Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2018-15-1
A szerb nyelv (szerbül cirill ábécével српски jeзик, latin ábécével srpski jezik) az indoeurópai nyelvcsalád szláv ágának délszláv nyelvcsoportjához tartozik, ennek is a nyugati alcsoportjához. A szociolingvisztika szempontjából egyrészt a hagyományosan szerbhorvát nyelvnek nevezett, a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és a montenegróiak közös abstand-nyelvének egyik változata, másrészt különálló, saját sztenderddel rendelkező ausbau-nyelv.
A szerb nyelvet beszélők számát 8-9 millióra becsülik. A szerb hivatalos nyelv Szerbiában, Koszovóban, Montenegróban és Bosznia-Hercegovinában. Szerb nemzeti kisebbségek beszélik Montenegróban, Horvátországban, Szlovéniában, Macedóniában, Romániában és Magyarországon, Szlovákiában és a Cseh Köztársaságban. Nagyszámú szerb ajkú kivándorolt él Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is.
A szerb nyelv története szorosan kötődik a szerb irodalom kezdeteihez és fejlődéséhez. Az első szerb nyelvűnek tekinthető dokumentumokat a cirill ábécével írták, és a 11–12. századra datálják. Közülük a legjelentősebb Miroslavljevo jevanđelje (Miroslav-evangélium), amely 2005-ben felkerült az UNESCO A világ emlékezete program listájára. Ekkortól két egyidejű folyamat indul el: egyrészt a beszélt nyelv a maga természetes módján fejlődik és nyelvjárások alakulnak ki, másrészt az írástudók a nyelv sztenderdizálására törekednek.