Publius Papinius Statius

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Statius
Statius (16. századi ábrázolás)
Statius (16. századi ábrázolás)
Élete
Születési név Publius Papinius Statius
Született 45 körül
Parthenopé, ma Nápoly
Elhunyt 96 körül (kb. 50 évesen)
Parthenopé
Sírhely Parthenopé
Nemzetiség római
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) eposz, alkalmi költemény
Fontosabb művei Thébai történet
Erdők
Achilleis
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Statius témájú médiaállományokat.

Publius Papinius Statius, gyakran csak Statius (Parthenopé, ma Nápoly, 45 körül – Parthenopé, 96 körül), római költő, epikus.

Élete[szerkesztés]

Apja, akitől Statius az irodalom szeretetét és művelését tanulta, a tanítás mellett írogatott is. Mivel Domitianus nevelője volt, Statius korán a császári udvarba került. Már ifjú korában sikereket ért el az Augustus óta minden 5. évben Nápolyban megrendezett költői versenyeken. Műveiből tudjuk, hogy később Rómába került, és sikeresen részt vett a nápolyi és albai költői versenyeken (Silvae, III 5, 28-33). Mint a rögtönzött alkalmi költészet mestere, Domitianus kedvence lett, és számos gazdag család pártfogását élvezte. 94-ben azonban kudarcot vallott a capitoliumi versenyen, így megrendülve tért vissza szülővárosába. Halálának pontos ideje és körülményei ismeretlenek, de tudjuk, hogy sírja Nápolyban található.

Költészete[szerkesztés]

Thebais (Thébai történet)[szerkesztés]

Életének fő műve a Thebais című hősköltemény, amelyen 12 évig dolgozott. Ebben a művében 12 könyvben (liber) írja le Oidipusz fiainak, Eteoklésznek és Polüneikésznek ellentétét és versengését a hatalomért. Két részből áll: az 1-6. könyv tartalmazza az előkészületeket és felvonulást Thébai ellen, a 7-11. könyv a harcokat és a befejezést. A mű szerkezete, nyelve és számos részlete, epizódja is Vergilius Aeneise utánzását mutatja, sőt, a mitológiai apparátust is ugyanúgy alkalmazza, de megszemélyesített erőket is felléptet. Dante szerint (Purgatorium XXII) Vergilius tette Statiust költővé.

Silvae (Erdők/Szálfák)[szerkesztés]

Költészetének javarészét alkalmi költeményei (nász-és gyászdalok, búcsúénekek, házavatások) teszik ki, ezeket Silvae (Erdők) címen gyűjtötte össze. A gyűjtemény 5 könyvből áll. 32 sebtében odavetetett alkalmi verse (ebből 26 hexameteres) valószínűleg 89-95 között keletkezett, általában megrendelésre, a legkülönbözőbb alkalmakra: születésnapra, lakodalomra, felgyógyulásra, útrakelésre. Leghíresebb verse a beteg költő imája az álomhoz (5, 4). Kortörténeti szempontból értékesek a bájos, és sablonszerűségük ellenére is költői adottsággal írt versek, melyek a korabeli előkelő római életbe vezetnek, választékos eleganciával tükrözik a nagyúri világot. A ragyogó rögtönzőkészséggel alkotott versek villákról, fürdőkről, ünnepélyekről, képzőművészeti alkotásokról adnak tárgyi emlékekkel is hitelesíthető pontos, szemléletes leírást, a részletek rajzában néhol Ovidiusra emlékeztető érzékletességgel.

Achilleis[szerkesztés]

Befejezetlen eposz, amely Akhilleusz ifjúságát és Scyrus szigetén való tartózkodását tárgyalja. A költemény szintén többször feldolgozott tárggyal foglalkozik, idillikus képet rajzol Achilles gyermekkoráról. Ezt a művet élete végén, a Nápolyba történő visszavonuláskor írta. Ennek két éneke maradt ránk, a második töredékes.

Agaue[szerkesztés]

Agaue című műve egy pantomimhez írt „libretto” (Iuvenalis 7, 85-88), mely nem maradt ránk.

Hogy a császárkultusz szolgálatába állt költő verseiben mennyi az igazi érzés és a túlzott megalázkodás, nem lehet eldönteni. Az Augustus utáni idők, az ezüstkor jelentős alakja volt, aki egyéni alkotóerejét tanult művészi készségével igyekezett kiegészíteni. Az ókorban és a középkorban nagyra értékelték, műveit a 10. századtól az iskolában olvasták és számos író utánozta. Epigrammái mintát jelentettek Janus Pannonius számára is.

Kiadások[szerkesztés]

Összkiadások[szerkesztés]

  • Gronovius (Gronov), Johann Friederich (Amszterdam, 1653)
  • Dübner (Párizs, 1835)
  • Bährens-Kollmann (Lipcse, 1876-1884)
  • Klotz, Alfred: Statius P. Papinianus: Opera (1-3. köt., 1898-1902, 1908)
  • Mozley, J. H.: Statius: Opera (1-2. köt., 1955-1957)
  • Traglia, Antonio – Arico, Giuseppe: Stazio, Publio Papinio: Opere

Thebais, Achilleis, scholion-ok[szerkesztés]

Silvae[szerkesztés]

  • Markland (London, 1728)
  • Hand (Lipcse, 1817)
  • Muraközy Gyula: Statius Publius Papinius: Silvae – Erdők (Hegyi György előszavával, 1979)

Muraközy Gyula Silvae-fordítása az első teljes magyar nyelvre való átültetése a műnek. A fordító munkájának – egy-két elszigetelt forrástöredéktől eltekintve – nem voltak előzményei. Így a fordítóra, mikor a számára is sok újszerű feladatot jelentő munkának nekikezdett, több tekintetben is az úttörő szerepe hárult, s nemigen volt – mint sok más latin költő esetében – olyan figyelemre méltó költői hagyomány, amelynek ihlető erejét igénybe vehette volna. A fordító elérte célját: ha megközelítően jellemző képet adott az olvasónak egy olyan latin íróról, aki költészetének életszerű, magas színvonalú, szint virtuóz vonásaival korfestő erejének sokoldalúságával, az embert érzéseknek a közhelyeken nemegyszer átütő, eleven erejével érdekes, vonzó, mindenképpen megismerésre méltó költői egyéniségként mutatkozott be.

Részletek[szerkesztés]

  • Kálnoky László, Weöres Sándor: Római költők antológiája, 1963 – két részlet. Online elérés.
  • Szedő D.: Évezredek eposzai, 1970 – két részlet
  • Kálnoky László: A lehetséges változatok, antológia, 1981

Irodalom[szerkesztés]

  • Schetter, Willy: Untersuchungen zur epischen Kunst des Statius (1960)
  • Cancik, Herbert: Untersuchungen zur lyrischen Kunst des P. Papinius Statius (Spudasmata XIII, 1965)
  • Varjas István: Kritikai adalékok a S. Thebaisához írt scholionokhoz (Egyetemes Philologiai Közlöny, 1893)

Forrás[szerkesztés]

  • A Pallas nagy lexikona
  • Világirodalmi lexikon, 13. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992 (Főszerkesztő: Szerdahelyi István)
  • Világirodalmi kisenciklopédia I–II. Szerk. Köpeczi Béla, Pók Lajos. Budapest: Gondolat. 1976. ISBN 963-280-184-9
  • Statius, Publius Papinius: Erdők : latinul és magyarul, fordította és a jegyzeteket írta Muraközy Gyula, a bevezető tanulmányt írta Hegyi György, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979