolatot, 1971. január 25-én pedig megszületett lányuk, China Wing Kantner. Grace nem sokkal azelőtt vált el első férjétől, de Kantnerrel megegyezett, hogy nem házasodnak össze.
1971 márciusában Marty Balin, az Airplane alapítója és másik énekese hivatalosan is bejelentette, hogy kiválik az együttesből. Bár a koncerteken az után is aktívan szerepelt, hogy az együttes kevesebb szerelmes dalt játszott, súlyosbodó alkoholproblémája miatt, valamint a Kantner–Slick és a Kaukonen–Casady párosok mellett nem maradt helye az együttesben. Barátja, Janis Joplin halála is mélyen megrendítette, ezért megpróbált egészségesebb életet élni. Új hobbija, a jóga, valamint a drogok és az alkohol elutasítása még inkább elidegenítette az együttes többi tagjától, akik továbbra is nagy mennyiségű kábítószert fogyasztottak. Ez a feszültség az új album felvételét is megnehezítette. Balin akkoriban több új dalt is írt, melyek közül az Emergency és a You Wear Your Dresses Too Short későbbi válogatásalbumokon jelent meg.
1971. május 13-án Grace Slick kis híján halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett, amikor autója egy alagút falának csapódott a Golden Gate híd közelében. Felépülése több hónapig tartott, ezért az Airplane-nek több fellépést is le kellett mondania.
Ennek ellenére az együttes 1971-ben is készített felvételeket. Szeptemberben jelent meg új albumuk, a Bark. Bár ez volt utolsó albumuk az RCA-vel kötött szerződésük lejárta előtt, saját kiadójuk, a Grunt Records első kiadványaként került az üzletekbe. Menedzserük, Bill Thompson végül egyezségre jutott az RCA-vel az album terjesztését illetően.
Az albumról kimásolt és kislemezen is kiadott Pretty as You Feel eredetileg egy hosszabb jam volt, melyen Carlos Santana is játszott és Joey Covington énekelt. Ez volt az együttes utolsó kislemeze, mely az USA-ban felkerült a listákra (a 60. helyet érte el).
A Kantner–Slick és a Kaukonen–Casady párosok között még Balin távozása után is komoly személyi és kreatív ellentétek feszültek. (Jorma Kaukonen Third Week in the Chelsea című dalában az együttes elhagyásával kapcsolatos gondolatait fogalmazta meg.) A problémákat tovább súlyosbította a tagok drogfüggősége – különösen Slick alkoholizmusa –, melyek nyomán az Airplane egyre megbízhatatlanabbá vált; koncertjeiken – melyekről gyakran elkéstek – sokszor kaotikus állapotok uralkodtak. 1972 elejére az együttes környezetéhez tartozó emberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy az Airplane a feloszlás szélén állt.
Az együttes elég sokáig együtt maradt ahhoz, hogy még egy albumot kiadjon. 1972 júliusában jelent meg a felületes, sietősen felvett Long John Silver. Ekkorra a tagok már többet foglalkoztak szólóalbumaikkal, mint az Airplane-nel. A Hot Tuna 1971-ben adta ki második albumát, ami még az elsőnél is sikeresebb volt. Emiatt a Bark felvételei alatt a Hot Tuna és a Kantner–Slick duó saját albumain is dolgozott. Bár Joey Covington hivatalosan az együttes tagja volt, idejének nagy részét saját albumának felvételével töltötte (Peter Kaukonennel és Black Kangarooval). A Long John Silver dalainak többségén és az albumot népszerűsítő turnén Covington helyett John Barbata dobolt. Az album leginkább borítója miatt érdekes, amiből egy szivardobozt lehetett hajtogatni.
1972 nyarán az együttes több mint egy év után újra turnézni kezdett. Slick mellett az új énekes Kantner régi barátja, David Freiberg lett. A turné keretében ingyenes koncertet adtak a New York-i Central Parkban, ahol mintegy 50 000 ember hallgatta az együttest.
Szeptemberben visszatértek a nyugati partra, San Diegóban, Hollywoodban és Albuquerque-ben léptek fel. A turné utolsó állomása a San Franciscó-i Winterland Ballroom volt, ahol 1972. szeptember 21-én és 22-én adtak koncertet, melyeket fel is vettek. A második koncert végén Marty Balin csatlakozott az együtteshez, hogy elénekelje a Volunteers és a You Wear Your Dresses Too Short című dalokat.
Bár hivatalosan sosem jelentették be, a winterlandi koncertek voltak az együttes utolsó fellépései az 1989-es újraegyesülési turné előtt. 1973 elejére Casady és Kaukonen otthagyta az együttest, hogy a Hot Tunával foglalkozzanak, és hogy több idejük maradjon gyorskorcsolyázásra, amit Freiberg ajánlott a csapatszellem megőrzése érdekében. Freiberg Slickkel és Kantnerrel készítette el a Baron von Tollbooth & the Chrome Nun című albumot, majd megalapították a Jefferson Starship nevű együttest.
1973 áprilisában jelent meg az együttes második koncertalbuma, a Thirty Seconds Over Winterland. Legtöbben a borítója miatt ismerik, melyen repülő kenyérpirítók láthatóak. Az együttes később pert indított a Berkeley Systems ellen, mivel a cég After Dark nevű képernyővédő-csomagjában az egyik opció nagyon hasonlított a kenyérpirítós képre.
1974-ben jelent meg az utolsó hivatalos Jefferson Airplane-album, az Early Flight. Az albumon korábbi kislemezek és azok B-oldalai (köztük a Mexico és a Have You Seen the Saucers?), valamint kiadatlan dalok szerepeltek.
Jefferson Starship / Starship
1974-ben, négy évvel a Blows Against the Empire után, a Dragon Fly című album megjelenésével hivatalosan is megalakult a Jefferson Starship. A Caroline című dalt Marty Balin énekelte; Kantneren és Slicken kívül az együttesben Freiberg (basszusgitár, billentyűs hangszerek), Craig Chaquico (szólógitár), Pete Sears (basszusgitár, billentyűs hangszerek), John Barbata és Papa John Creach játszott.
Balin hivatalosan 1975-ben lett az együttes tagja és vele jelentették meg a listavezető Red Octopus című albumot. A Balin által énekelt Miracles című dal a listák 3. helyét érte el. A Jefferson Starship 1974 és 1978 között négy albumot jelentetett meg és több slágere is volt, például a Count on Me, a With Your Love és a Runaway. 1978-ban Balin kivált az együttesből. 1981-ben jelentette meg első szólóalbumát, melyről két dal, a Hearts és az Atlanta Lady (Something About Your Love) a Top 40-be is bekerült.
Slick alkoholizmusa egyre nagyobb problémát jelentett, és 1978-ban, Németországban két botrányos koncerthez vezetett.[12] Az első koncerten a rajongók dühükben felmásztak a színpadra, mert Slick nem jelent meg. A második koncerten Slick teljesen részeg volt, káromkodott és a dalokban szexuális célzásokat ejtett el. A közönséget arra emlékeztette, hogy országuk elvesztette a második világháborút (többször megkérdezte, hogy „Ki nyerte meg a háborút?”) és arra is utalt, hogy minden német felelős volt a háború borzalmaiért.[13][14] A koncert után Slicket kirúgták az együttesből.
Az 1979-es Freedom at Point Zero című album megjelenésekor Kantner, Chaquico, Freiberg és Sears mellett az együttes két új tagja Mickey Thomas énekes és Aynsley Dunbar dobos volt. Az új felállás Jane című dala kedvezően szerepelt a listákon. 1981-ben Slick újra csatlakozott az együtteshez, a Modern Times című albumon pedig több dalban vokálozott és énekelt. 1984-ben, a Nuclear Furniture című album megjelenése után Kantner kilépett az együttesből. Freiberg tovább turnézott az együttessel, de a következő album felvétele előtt ő is távozott.
Mivel Kantner pert indított, hogy volt zenésztársai ne használhassák a Jefferson Starship nevet, az együttes új neve Starship lett. Bár a kritikusok nem kedvelték könnyed, popos hangzásukat, az együttes mégis sikeres volt, a We Built This City és a Nothing’s Gonna Stop Us Now című dalok pedig listavezetők lettek. 1988-ban, a második album megjelenése után Slick otthagyta az együttest, a harmadik album után pedig a Starship megszűnt. Mickey Thomas nem sokkal később újraindította az együttest, ami Starship featuring Mickey Thomas néven azóta is aktívan működik. Koncerteken a Starship és a Jefferson Starship vele felvett dalait játsszák.
Közös projektek és újraalakulás
A Jefferson Starship 1984-es feloszlása után 1985-ben Kantner Marty Balinnel és Jack Casadyvel megalapította a KBC Bandet. Egyetlen albumukat, a KBC Bandet 1987-ben adta ki az Arista Records. Az együttes tagja volt még Tim Gorman (aki a The Whoval játszott billentyűs hangszereken) és Slick Aguilar gitáros (aki David Crosby együttesében játszott).
A KBC Band teremtette meg a lehetőséget a Jefferson Airplane újraalakulására. 1988. március 4-én, a Hot Tuna Kantnerrel közös fillmore-beli koncertjén Grace Slick és Papa John Creach is fellépett. Ezután nem sokkal – Spencer Dryden kivételével – újraalakult az együttes klasszikus felállása. Új albumukat a Columbia Records adta ki, de csak mérsékelt sikert aratott. Az albumot népszerűsítő turné sikeres volt, de utána a klasszikus felállás végleg feloszlott.
Az 1990-es évek elején Jefferson Starship – The Next Generation néven újjáéledt Jefferson Starship ma is aktívan működik. 1991-ben Kantner a Paul Kantner’s Wooden Ships nevű akusztikus trióval indult turnéra, melyben rajta kívül Aguilar és Gorman játszott. Régi dalaik mellett újakat is előadtak, melyeket a közönség kedvezően fogadott. Az akusztikus együttes sikere nyomán Kantner újraalapította régi együttesét. Aguilar és Gorman mellett Jack Casady, Papa John Creach, Prairie Prince dobos és Darby Gould énekes volt az együttes tagja.
1993-ban Marty Balin újra csatlakozott a Jefferson Starshiphez. 1994-ben, néhány héttel az európai turné után halt meg Papa John Creach. Ugyanekkor Darby Gould helyét Diana Mangano énekesnő vette át. 1995-ben jelent meg az együttes Deep Space/Virgin Sky című koncertalbuma, amit a hollywoodi House of Bluesban vettek fel. Az albumra nyolc új és hét régi dalt vettek fel, a Lawman, a Wooden Ships, a Somebody to Love és a White Rabbit című dalokat pedig Grace Slick énekelte. Az együttes 1999-es Windows of Heaven című albumán Slick az I’m on Fire című dalban vokálozott. Az évtized végén Casady kilépett az együttesből és Jorma Kaukonennel újraalapította a Hot Tunát, Tim Gorman helyét pedig Chris Smith vette át. Balin 2003-ig volt az együttes tagja, de azután is szerepelt néhány koncerten. 2005-ben David Freiberg újra csatlakozott az együtteshez. A Jefferson Starship ma is rendszeresen turnézik. Diana Mangano kifejező, erős hangja révén az együttes koncertjeinek hangulata nagyon hasonlít a Jefferson Airplane fellépéseire. 2007. június 30-án az NBC The Today Show című műsorában a Jefferson Starship három dalt adott elő.
Jorma Kaukonen szólóban turnézik, évente több mint 100 akusztikus koncertet ad. Néha Jack Casady is csatlakozik hozzá, akkor Hot Tunaként lépnek fel. Kaukonen dél-ohiói farmján gitártábort működtet, ahol saját bluestechnikáját tanítja.
Grace Slick 1989-ben felhagyott a zenéléssel, azóta csak néhány Jefferson Starship-koncerten lépett fel. Ezek közül a legfontosabb az együttes Deep Space/Virgin Sky című albuma, valamint egy 2001. szeptember 11. utáni jótékonysági koncert. Slick Linda Perry 1996-os és a Jefferson Starship 1999-es albumán is énekelt. Somebody to Love? című önéletrajza 1998-ban jelent meg. Slick ma elismert festőművész, műveinek legfőbb ihletői híres rockzenészek és kedvenc regénye, az Alice Csodaországban.
2004-ben Marty Balin büszkeséggel szögezte le, hogy rengeteg kortársukkal ellentétben a Jefferson Airplane tagjai mind túlélték az 1960-as éveket. Az 1999. április 16-án elhunyt Skip Spence kivételével mindegyikük megélte a 21. század kezdetét. Az anyagi és egészségi problémákkal küzdő Spencer Dryden 2005. január 11-én vastagbélrákban hunyt el.
Tagok
| 1965 nyara – 1965. október |
|
|---|---|
| 1965. október – 1966 közepe |
|
| 1966. október – 1970. február |
|
| Paul Kanter & Jefferson Starship (1970): Blows Against the Empire |
|
| 1970 vége – 1972 |
|
| 1972 eleje – 1972 közepe |
|
| 1972 közepe – 1974 |
|
| Újraegyesülési turné és album (1989) |
|
Diszkográfia
Bibliográfia
- Fred Dellar–Barry Lazell: NME Encyclopedia of Rock (Salamander Books, 1978)
- Jack S. Margolis–Richard Clorfene: A Child's Garden of Grass (Pocket, 1970) ISBN 0843103469
- Jeff Tamarkin: jegyzet a Jefferson Airplane Loves You című albumhoz
Források és jegyzetek
- ↑ rollingstone.com: 'Jefferson Airplane'
- ↑ travel.latimes.com: 'The 1960's: The Haight'
- ↑ pooterland.com: 'pOoTers pSycheDelic shAcK ChroniKles - 1965'
- ↑ sfmuseum.org: 'Chronology of San Francisco Rock 1965-1969'
- ↑ riaa.com: Top Selling Artists. (Hozzáférés: 2008. április 27.)
- ↑ rockhall.com: 'Jefferson Airplane'
- ↑ Margolis, Jack S., Clorfene, Richard. A Child's Garden of Grass. Pocket. ISBN 0843103469 (1970)
- ↑ jormakaukonen.com: 'Jorma Kaukonen Biography'
- ↑ youtube.com: 'Somebody to Love/White Rabbit'
- ↑ rockmine.com: 'The Ray Manzarek Interview'
- ↑ classicbands.com: 'Gary James' Interview with Ray Manzarek of The Doors'
- ↑ blender.com: 'Worst Onstage Meltdowns'
- ↑ gotarevolution.com: 'The Song of the Lorelei'
- ↑ VH1: Behind the Music: Jefferson Airplane (Paramount Television, 1998)
Külső hivatkozások
- A Jefferson Airplane hivatalos honlapja
- A Kantner-féle Jefferson Starship hivatalos honlapja
- Mickey Thomas és a Starship hivatalos honlapja
- A Starship nem hivatalos honlapja
- A Jefferson Airplane a Rolling Stone honlapján
- A Jefferson Starship a Rolling Stone honlapján
- Got a Revolution! – Jeff Tamarkin könyve a Jefferson Airplane-ről
- Take Me to a Circus Tent – Craig Fenton könyve a Jefferson Airplane-ről
- Grace Slick festményei
- Grace Slick rövid életrajza
- A Passzio.hu cikke a Jefferson Airplane-ről
.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}