IV. Pietro Candiano

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IV. Pietro Candiano

Velence dózséja
Uralkodási ideje
959 976
Elődje III. Pietro Candiano
Utódja I. Pietro Orseolo
Született 10. század
Velence
Elhunyt

Velence
Nyughelye
Édesapja III. Pietro Candiano
Testvére(i) Vitale Candiano
Házastársa
  • Waldrada of Tuscany
  • Giovanniccia Candiano
Gyermekei
  • Vitale Candiano
  • Marina Candiano
SablonWikidataSegítség

IV. Pietro Candiano (Velence, 10. századVelence, 976 vagy 976. június 11.) volt Velence történetének huszonkettedik dózséja. A Candiano család negyedik trónra került tagja igen ambiciózus és hatalomvágyó volt. A velenceiek még évszázadokkal halála után is úgy emlékeztek meg róla, mint az abszolút uralkodó mintapéldányáról. És valóban, Pietro uralkodása során arra törekedett, hogy a Serenissima Repubblica a többi európai államhoz hasonlóan örökletes uralkodói hatalom alá kerüljön. A vízre épült város lakói, főként a kereskedők és az arisztokrácia nem tudott belenyugodni Pietro hatalmának növekedésébe, ezért rossz dózsénak tartották. A modern történészek azonban úgy vélekednek Pietróról, mint Velence egyik legnagyobb hatású dózséjáról, akinek fellépése után vált szükségessé a demokrácia, a későbbi állami berendezkedés kiépítése.[2]

A trón megszerzése[szerkesztés]

A neretvai szláv kalózok ellen vívott sikeres hadjárata után III. Pietro Candiano, IV. Pietro apja kiemelt tiszteletnek örvendett. Ez lehetővé tette számára, hogy a velenceiek által ellenzett dinasztikus törekvéseit érvényre juttassa. 959-ben trónjára emelte gyermekét, aki társuralkodóként kóstolhatott bele a hatalomba. Pietro a korabeli krónikák szerint hatalomra termett és hatalomra igencsak kiéhezett uralkodóként foglalta el helyét apja mellett.[2]

A másodhegedűs szerepét nem akarta elfogadni, ráadásul ellenezte apja „puhány”, nem eléggé központosított politikáját. Ezért szövetségre lépett Guidóval, Ravenna márkijával és Itália királyával, Berengárral, akik segítettek Pietrónak eltávolítani apját a velencei trónról. Az ifjabb Pietro serege élén bevonult a városba, és megölette saját apját a hatalomért. A velenceiek sosem törődtek igazán a dózsék kilétével, és amíg az uralkodó érdekei nem ütköztek a kereskedők és a vezető arisztokrácia érdekeivel, addig teljes közönnyel viseltettek a dózse iránt. Így történt ez most is, azonban Pietro nem akarta elbocsátani szövetséges hadait, amely időközben a 962-ben megalakuló Német-római Birodalom első császárának, I. Ottónak a seregévé vált. Ottó támogatását megnyerni azonban nehezebbnek bizonyult, és ehhez át kellett formálni Velence külkapcsolatait.[2]

Dinasztikus külpolitika[szerkesztés]

Pietro trónra lépése után azonnal nekilátott, hogy saját érdekeinek megfelelően alakítsa Velence viszonyait. Ezek az önző érdekek, amelyek a dózse cím örökletessé tétele miatt éledtek fel, jó ideig a kereskedőváros érdekeit is szolgálták.[2]

Pietro elsősorban Ottó birodalma felé nyitott, de igyekezett ügyelni arra, hogy a konstantinápolyi udvarral is kiváló kapcsolatokat tartson fenn. Ez utóbbi az idő múlásával egyre nehezebbé vált, de a nyugati birodalommal igen gyümölcsöző kapcsolatot épített ki. A császár birodalmába akarta olvasztani az egyre inkább függetlenedő kereskedővárost. Pietro más alternatívát ajánlott, és kiváló politikai manővereinek hála végül sikerült megőrizni, sőt megerősíteni Velence szuverenitását. 967-ben Ottó elismerte Velence ősi jogait, és biztosította birodalmában a velencei kereskedők privilégiumait. A császár a dózse hatalma alá helyezte a gradói pátriárka és a velencei püspök egyházi területeit is. Ottó azonban nem ingyen adta Pietrónak ezt az elismerést: a császári udvar évente meghatározott nagyságú adót kért a kereskedővárostól, amelyet immár birodalmi vagy velencei pénzben fizettek meg. Ezeken a következő felirat volt olvasható: Christus imperat Venecia, vagyis Krisztus uralkodik Velencén. Ez akkoriban egyben arra is utalt, hogy Jézus világi uralmat birtokló földi utódja, tehát a császár uralkodik a város felett. A szövetség megpecsételésének jeleként a császár zsoldos helyőrséget küldött a dózse palotába, amely Pietro uralmát is vigyázta.[2]

I. János bizánci császár már korántsem volt ilyen elégedett a város vezetőjével. Zavarta, hogy a dózse a német udvarral köt egyezségeket, és így tőle kezdett el függeni. Pietro egyik rendeletében megtiltotta a rabszolgákkal való kereskedést, amely a velencei kereskedők és Bizánc között az egyik legfontosabb kapocs volt. Ezt a bizánci udvar velencei képviselője, Giovanni Zimisce szóvá is tette Pietrónál, aki válaszul megtiltotta a velenceieknek a kereskedést a szaracénokkal, akik Bizánc legnagyobb ellenségének számítottak. Az ideig-óráig helyreállított kapcsolatokat hamarosan újra felborította Pietro egyik döntése, amikor elűzte trónjáról a gradói pátriárkát, aki köztudottan Bizánc kegyeit élvezte, és saját, Vitale nevű gyermekét iktatta be a pátriárkai hivatalba. Rövid időre egybeolvasztotta a velencei és a gradói egyházmegyéket, és annak élén fiát Velence metropolitájának nevezte ki. A kapcsolatok végleg megromlottak a keleti birodalommal, és János császár titokban támogatni kezdte a dózse ellen szervezkedő arisztokraták csoportját.[2]

Pietro dinasztikus hatalmát nemcsak a hagyományos eszközökkel, gyermeke trónra léptetésével próbálta megszilárdítani, hanem a nagyhatalmú európai uralkodócsaládokkal való házasságok révén is. Ezért hamarosan elvált első feleségétől, Giovannától, akit a Szent Zakariás kolostorba záratott, és feleségül vette a toszkánai hercegnőt, Waldradát. Az új asszony hatalmas területeket hozott magával: Treviso, Friuli és Ferrara területeire is kiterjedt ekkor a dózse hatalma. Ezen felül a hercegnő Ottó unokahúga is volt.[2]

Központosító belpolitika[szerkesztés]

Pietro külpolitikájának eredménye bizonyos értelemben nagy hasznot hozott a velencei kereskedőknek, hiszen amit vesztettek a rabszolgakereskedelmen, azt busásan visszakapták a szabad birodalmi kereskedelemben. Az új dózse inkább belügyeinek intézésével és irányításával hívta ki maga ellen az arisztokrácia haragját. Pietro ugyanis központosítani akarta a hatalmat, és meg akarta erősíteni a dózsék hatalmát, így belpolitikájának legjellemzőbb vonása az arisztokrácia és a kereskedők befolyásának visszaszorítása volt. Megcsapolta a kereskedők óriási jövedelmeit, és csökkentette az állami megrendeléseket.[2]

Kibővítette a központi államhatalmat is, amikor a velencei egyházra és a hadseregre is kiterjesztette a dózsék hatalmát. Állami monopóliummá tette a kereskedelmi adók és vámok rendszerét, ezzel egyszerűsítve a kereskedelmet. Ezen döntésekben Pietro abszolút uralomra való törekvése látszódik.[2]

Lázadás az abszolutizmus ellen[szerkesztés]

Velencében szinte már hagyománya volt annak, hogy a zsarnokként fellépő dózsékat hogyan kell elűzni a trónról. Az arisztokráciát, a kereskedőket és a velencei köznépet is egyre jobban felingerelte a dózse viselkedése. Hatalmas adók terhelték a városlakókat, ráadásul a Dózse-palotát idegen katonák őrizték. A bizánci császár is csak szította az ellenérzéseket, és amikor 973-ban Pietro patrónusa, Ottó császár meghalt, elérkezett az idő, hogy leszámoljanak a zsarnokkal.[2]

976-ban az egész város fellázadt Pietro uralma ellen. A féktelen nép elfogta a dózsét és Pietro nevű gyermekét, és azon nyomban felkoncolta őket. Ezután a velenceiek haragja az idegen zsoldosokra irányult, akik a palota erőd részébe zárkózva egy ideig tartani tudták magukat, de a városlakók hamarosan betörtek a palotába, és lemészárolták a katonákat. A hatalmas felfordulásban porig égett a dózse palotája és a Szent Márk-bazilika is, de a kavarodás a környező házakat sem kímélte.[2]

A velenceiek tehát megszabadultak a zsarnoktól, de azt még nem láthatták előre, hogy Pietro uralmának a vége egyben egy új kor kezdete: egy olyan folyamatos harcnak, amelyben mintegy egy évszázadon át az abszolút uralomra törő dózsék a köztársaságpárti velenceiek ellen hadakoznak; egy olyan folyamatnak, amelyben lassanként kiformálódtak a Velencei Köztársaság intézményei.[2]

Források[szerkesztés]

  1. Integrált katalógustár (német és angol nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 16.)
  2. a b c d e f g h i j k l Bertolini, Margherita Giuliana. Vol. 17, Dizionario Biografico degli Italiani (olasz nyelven). Istituto dell'Enciclopedia italiana (1974). Hozzáférés ideje: 2012. március 15. 


Előző uralkodó:
III. Pietro Candiano
Velencei dózse
959-976
Velence címere
Következő uralkodó:
I. Pietro Orseolo