Ramlai csata (1105)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk az 1105-ben lezajlott harmadik ramlai csatáról szól. Hasonló címmel lásd még: Ramlai csata (egyértelműsítő lap).
Harmadik ramlai csata
Konfliktuskeresztes háborúk
Időpont1105. augusztus 27.
HelyszínRamla (ma: Izrael)
Eredménykeresztes győzelem
Szemben álló felek
 Jeruzsálemi Királyság Fátimida Kalifátus
Damaszkuszi Emírség
Parancsnokok
I. Balduin jeruzsálemi királySzamá al-Mulk
Szabáva
Szemben álló erők
500 lovag
2000 gyalogos
ismeretlen számú egyéb		5000-10 000 fő reguláris lovasság és gyalogság
5000-10 000 fő irreguláris egység
1300 török lovasíjász
Veszteségek
60 vagy 1200 fő4000 vagy 1200 fő
é. sz. 31° 55′ 29″, k. h. 34° 52′ 22″Koordináták: é. sz. 31° 55′ 29″, k. h. 34° 52′ 22″
A Wikimédia Commons tartalmaz Harmadik ramlai csata témájú médiaállományokat.

A harmadik ramlai csata a keresztes Jeruzsálemi Királyság és a fátimida Egyiptom–búrida Damaszkusz szövetség között 1105. augusztus 27-én, a mai Izraelben található Ramla városának közelében megvívott ütközet, mely a keresztesek győzelmével ért véget. A csatára az első keresztes hadjárat utáni egyiptomi választámadások keretében, azok utolsó jelentős megmozdulásaként került sor. A jeruzsálemi hadsereg főparancsnoka I. Balduin jeruzsálemi király, az egyiptomiaké Szamá al-Mulk, a velük szövetséges damaszkusziaké pedig Szabáva volt.

Előzményei[szerkesztés]

Az első keresztes hadjáratban a keresztesek jelentős palesztinai területeket foglaltak el a Fátimida Kalifátustól. Az elvesztett vidékek visszaszerzésére al-Afdal Sáhansáh egyiptomi vezír többször indított hadjáratokat, de ezek rendre kudarccal végződtek: az 1099-es aszkaloni és az 1101-es első ramlai csatában a szaracénok túlerejük dacára szenvedtek vereséget, a második ramlai összecsapásban pedig diadalmaskodtak ugyan, de nem tudtak élni a győzelem adta lehetőséggel, és I. Balduin jeruzsálemi király hamar csapást mért rájuk Jaffa alatt.[1] A fátimidák taktikai hátrányban voltak a frankokkal szemben: rendszerint képtelenek voltak állni a lovagság rohamát, saját lovasaik pedig nem tudták elég gyorsan szétverni a frank gyalogságot a szárnyakon. Ebből okulva a vezír szövetségeseket keresett a damaszkuszi törökök között, mert a törökök lovasíjászaitól a keresztes seregek szárnyainak gyors letámadását lehetett remélni.[2] 1102-ben Damaszkusz visszautasította a Fátimidák zsoldosok iránti kérését, de 1105-re megváltozott a helyzet.[3] A nemrégiben elhunyt damaszkuszi uralkodó egykori katonája, Tugtakín damaszkuszi atabég trónöröklési viszályba bonyolódott halott ura féltestvérével, Irtás damaszkuszi emírrel, aki előbb elmenekült országából, majd I. Balduin jeruzsálemi királyhoz fordult segítségért.[4] Ilyen körülmények között Tugtakín atabégnek kapóra jött az egyiptomiak szövetséges ajánlata, és bár Boszra ostroma miatt nagyobb haderőt nem tudott nélkülözni, de Szabáva nevű vezére irányítása alatt 1300, utóbb a csatában a szaracénok oldaláról a legeredményesebbnek bizonyuló lovasíjászt bocsátott az egyiptomiak rendelkezésére.[4][5][6][7]

Az egyiptomiak 1105 júniusában–júliusában hívták össze a sereget, mely augusztusra gyűlt össze Aszkalon alatt.[8] Ibn al-Aszír arab krónikás 5000,[7] Ibn al-Kaláníszi 10 000 fős reguláris lovasságról és gyalogságról ad számot, ezt egészítették ki az irreguláris csapatok – úgymint a beduinok –, valamint az Ibn al-Aszír szerint 1300, Foucher de Chartres szerint 1000 fős damaszkuszi lovasság.[8][9][10] A keresztény források „etiópoknak” nevezik a gyalogságot, ez arra utal, hogy a fátimidák főként sötét bőrű katonákat toboroztak.[8] Figyelembe véve a török és az irreguláris kiegészítő csapatokat, a nyugati krónikákban szereplő 15 000 fős becslés a szaracén haderőre nem járhatott messze a valós létszámtól.[11][8] A fátimida parancsnok a vezír fia, Szamá al-Mulk Huszajn volt, aki vélhetően azonos a második ramlai csata egyiptomi tábornokával, Saraf al-Maálíval.[12] Számos emír is a sereggel tartott, többek között Dzsamál al-Mulk aszkaloni kormányzó.[4]

Az egyiptomi sereg bevonult Palesztinába; a damaszkusziak átkeltek Transzjordánián és a Negev-sivatagon, majd csatlakoztak a fátimida hadhoz. Az egyiptomi flotta a tengeren támogatta a szárazföldi erőket azzal, hogy belefogott Jaffa kikötővárosának blokád alá vételébe.[13] Felismerve, hogy ez egy teljes körű hadjárat előzménye, I. Balduin jeruzsálemi király Jaffába rendelte a keresztes hadakat.[14] Foucher de Chartres, a jeruzsálemi király káplánja és krónikása, aki az események idejében Jeruzsálemben tartózkodott, körülbelül ötszáz lovagról, ismeretlen számú egyéb lovaskatonáról és kétezernél kevesebb gyalogosról ír.[15] Ezt egészítette ki az Evremar jeruzsálemi pátriárka által toborzott százötven fő.[16] Aacheni Albert – pontatlanul – hatezres összlétszámot közöl krónikájában a kereszteseket illetően;[17] Türoszi Vilmos a Foucher de Chartres-nál szereplő adatokat ismétli annyi különbséggel, hogy nála a pátriárka emberei is beletartoznak ebbe a létszámba.[11] Michelsbergi Frutolf krónikájának 1106-os folytatása mindent összevetve négyezer főről tud.[18] Ibn al-Aszír némileg több, ezerháromszáz lovas és nyolcezer gyalogos katonáról tudósít.[7] A damaszkuszi Irtás herceg révén a keresztesek oldalán küzdött néhány török lovasíjász, de számuk kevesebb volt, mint a fátimidákhoz csatlakozóké.[8] Jaffa védelméért a második ramlai csatát túlélő Cambrai Lithard felelt háromszáz fegyveressel.[16]

A csata[szerkesztés]

Az ellenség közeledtének hírére I. Balduin jeruzsálemi király a ramlai síkságon sorakoztatta fel csapatait.[16] Augusztus 25-én, pénteken kivonult Jaffából Ramlába, ott várta be a pátriárkával Jeruzsálemből másnap érkező egységet.[19] A fátimida had ezalatt Aszkalont elhagyva Ramlától pár mérföldre, Ibelinnél táborozott le.[20] I. Balduin tudatosan késleltette az összecsapást azért, hogy a csatára vasárnap, az Úr napján kerüljön sör, ezzel növelve a keresztények morálját.[21]

Az egyiptomi haditerv a csata során fogságba esett fátimida tisztek Foucher de Chartres által közölt beszámolói alapján az lehetett, hogy a haderő csekélyebb részével lekötik a keresztes fősereget Ramlánál, mialatt a fősereg Jaffa alá érve, a várost blokád alá vevő flotta segítségével egyrészt elvágja a keresztesek utánpótlásának útját, másrészt ostrom alá veszi a települést. A jeruzsálemiek kezdeményezése azonban keresztülhúzta ezeket a számításokat.[22][23] Türoszi Vilmos krónikájának leírása annyiban tér el ettől, hogy eszerint a fátimidák már Aszkalon előtt, Asdódnál kettévált Ramla, illetve Jaffa megtámadására; ám miután a ramlai hadtest szembetalálta magát a keresztesekkel, a jaffait erősítésként visszahívták magukhoz.[11]

Augusztus 27-én, vasárnap hajnalban a jeruzsálemi pátriárka a Szent Kereszttel a kezében megáldotta a kereszteseket, akik ezután az egyiptomi tábor felé meneteltek. A támadásindításról kémeiktől értesülvén az egyiptomiak az ellenség elébe vonultak, így a két fél nagyjából Ibelin és Ramla között félúton találkozott.[23]

A jeruzsálemiek öt hadtestre osztva, lovagokból és gyalogosokból vegyesen álló szakaszokban támadtak a muszlimokra.[24] Akárcsak az első ramlai csatában, a jeruzsálemi király ezúttal is a 160 lovaskatonát számláló tartalékos osztag parancsnoka volt.[17][25] Az ütközet menetéből csak néhány mozzanat ismert bizonyosan. A keresztesek a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat imát harsogták csatakiáltásként.[26] A korábbi, jól bevált taktikát alkalmazva az öt egység nem egyszerre, hanem egymás után rohanta le az ellenséget.[27] A frank lovagok rohama súlyos veszteségeket okozott a szaracén gyalogságnak. A török lovasíjászok nemcsak nyilazták az ellenség oldalszárnyát, hanem közelharcba is bocsátkoztak vele. I. Balduin király a keresztes tartalékos lovassággal azonban hősiesen feltartóztatta és visszaszorította őket, így a törökök nem tudták megakadályozni a fátimida sereg magjának szétmorzsolását.[23] R. C. Smail történész I. Balduin királynak tulajdonítja a frankok győzelmét: csatarekonstrukciója szerint az uralkodó szétkergette a keresztes hátvédet fenyegető törököket, ezután a harc sűrűjébe visszatérve ő vezette az egyiptomiakat elsöprő döntő rohamot.[24] Estére a jeruzsálemiek győzelmet arattak: a damaszkusziak saját országukba menekültek, az egyiptomiak pedig Aszkalonba vonultak vissza. Szintúgy kereket oldottak a zsoldért felfogadott beduinok.[28] A keresztesek kifosztották a muszlimok táborát, üldözésükre azonban nem vállalkoztak.[16] Jaffába visszatérvén I. Balduin szétosztotta a zsákmányt a katonák között.[29] Aacheni Albert krónikája szerint az összecsapás hajnalban vette kezdetét, és délelőtt 9 órára véget is ért.[17]

Az egyiptomi flotta a szárazföldi csapatok vereségének hírére megindult hazafelé, anélkül, hogy harcba bocsátkozott volna. Foucher de Chartres és Aacheni Albert is számot ad arról, hogy a fátimida tengerészek elrettentésére I. Balduin behajíttatta a csatában elesett Dzsamál al-Mulk aszkaloni emír levágott fejét az egyiptomiak egyik hajójára.[30] A flotta útközben viharba került, és néhány hajója keresztes partokra sodródott.[31] Eme hajók legénységének tagjai vagy megfulladtak, vagy keresztény fogságba estek.[32]

Aacheni Albert hétezer, Foucher de Chartres és Türoszi Vilmos négyezer megölt egyiptomi katonáról, és számtalan hátrahagyott hátasról – lovakról, tevékről, szamarakról – számol be.[29][30][32] Ibn al-Aszír ezerkétszáz főre teszi a muszlimok veszteségét;[7] súlyosbító körülmény, hogy az ütközet fontos embereiktől fosztotta meg a szaracénokat: Dzsamál al-Mulk aszkaloni helyőrségparancsnokot megölték, az arszúfi és Zahr al-Daula akkoni kormányzó pedig a fogságba kerültek között volt.[6] Utóbbit húszezer aranyért, lovakért és egyéb értékekért váltották meg a rabságból.[33] A fátimida hadtestek közül elsősorban az „etióp gyalogság” tizedelődött meg, a lovasok könnyebben el tudtak menekülni.[34] A keresztesek emberveszteségét illetően a keresztény és az arab források nem egybevágóak: Foucher de Chartres, valamint az ő nyomán Türoszi Vilmos csupán hatvan halottról tudósít,[29][32] Aacheni Albert hasonlóképpen százról, míg az egyiptomi és damaszkuszi krónikások a muszlimokéval megegyező ezerkétszázra becsülik a csatában elesett frankok számát.[7][30][35][36]

Következményei[szerkesztés]

A harmadik ramlai csata döntő vereség volt a fátimida Egyiptom számára.[28] Ez zárta a palesztinai területek visszafoglalására tett egyiptomi próbálkozások sorát.[16][37] Az elkövetkező két évtizedben egyiptomi csapatok ugyan többször törtek be és portyáztak jeruzsálemi földeken, de ezek a megmozdulások nem voltak a három ramlai csatát megelőző hadjáratokhoz hasonlóan megszervezettek, és lényegesen kevesebb haderőt is mozgósítottak.[28][38] Steve Tibble történész kiemelte, hogy hiába állt minden az egyiptomiak rendelkezésére – a tengeri haderő a szárazföldi támogatására, hatékony török lovasíjászok, jól felszerelt reguláris hadsereg, ismerős terep –, ez nem volt képes kompenzálni stratégiai hátrányukat: a keresztesek elejét vették Jaffa megtámadásának, a csatatéren a lovagság rohamai lekötötték és szétverték az egyiptomi centrumot.[28]

Az egyiptomi fenyegetés elhárulása lehetőséget teremtett a keresztesek számára, hogy folytassák a kikötővárosok megszerzéséért vívott küzdelmet. A keresztesek és az egyiptomiak következő jelentős összecsapására 1123-ban került csak sor az ibelini csatában.

I. Balduin király a csata után felhagyott Irtás damaszkuszi emír támogatásával; a muszlim herceg al-Rahba erődjébe vonult vissza, a jeruzsálemi király pedig három évvel később tíz évre szóló fegyverszünetet kötött Tugtakín damaszkuszi atabéggel.[39] A hagyományosan szunnitaellenes, síita Fátimidák külpolitikájában jelentős fordulat volt, hogy szövetséget kötöttek a szunnita, szeldzsuk Damaszkusszal, és együtt fordultak szembe a közösnek tekintett ellenséggel, a keresztesekkel.[40]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Tibble 2018  56. oldal
  2. ↑ Tibble 2018  243. oldal
  3. ↑ Tibble 2018  243–44. oldal
  4. ↑ a b c Runciman 1999  348. oldal
  5. ↑ Tibble 2018  218. oldal
  6. ↑ a b Brett 1995  215. oldal
  7. ↑ a b c d e The Chronicle of Ibn al-Athir for the Crusading Period from al-Kamil fi’l-Ta’rikh. 1. kötet. Ford. D. S. Richards. London: Ashgate Publishing, Ltd. 2006. 93. o. = Crusade Texts in Translation, 13. ISBN 978-0-7546-4077-6  
  8. ↑ a b c d e Tibble 2018  244. oldal
  9. ↑ de Chartres 1969  181–82. oldal
  10. ↑ Morton 2020  55. és 70. oldal
  11. ↑ a b c Türoszi 1943  465. oldal
  12. ↑ Brett 2019  211. és 214–15. oldal
  13. ↑ Runciman 1999  348. és 349. oldal
  14. ↑ Aacheni 2007  705–707. oldal
  15. ↑ de Chartres 1969  184. oldal, 5. lábjegyzet, valamint 185. oldal
  16. ↑ a b c d e Runciman 1999  349. oldal
  17. ↑ a b c Aacheni 2007  709. oldal
  18. ↑ Morton 2020  55. oldal
  19. ↑ de Chartres 1969  184. oldal
  20. ↑ Aacheni 2007  707. oldal
  21. ↑ Tibble 2018  244–45. oldal
  22. ↑ de Chartres 1969  185–86. oldal
  23. ↑ a b c Tibble 2018  245. oldal
  24. ↑ a b Smail 1995  177. oldal
  25. ↑ Verbruggen 1995  218. oldal
  26. ↑ de Chartres 1969  186. oldal
  27. ↑ Morton 2020  58. oldal
  28. ↑ a b c d Tibble 2018  246. oldal
  29. ↑ a b c de Chartres 1969  186. oldal
  30. ↑ a b c Aacheni 2007  711. oldal
  31. ↑ de Chartres 1969  187–88. oldal
  32. ↑ a b c Türoszi 1943  466. oldal
  33. ↑ de Chartres 1969  187. oldal
  34. ↑ Tibble 2018  245–46. oldal
  35. ↑ Brett 1995  34., 36. és 37. oldal
  36. ↑   Ibn al-Aszír döntetlennek próbálta beállítani az eredményt, de a többi forrás ezt nem támasztja alá. Ld. Morton 2020  58. oldal és Brett 2019  215. oldal
  37. ↑ Mulinder, Alec: Ramla, Third Battle of (1105). In The Crusades: An Encyclopedia. Szerk. Alan V. Murray. Kalifornia, Santa Barbara: ABC-CLIO, Inc. 2006. 1006. o. ISBN 1-57607-862-0  
  38. ↑ Brett 2019  208. oldal
  39. ↑ Runciman 1999  353. oldal
  40. ↑ Brett 2019  216–17. oldal

Források[szerkesztés]

  • ↑ Aacheni 2007: Aacheni Albert: Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Ford. és szerk. Susan B. Edgington. Oxford: Clarendon Press. 2007. = Oxford Medieval Texts, ISBN 9780199204861  
  • ↑ Brett 2019: Brett, Michael: The Battles of Ramla (1099–1105). In The Fatimids and Egypt. Szerk. Michael Brett. Abingdon, Oxon és New York: Routledge. 2019. 207–228. o. ISBN 9781032092577   Eredeti kiadás: Brett, Michael: The Battles of Ramla (1099–1105). In Egypt and Syria in the Fatimid, Ayyubid and Mamluk Eras. Szerk. Urbain Vermeulen és Daniel De Smet. Leuven: Peeters Publishers. 1995. 17–39. o. = Orientalia Lovaniensia analecta, 73. ISBN 90-6831-683-4  
  • ↑ de Chartres 1969: Foucher de Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem, 1095–1127. Ford. Frances Rita Ryan. Knoxville: The University of Tennessee Press. 1969. ISBN 9780870490972  
  • ↑ Morton 2020: Morton, Nicholas: The Crusader States and their Neighbours: A Military History, 1099–1187. Oxford: Oxford University Press. 2020. ISBN 9780198824541  
  • ↑ Runciman 1999: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Szerk. Veszprémy László, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris Kiadó. 1999. ISBN 963-379-448-X  
  • ↑ Smail 1995: Smail, R. C: Crusading Warfare 1097–1193. 2. kiadás. (hely nélkül): Cambridge University Press. 1995. = Cambridge Studies in Medieval Life and Thought: New Series, 3. ISBN 0 521 48029 9  
  • ↑ Tibble 2018: Tibble, Steve: The Crusader Armies: 1099–1187. New Haven: Yale University Press. 2018. ISBN 9780300253221  
  • ↑ Türoszi 1943: Türoszi Vilmos: A History of Deeds Done Beyond the Sea. I. kötet. Ford. Emily Atwater Babcock és A. C. Krey. New York: Columbia University Press. 1943. = Records of civilization, sources and studies, 35.  
  • ↑ Verbruggen 1997: Verbruggen, J. F: The Art of Warfare in Western Europe During the Middle Ages: From the Eighth Century to 1340. illusztrált, újranyomás, átdolgozott. Woodbridge, Suffolk: Boydell & Brewer. 1997. = Warfare in history: Boydell Press, ISBN 0 85115 570 7  

További információk[szerkesztés]

  • Asbridge, Thomas: The Crusades: The Authorative History of the War for the Holy Land. New York: Eco Press. 2010. ISBN 9780060787288  
  • Billings, Malcolm: A keresztes hadjáratok: Az iszlám elleni háború 1096–1798. Ford. Moczok Péter. Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó. 2007. ISBN 978-963-7054-471  
  • Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Ford. V. Tóth László. Budapest: Európa Könyvkiadó. 2002. ISBN 963 07 7140 3  
  • Oman, Charles William Chadwick: A history of the art of war: The Middle Ages from the fourth to the fourteenth century. London: Methuen & Co. 1898.  
  • Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985. ISBN 9630734885  
  • Tibble, Steve: The Crusader Strategy: Defending the Holy Land. New Haven és London: Yale University Press. 2020. ISBN 9780300253115  

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ramlai_csata_(1105)&oldid=26791136”