Furulya

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Furulya
Furulya 001.jpg

Más nyelveken
angol: recorder
francia: flûte à bec
német: Blockflöte
olasz: flauto dolce
Besorolás
aerofonfúvósajaksípos
dugós furulya
Csőhossz szoprán: 28 cm
Rokon hangszerek fuvola, hatlyukú furulya, egykezes furulya, hosszú furulya
Hangszerjátékos furulyás
Hangterjedelem
Range SopranoRecorder.png
A Wikimédia Commons tartalmaz Furulya témájú médiaállományokat.

A furulya vagy blockflöte aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé tartozik. Egyenes fuvolának, csőrös fuvolának is nevezik, mert a harántfuvolával ellentétben a hangszert játék közben egyenesen, a levegőbefúvás irányában tartva, illetve fúvókájának csőrszerű nyúlványán keresztül fújva szólaltatják meg. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal és oktávátfúvással lehet képezni, e tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé sorolható akkor is, ha manapság gyakran műanyagból készül. A reneszánsz és a barokk zene kedvelt hangszere volt, később háttérbe szorult. Napjainkban historikus, korhű zenei előadásokon szólal meg, és az egyszerű modellek olcsósága miatt az iskolai zeneoktatásban, a műkedvelő muzsikálásban kap szerepet.

A furulya egyben az ajaksípos hangszerek egy csoportjának gyűjtőneve is: ide tartoznak a „végénfúvós” dugós furulyák általában, mint a blockflötén kívül a népi hatlyukú furulya, hosszú furulya; az oldalfúvós vagy harántfurulya; a peremfurulyák, mint a tilinkó vagy a szélfurulya; ezen kívül a peremvágásos furulya.

Leírása[szerkesztés]

A fúvóka[szerkesztés]

A furulya fúvókájának hosszmetszete
A: a csövet lezáró dugó (blokk)
B: a levegőáramot terelő keskeny légcsatorna
C: az ék, amely a hangot létrehozza (labium)

A furulyában – a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan – a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leváló légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés, peremhang egy hozzá csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő saját rezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva.

Míg például a fuvola esetén a hangot keltő levegőáramot a hangszerjátékos ajkaival képzett rés hozza létre, addig a furulyánál ezt a szerepet a fúvóka részét képező szűk légcsatorna tölti be. A hangszerjátékos az ajkai közé illesztett csőrszerű részbe fúj bele, így kizárólag a levegő áramlási sebességét tudja meghatározni, annak irányát, távolságát nem, ahogy ez a harántfuvola esetén viszont lehetséges.

A test[szerkesztés]

A mai furulyának legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó fej, a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy törzs, és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal (a mélyebb hangolású hangszereken nyitott billentyűvel) ellátott lábrész. Körtefából, paliszanderből, bukszusfából, újabban gyakran műanyagból készül, furata a fúvókától a lábrészig enyhén szűkülő, kónikus. A hét elülső hanglyuk diatonikus hangsort ad, a hátsó hüvelyklyuk az oktávátfúvást segíti. A kromatikus hangokat félig fedett lyukakkal vagy villás fogásokkal lehet elérni. Noha voltak próbálkozások a furulya billentyűzettel való ellátására, e hangszerváltozatok egyike sem tett szert nagy népszerűségre.

A hangszercsalád[szerkesztés]

Furulyacsalád.jpg

A barokk zeneművek előadásakor leggyakrabban használt furulyák ma a következők:

név hangolás jellemzői, használata
sopranino f" kicsi, éles hangú, régen flautino, flautino piccolo
szopránfurulya c" ma a zenetanulásban, a műkedvelő muzsikálásban legelterjedtebb típus
altfurulya f' a barokk zenében leginkább használt típus
tenorfurulya c' a legalsó (két) hanglyuk nyitott billentyűvel ellátva
basszusfurulya f gyakran toldalék fúvócsővel rendelkezik

A reneszánszban a furulyacsaládnak még további tagjai is használatban voltak (consort-hangszer), a Garkleinflötchentől (ennek mai változatai c''' alaphanggal készülnek) a nagy basszusig (F alaphanggal).

Részben a consort-hangzás korhű megidézésének céljából, részben pedig a kortárs zenében megkívánt különleges hatások keltésére a 20. század során a furulyacsalád lefelé ismét bővült, egészen a dupla-kontrabasszus furulyáig (F, alaphanggal). A Garkleinflötchenen a játékos gyakran egymásba font kezekkel játszik, mert a lyukak annyira közel vannak egymáshoz, hogy az azokat lefogó ujjak egymáshoz érnek. A basszus- és még mélyebb furulyák általában toldalék fúvócsővel rendelkeznek, a játékos gyakran fagottszerűen (akár a testéhez kötve) tartja őket, vagy a gyártó lábat alakított ki nekik, amelyre állítva a hangszer játék közben stabilan áll. A tenorfurulyát a legalsó hanglyuk lefogására szolgáló billentyűvel látják el (ez gyakran kettős, hogy a c' mellett a cisz' hangot is le lehessen fogni), még mélyebb furulyák esetén ehhez további billentyűk társulhatnak. A kortárs zenéhez használatos mélyebb furulyák alakja nagyban eltérhet közép- és kora újkori őseikétől, a hangok lefogása pedig bonyolult billentyűrendszer segítségével történik ezeken.

A furulyának is is létezik már elektroakusztikus – hagyományos módon is használható, de hangszedővel (pickup) ellátott, erősítőhöz csatlakoztatható vagy effektelhető, valamint tisztán elektromos változata is, utóbbi a benne és rajta (a hagyományos, akusztikus hangszer lyukjainak helyén) található érzékelők és a segédbeállítások adataiból folyamatosan állítja elő – tisztán elektronikus módon – a kívánt hangzást.

Története[szerkesztés]

A furulya eredete nem tisztázott. Az ókori kelták és germánok által hátrahagyott hangszerleletekben viszonylag sok furulyaszerű hangszert találunk, de a keleti, muszlim kultúrkörből való származás sem kizárható. A legkorábbi középkori ábrázolásokon a 11. századtól kezdve viszont már a legfontosabb vonásaiban a maival azonos hangszer tűnik fel. A legrégebbi fennmaradt középkori furulyák a 14. századból valóak. A középkori furulyát egy darab fából esztergálták, hengeres furata, a ma ismerthez hasonló csőrszerű befúvónyílása volt. Elülső oldalán hét hanglyuk, hátul egy magasan elhelyezett hüvelyklyuk volt ugyanúgy, mint a mai hangszereken.

A korai furulyákon – és egészen a 18. század második feléig általában a fafúvós hangszereken – még nem volt egyöntetű a jobb és bal kéz helyzete játék közben. Gyakran a mai szokástól eltérően a bal kéz kezelte a mélyebb hanglyukakat és a jobb a magasakat, ezért a viszonylag rövidebb kisujj számára fúrt utolsó hanglyuk a többi lyuk tengelyétől kétféle irányban térhetett el. Hogy emiatt ne kelljen kétféle hangszert készíteni, a legalsó hanglyukat két példányban, a kétféle tartásmódnak megfelelően fúrták ki, a fölöslegeset a zenész viasszal betömte.

A középkor érdekes furulyaszerű hangszere a mindössze három hanglyukkal ellátott egykezes furulya, amely az így felszabaduló másik kéz számára lehetővé tette a dobbal való ritmuskíséretet. E hangszerpárosnak a népi tánczenében használt változatai nyugat-Európában és az amerikai kontinensen a mai napig fellelhetőek.

A reneszánsz furulyacsalád

A reneszánsz korában a többi fafúvós hangszerhez hasonlóan a furulya is hangfekvés szerint differenciálódott, népes hangszercsaláddá alakult. Konstrukciója eközben alig változott, továbbra is jellemzően egyetlen darabból készült bő, hengeres furattal. Először a mélyebb hangolású hangszerváltozatok születtek meg, később a család felfelé is terjeszkedett. A 17. század elején már hét-nyolcféle különböző hangolású furulya volt használatban, egymástól kvinttávolságra hangolva, közülük a nagybasszus változat testhossza akár a két métert is elérhette. A kisebb méretű hangszereket csőrszerű befúvónyílással látták el, a nagyobb, játék közben lefelé tartott hangszereknek lapos felső része volt hátsó nyílású szélsapkával, a legmélyebbeket visszahajló S alakú fém toldalékcsövön keresztül szólaltatták meg. A mélyebb hangolású furulyákon a legalsó hanglyukat egy fecskefarok-formájú nyitott billentyűvel lehetett elérni.

A 17. század második felében a furulyák sokfélesége csökkent, a barokk zene ízlésvilágának megfelelően gyakran szólisztikusan, vagy vonósokkal együtt szólaltak meg continuo-kísérettel. Szükségessé vált, hogy más hangszerekhez lehessen hangolni őket, ezért a többi fafúvóshoz hasonlóan a furulyát is több, egymásba tolható részből kezdték összeállítani. Leggyakrabban akkori elnevezés szerint kisdiszkant, diszkant, alt, tenor és basszus fekvésű furulyákat használtak, felváltva f és c hangolással. Legszélesebb körben az f' hangolású altfurulyát használták. Furatuk kisebb átmérőjű, kúpszerűen enyhén szűkülő formájú lett, ennek megfelelően hangjuk szelídebbé, ugyanakkor felhangokban dúsabbá vált. A hangterjedelem két oktávnyira nőtt. A furulya (és több más fafúvós hangszer) tökéletesítésében nagy szerepe volt Jean Hotteterre párizsi hangszerkészítőnek.

A 18. század közepétől a furulyát a sokoldalúbb, árnyaltabb kifejezésmódot lehetővé tevő fuvola fokozatosan kiszorította a hangversenyéletből. A 20. század elején fedezték fel újra, elsősorban mint a zenetanulás egyszerű, olcsó segédeszközét. A barokk zeneművek korhű megszólaltatásának igénye pedig elhozta a barokk furulyák reneszánszát.

Népi furulyák[szerkesztés]

A furulya Európa területén gyakori népi hangszer, általában a régi harántfuvolákhoz hasonlóan hat hanglyukkal. A magyar furulya is jellemzően ilyen, készítéséhez leginkább bodza- vagy juharfát használtak. Furata hengeres, Erdélyben gyakran kúpszerűen szűkülő. Hat hangképző nyílás van rajta. Hangolása, mérete legtöbbször a szoprán- és altfurulyának felel meg. Furulyaszerű magyar népi hangszerek még a hosszú furulya és a fűzfasíp.

A szopránfurulya ujjazata[szerkesztés]

Az alábbi ábra a német rendszerű szopránfurulya ujjazatát mutatja. A felső sorban a C-dúr skála írott c'-től c'''-ig (oktávval magasabban hangzik), alul a kromatikus hangok. A fedett lyukak feketék, a nyitottak fehérek. A legfelső a hüvelyklyuk.

Furulyaujjazat 001.png

A barokk rendszerű furulyán ehhez képest a legfontosabb eltérés, hogy az (írott) f' hangot, valamint a villafogással (egy vagy több lyuk kihagyásával) képezhető (módosított és/vagy a'' feletti magas) hangok egy részét más módon kell lefogni.)

A szopránfurulyán az írott c''' feletti hangok megszólaltatására is van mód, ezek fogása azonban az adott hangszer sajátosságainak megfelelően változhat, továbbá szükség lehet a furulya végének befogására is (pl. combbal). (A hangszer alaphangjánál egy fél hanggal mélyebb hangot, jelen esetben az írott kis h-t is meg lehet szólaltatni ezen a módon, ha a furulya végét óvatosan félig lefedjük a combunkkal.) Erre már a barokk zenében számos példát találhatunk pl. Telemann-nál, de más szerzőknél is. Hivatásos furulyások a g'''-t vagy még annál magasabb hangokat is képesek tisztán megfújni. A második oktáv módosított hangjainál is szükség lehet a fogás megváltoztatására a hangszer sajátosságainak megfelelően, hogy a kapott hang tiszta és a többi hanghoz viszonyítva lehetőleg egységes karakterű legyen. Egy adott hangot gyakran többféleképpen is le lehet fogni (segédfogások): ez a gyors játékot vagy pl. a barokk díszítések (trillák stb.) játszását jelentősen megkönnyítheti.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Commons:Category:Recorders (musical instrument)
A Wikimédia Commons tartalmaz Furulya témájú médiaállományokat.
  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap