Reniero Zeno

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Reniero Zeno
Doge Renier Zen.png
Született Velence
Elhunyt 1268. július 7.
Velence
Állampolgársága velencei
Foglalkozása diplomata
Tisztség velencei dózse (1253. január 8.–1268. július 7., Marino Morosini velencei dózse, Lorenzo Tiepolo, 45)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Reniero Zeno témájú médiaállományokat.

Reniero Zeno (vagy más néven Ranier Zen), (? – 1268. július 7.) volt a negyvenötödik dózse a Velencei Köztársaság élén. Családja már Velence korábbi történetében is jelentős szerepet játszott, hiszen Enrico Dandolo dózse hódításai után a Zeno család birtokolta a legfőbb hatalmat Konstantinápolyban. Sokáig úgy tűnt, hogy a Zeno família vezette párt megszerzi a független hatalmat a városban. Végül a konstantinápolyi velenceiek békét kötöttek a dózséval, és a Zeno család azóta igen jelentős pozíciókat tölthetett be a köztársaság életében. Reniero esetében sem volt ez másként. A Consiglio Ducale egyik tanácsosa, Velence lyoni követe, több itáliai város elöljárója, a flotta kapitánya és még sorolhatnánk. A tapasztalt uralkodóként trónra lépő Reniero tehát erős kézzel ragadta meg a városállam kormányrúdját, amire nagy szükség is volt, hiszen a békés évek után kitört az első háború Genova és Velence között.

Út a dózse trónjáig[szerkesztés]

A valaha trónra lépett dózsék közül Reniero volt az egyik legtapasztaltabb uralkodó. A Quarantia választásánál is igen nagy súlyt jelentettek korábban viselt tisztjei. Reniero köztudottan baráti kapcsolatban volt Jacopo Tiepolo dózséval, akinek tanácsosa volt. 1240-ben ott volt barátja oldalán, mikor annak serege Ferrarát ostromolta, majd 1244-ben megkapta a Capitano General da Mar címet Zára ostrománál, vagyis ő lett a velencei flotta parancsnoka az ostrom idején. A több évig tartó Lyon-i zsinaton ő képviselte Velencét, és ő is elfogadta a IV. Ince pápa által kiadott dekrétumot, amelyben II. Frigyest, a Német-római Birodalom császárát kiátkozta és felmentette alattvalóit a neki tett hűbéreskü alól. Később Verona, majd Bologna velencei elöljárója lett.
Maga a Zeno család sem volt ősi velencei família. Valószínűleg Padovából származtak, és csak később telepedtek le Burano szigetén. A 9. századtól kezdve a Zeno család a Rialto sziget egyik meghatározó nemesi családjává nőtte ki magát. Gazdag háza, több palotája volt, ő építtette a Torre di Bebbét, a mai Cavarzerét. Ezen kívül hatalmas birtokai voltak Isztriában is.

Amikor Marino Morosini dózse váratlanul meghalt 1253 első napján a negyvenegyek tanácsa azonnal összeült, hogy megvitassa ki foglalja el a köztársaság legfőbb hivatalát. A nemes választók előtt két személy jöhetett szóba. Az egyik Reniero volt, aki akkoriban Fermo város elöljárója, podestája volt. A város mindössze 35 mérföldre terült el Anconától, és mivel egy hágó elé épült, fontos stratégiai pontnak számított. Marco Ziani, Velence főügyésze volt Zeno ellenfele. A kérdés végül hamar Reniero javára dőlt el. A verseny olyannyira nem osztotta meg a nemességet, hogy a Fermoban munkálkodó Renieronak maga Marco Ziani vitte meg a hírt, és saját flottájából négy gályát bocsátott rendelkezésére kíséretképpen.
Reniero hálás volt a választásért, és amint hazatért saját költségén hatalmas lovagi játékokat rendezett a városban. A Velencéhez közeli városokból érkezett lovagok tiszteletére Reniero alácölöpözte a Szent Márk-teret és kövezettel borította a Serenissima főterét. A békés játékokat azonban hamarosan elrontotta a közeli háború.

Reniero uralkodása[szerkesztés]

Capitulare Navium[szerkesztés]

Az 1253. január 25-én megválasztott Reniero első feladatának tekintette, hogy az 1255-ben elkészült Capitulare Naviumot törvényi erőre emelje. A Jacopo Tiepolo dózse által készített törvénykönyv pontosan szabályozta a velencei hajók és a személyzet jogait. A hajó tulajdonosa a Capitulare szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezett, mint a kapitány, sőt annak első tisztjeként a tulajdonos alá tartozott. A törvény kimondta, hogy a hajó legénységét nem köteles a tulajdonos fegyverezni. Minden matróz saját magát volt köteles ellátni a tengeri küzdelemhez használatos fegyverekkel. A törvény kimondta, hogy a személyzet folytathat saját hasznára kereskedelmet. Ennek jövedelmét sem a tulajdonos, sem a kapitány nem firtathatta.

Háború Itáliában[szerkesztés]

A kezdeti uralkodói teendők ellátásakor Reniero még nem is sejtette, hogy a köztársaság gazdaságának egyik legsúlyosabb csapásával kell majd szembenéznie. A baljós jövő előhírnökeként újra háború rázta meg Itália északi részét. A ghibellinek táborába tartozó III. Ezzelino da Romano és testvére, Alberico több lombardiai várost is megostromoltak, majd bevettek. A katonai manőverek az egész völgyét veszélyeztették. Velence csak akkor kezdett felfigyelni Ezzelinora, amikor az elfoglalta Treviso birtokait, majd magát a várost is, és Padova is a császárpárti seregek martalékává vált. Ugyan Velence még évekkel ezelőtt szerződést kötött II. Frigyes császárral, hogy Ezzelino serege távol tartja magát Velence birtokaitól, de a császár ekkor már négy éve halott volt.
1254-ben kitört a háború a ghibellinek és az itáliai városok között. Velence igyekezett felújítani szövetségeit, és miután sikerült felszabadítania Trevisot, megalakult a Vicenza, Verona, Mantova, Treviso, a IV. Sándor pápa vezette Szentszék és Velence szövetsége. Az egyesült itáliai haderő 1259-ben, Padova felszabadítása után Cassano d'Adda városánál legyőzte Ezzelino seregeit. A csatában maga a ghibellin hadvezér is életét vesztette. Alberico visszamenekült birtokaira, és bezárkózott a San Zenone-várba. Az egyesült seregek azonban betörtek a várba, és lemészárolták az egész da Romana családot. 1260-ra sikerült Velencének békét teremtenie a szárazföldön, azonban ekkor már három éve háború dúlt Velence legfőbb kereskedelmi telepeinél.

Genova hadüzenete[szerkesztés]

A szárazföldön kirobbant háború Genova falait messze elkerülte, és ez nagyszerű alkalmat adott a kereskedővárosnak arra, hogy visszavágjon legfőbb riválisának, és elfoglalja a velencei kereskedőtelepeket. Főként a bizánci területekért indult harcba a város flottája, és minden szövetséget igyekezett megkeresni a gazdag Serenissima ellen. 1257-ben robbant ki az első genovai háború, ahogyan a velenceiek elnevezték. A korábban is gyenge lábakon álló szövetséget Genova felbontotta, és hadihajói elfoglalták a Közel-Kelet egyik legfontosabb kereskedelmi gócpontjának, Akkónnak a Szent Jánosról elnevezett kerületét (San Giovanni d'Accri), amely Velence birtoka volt. A Palesztina kulcsaként emlegetett város így teljes egészében Genova kezébe került. A kereskedőváros elsőként a San Saba-kolostort foglalta el, amely Akko genovai és velencei negyedének határán állt. A kolostor birtoklása vitatott volt, és a háború ürügyévé vált.
Már ezek a veszteségek is igen súlyosan érintették a velencei gazdaságot, de a következő évek eseményei még nagyobb területeket szakítottak ki Márk oroszlánjának uralma alól. Palaiologosz Mihály, nikaiai császár a Laszkariszok leszármazottjaként erősebben lépett fel a jogos bizánci trón és Konstantinápoly megszerzéséért. A császár egész Európát áthálózta diplomáciai összeköttetéseivel, és szövetségek kötésével próbálta visszaszerezni elveszett birtokait. A pápákkal és Aragóniával is szerződést kötött, hogy megóvja a dél-itáliai bizánci birtokokat Szicília hódításától. A régóta Bizánc legfőbb ellenségének számító Velence ellen Mihály Genovát hívta segítségül. A város flottája lezárta Konstantinápoly kikötőjét, majd felszámolta az ottani velencei telepeket. A császár újra elfoglalhatta a bizánci trónt, elkoboztatta a városban álló velencei javakat, és kitiltotta őket birodalmából. A Ninfeoi szerződésben Mihály megállapodott a genovaiakkal, hogy az elkobzott velencei javakon osztoznak, amennyiben a genovai flotta a császár segítségére lesz.

A velenceiek válasza az itáliai háborúk miatt nem lehetett teljes, azonban 1257 végén a Lorenzo Tiepolo vezette flotta fényes diadalt aratott a genovai hajók felett, és visszafoglalta Akkót. A rivális kereskedővárosnak közel kétezer emberébe és 24 gályájába került a véres ütközet. A velenceiek bevették a Szent Sába-kolostort is, ahonnan akkoriban két díszes oszlopot vittek át Velencébe, amelyek mind a mai napig a Szent Márk-bazilika keresztelőmedencéjét tartják. A háború azonban nem ért véget a tengeren, majd csak a Gilberto Dandolo vezette 1262-es hadjárat idején. A Peloponnészosz-félsziget déli, velencei birtokban lévő Morea tartomány partjai előtt kétszer is megütközött a két város flottája. Mindkét esetben Dandolo serege győzött, és Pietro Grimaldinak, a genovai kapitánynak végül fel kellett adnia az égei-tengeri hódításait.
A háborúk elültével Velence elveszítette Konstantinápolyt, és az új erőre kapó Bizánccal semmilyen kereskedelmi megállapodást nem tudott megkötni. A genovaiaktól ugyan minden más területet visszafoglaltak, mégis a Fekete-tenger kereskedelmét felügyelő Krím-félszigetet, és azon Caffa városát Genova uralta. 1265-ben Velence ötéves békét kötött Bizánccal, amely csak a francia uralkodó és IV. Kelemen pápa közbenjárásának volt köszönhető.

Csúfos vég[szerkesztés]

A háborúk és főként a leapadt kereskedelmi bevételek rendkívüli terheket róttak a velencei államkincstárra. A dózse, hogy pótolja a hiányzó bevételeit adót vetett ki az őrölt élelmiszerekre és a kereskedelemre is. A magas árak, a növekvő terhek egyre nagyobb tömegeket gyűjtöttek a terekre, ahol a velenceiek bírálták Reniero kormányzását. A dózse intézkedéseit a nemesek is egyre nagyobb rosszallással nézték, és lassan két pártra szakadt az egész város. A Renierot támogatók köre egyre jobban szűkült, és gyakran a genovaiak ellen vívott háború kapitányait támadták. Egy alkalommal a gőgös Giovanni Dandolo megsebezte Lorenzo Tiepolo kapitányt. A két család között már évek óta dúló viszály most a dózse hatalmának támogatásában ütközött ki. A Tiepolo segítségére rohanó Renierot majdnem meglincselte a tömeg.
A nép nyomására a dózse végül visszavonta az őrölt termékekre kivetett adót, és mérsékelte a többi terhet is. A kedélyek azonban korántsem nyugodtak le. A velenceiek azt követelték, hogy a nagy veszteségeket hozó háború felelőseit megbüntesse a központi hatalom. Ezért Reniero kénytelen volt engedni a köz akaratának, és bíróság elé citálta a flotta korábbi vezetőit (akik sok esetben győzelemre vezették a velencei lobogót). A nemes hadurakat később bebörtönözték, sőt egyeseket le is fejeztek.
A meggyötört és lelkileg elkínzott Reniero 1268. július 7-én halt meg és a SS. Giovanni e Paolo-templomban temették el.


Előző uralkodó:
Marino Morosini
Velencei dózse
1253-1268
Velence címere
Következő uralkodó:
Lorenzo Tiepolo