Krisztus nevei

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Messiás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „Messiás” a héber מָ‏‏שִׁיחַ másíach (mósiakh), valamint az arámi מְ‏‏שִׁחָא mesíkhá magyar alakja. A szó jelentése „(olajjal) felkent”, a Héber Bibliában gyakran előfordul és a szent olajjal felkent főpapra királyra, bírára és prófétára vonatkozott kizárólag.

A keresztény arabok Jézust „Yasu’ al-Masih”-nak (عيسوع المسيح azaz szó szerint: Jézus Messiás) hívják.

Krisztus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Újszövetség görög nyelvében a Messiás szó fordítása Χριστός (Khrisztosz), azaz krizmával (szentelt olajjal) felkent. Ez terjedt el a többi európai nyelvben is, a magyarban például Krisztus alakban. A keresztények Jézust gyakran Jézus Krisztusként említik.

Az ókeresztény időkben a görög hal (IXΘYΣ) szó kezdőbetűiből a következő rövid hitvallás keletkezett:

„ΙΗΣΟΥΣ ΧΡΙΣΤΟΣ ΘΕΟΥ ΥΙΟΣ ΣΩΤΗΡ (Jészúsz Khrisztosz Theú Hüiosz Szótér)

A sor jelentése „Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó”. A hal sokáig volt Jézus szimbóluma. A kereszténységben Jézust a mai napig szimbolizálják a XP (khí-ró) betűkkel.

Jézus egyéb címei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az evangéliumokban Jézus sok más címével is találkozhatunk, mint például próféta, Úr, Emberfia és a zsidók királya. Az ószövetségi próféciák ezenkívül a Messiást egyszer „Immánuel” néven említik (Ésaiás könyve 7:14), Ésaiás könyve egy másik helyén (9:6) pedig „hívják nevét: csodálatosnak, tanácsadónak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének.” Jézus gyakran „Ember Fiának” hívta magát, az angyal Máriának azt ígérte, hogy fia „hívatik Isten Fiának” lenni, és Jézus nem tagadta meg, mikor a Nagytanácsban megkérdezték őt: „Te vagy tehát az Isten Fia?” (Lukács 22,70). Azonban néhány tudós úgy tartja, hogy az „Ember Fia” kifejezés csak egy egyes szám első személyű névmás szerepét töltötte be, az „Isten Fia” kifejezés pedig csupán egy „igaz személyt” jelentett, azaz egyik cím vagy megnevezés sem érthető szó szerint. Erre utalnak a korabeli feljegyzésekben található hasonló, a zsidó papok és bírók esetében is alkalmazott szóhasználatok is.

Összességükben mindezek a címek a kereszténység többségének Jézus isteni mivoltát tanúsítják, bár vannak olyan történészek és más egyének is, akik más értelmet tulajdonítanak nekik. Vermes Géza mai történész „Jézus a zsidó; az evangéliumok történészeti olvasata” című művében részletesen tanulmányozza többek között Jézus címeit is. A következőket találta:

Próféta[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Héber Biblia prófétái olyan emberek voltak, akik Istennel beszéltek (teopneusztia és teofánia), Isten beszédeit a népeknek hirdették és ezzel gyakran a politikai-gazdasági hatalmat is kritizálták. A Jézus korabeli farizeusok hite szerint a próféták kora Malakiással lezárult, de az apokrif Makkabeusok 1. könyvének írója úgy hitte, hogy egy próféta egy napon újra megjelenik Júdeában. Dánielt nem is tartották prófétának, mert az akkori bölcsek úgy vélték, hogy ők a próféták szellemi örökösei, és magukat az Isten törvényei közvetítőinek tartották. Emellett a Sirák Bölcsessége 48:10. verse egy prófétának újra megjelenését a világ vége előhírnökének tekinti. Zsidó kortársai Jézust prófétának tartották (Máté 21,11 és Lukács 7,16) szerint, és Jézus is, hacsak áttételesen és példálózva is, de prófétának hívta magát (Máté 13,57, Márk 6,4, Lukács 4,24-ban). Ezek ellenére a keresztények nem szívesen használták ezt a címet rá, talán mert az első két században Júdeában sok olyan sarlatán élt, akik a világ végét prófétálták.

Úr[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei gyakran használják az Úr címet Jézusra, Jézus soha nem hivatkozott magára ekképpen, mindig csak mások hívták így. Ezt a tényt aztán sokan sokféleképpen magyarázták: némelyek úgy vélik, hogy a tanítványok nem azért hívták Úrnak, mert istenségnek tekintették, hanem csupán mint a tanuló a tanítóját hívja így. Vannak akik úgy gondolják, hogy az Újszövetség ugyan istenségképpen használja ezt a címet, de követői csak halála és feltámadása után tulajdonítottak neki istenséget. Mások azonban úgy érvelnek, hogy sem Jézus, sem tanítványai nem használták az arám mara („úr”) kifejezést, a görög küriosz („úr”) kifejezést pedig csak a korai nemzsidó megtérők kölcsönözték a pogány görögöktől. Mindenesetre az evangéliumok gondos olvasása arra utal, hogy a népek többsége Jézust úrként szólította a csodatévőnek (főleg Máté és Márk evangéliumában) vagy a tanítónak (mint Lukács evangéliuma) járó tisztelet kifejezésére. Úgy tűnik tehát, hogy a legtöbb esetben az „Úr” kicserélhető a magyar „úr”-ral, vagy „tanító úr”-ral, a rész értelmének megváltoztatása nélkül.

Az Ember Fia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szinoptikus (egybehangzó) evangéliumokban (Máté, Márk, Lukács) Jézus több, mint hatvanszor hivatkozik magára mint az „Emberfiára” (arámul „bar Nasa”.) Az evangéliumokon kívül azonban alig találunk ilyen hivatkozást. Sokan úgy vélik, hogy Jézus Dániel könyve 7:13-ra utalva nevezi magát így. Ott Dániel ezt írja: „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.”. A hatvannégy hivatkozás közül hat közvetlenül hivatkozik erre és sok másik utal Dániel világvégére vonatkozó jelenésszerű írására. Sok hittudós szerint az „Ember Fia” kifejezés Jézus általi használata összefügg a legrégibb, a Márk szerinti evangélium 13. (Márk 13,5) részében olvasható, az utolsó időket sejtető rövid leírással, mely nézet Jézust egy, az apokaliptikus zsidóságot képviselő igehirdetőnek festi le. Ugyanakkor a „bar nasha” kifejezés az arámi nyelvben általánosan egyszerű „ember” értelemben volt használatos, és emiatt némelyek azon a nézeten vannak, hogy Jézus sem használta mindig másképpen.

Isten báránya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Agnus Dei (Isten báránya) a legkorábbi Krisztus-szimbólum és a keresztény ikonográfia legközismertebb motívuma.

Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit
– Keresztelő János (Jn 1,29)
  • A Jelenések könyvében (4.1-8.1) az Isten jobb kezében lévő hét pecséttel lezárt könyvtekercset senki sem tudja kinyitni, csak a Bárány.
Láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre.

Isten Fia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Újszövetség néhány helyen Jézust „az Isten Fiának” hívja. Jézus soha nem nevezte magát közvetlenül így, bár sokszor hivatkozott Istenre mint atyjára. A keresztények egyetemesen Isten tényleges fiának, az Isten egyszülött fiának (Ján3:16), az Atyával egynek tekintik Jézust az első nikaiai zsinat határozata (325) szerint is. Ilyen módon ez a kifejezés egyértelműen istenségre utal. A héber Biblia viszont más értelmekben is használja az „Isten fia” kifejezést: mennyei, vagy angyali lények, Izrael gyermekei, és némely királyok is említve vannak ezzel a címmel. Az Újszövetségben nincs arra utalás, hogy a korai keresztények Jézust bármikor is angyalnak tartották volna, hanem inkább, mint Márk is, Jézust Dávid király fiaként, Lukács pedig annak leszármazottjaként azonosítja.

Sámuel második könyve (7:13-14) azt írja Dávid fiáról: „…megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké. Én leszek néki atyja, és ő lészen nékem fiam…” Zsoltárok 2:7-ben olvashatjuk: „… Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a Pogányokat örökségűl, és Birtokodúl a föld Határait….” Zsoltárok 89:27: „Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem (…)! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál.” Ezek alapján sok keresztény úgy hiszi, hogy ezek és más szövegek próféciaként Jézusra, mint Dávid „ama magjá”-ra vonatkoznak.

A Biblia utáni zsidóságban ezt a nevet gyakran használták becsületes, igaz emberekre, mint az apokrif Sirák 4:10. Salamon Bölcsessége 2:17 és a Jubileumok könyve 1:24 Isten minden igaz embert az ő fiának nevez. Így nyilatkozott Philo is, és a Talmud különböző tanítói (rabbik) jelentik ki, hogy az izraeliták jók és hogy ők Isten gyermekei. A Talmudban olvasható egy, Jézus példájához nagyon hasonló történetet is: Isten „az én fiam”-nak nevezte Hanina rabbit, aki amellett, hogy szintén csodákat művelt, képes volt ellent állni Agrátnak, a démonok királynőjének. Tehát míg egyes tudósok úgy vélik, hogy az „Isten Fia” megjelölés a Galilea-beli csodatevőkre vonatkozik, mások pogány eredetet tulajdonítanak neki, mint például az egyiptomi ptolemaida királyok, akik némelyike magát Zeusz vagy Héliosz (a napisten) fiának tekintette. A római császárok egyik hivatalos címe is „Divi Filius”, azaz Isten Fia volt. Mindezek a példák arra utalnak, hogy az a hit, hogy Jézus ténylegesen az „Isten Fia” volt, és isteni származásának az ő messiási, krisztusi lényével való társítása valójában a kereszténységnek a zsidóságtól való elszakadása után alakult ki, a Kr. u. 4.század előtt.

Jézus gyakran az ő atyjának nevezte Istent, ami megkülönböztette őt korának többi rabbijától. Az arámi nyelvben az „atyja fia” kifejezés „bar-Abbas”, ami sok különböző, általánosan nem elfogadott magyarázatnak adott alapot a Barabbás történetével kapcsolatosan (Máté 27,21).

A zsidók királya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Diego Velázquez, Krisztus a kereszten, 1632

Ez a cím Jézus életének két epizódjában tűnik fel. A Máté és Lukács evangéliumaiban dokumentált nemzedékrend (leszármazástábla) igazolni látszik mindkét helyzetet, és így azok hallgatólagosan érvényes címként vannak elfogadva. Első alkalommal a napkeleti bölcsek („Háromkirályok”) említették így, mikor Heródes királytól érdeklődtek, mondván: „Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.” (Máté 2,2). Erre a törvénytudók azt válaszolták, hogy Mikeás próféta jóslása szerint a zsidók királyának Betlehemben kell születnie: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, a ki uralkodó az Izráelen; a kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mikeás 5:2). A második alkalommal Jézus perén fordul elő a kifejezés: „És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod.” (Márk 15,2). Ebből úgy tűnik, hogy a Nagytanács (Szanhedrin) megmondta Pilátusnak, hogy Jézus magát így nevezte. Pilátus ezután elrendelte, hogy a kereszten lévő vádcímtábla (titulus crucis) szövege „Názáreti Jézus, a Zsidók Királya” legyen arámi, latin és görög nyelven. A latin szöveg "Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum" volt, innen származik a Jézus keresztre feszítését ábrázoló sok képen látható INRI betűszó.

A Krisztus a Király cím egy római katolikus teológiából származó kifejezés, ami arra utal, hogy Krisztusnak az életünk minden megnyilvánulását uralnia kell, a politikai életet is beleértve – emiatt ez a szekularizmus, azaz a vallástalan politikai kultúra ellentétét képviseli.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]