Középkori színház

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Tizenkilencedik századi metszet a Chester című misztériumjátékról

Középkori színházNyugat-Római Birodalom bukása (5. század) és a reneszánsz kezdete (körülbelül a 15. század) közötti periódus. A középkori színház utal minden drámára Európában, amely ezalatt az ezer év alatt keletkezett, illetve magába foglalja a kor jellemző, különböző műfajait, beleértve a liturgikus drámát, misztériumjátékot,morlitásjátékot, fárszokat. Kezdve Hrosvitha írásaitól a X. században, a középkori drámák témája a legtöbb esetben szigorúan vallásos és erkölcsi volt, hagyományos és megkoreografált. A leghíresebb középkori drámák az angol ciklus drámái, a Yorki Misztériumjáték, a Chesteri Misztériumjáték, a Wakefieldi Misztériumjáték, az N-városi Játék, valamint az Akárki című moralitásjáték. 

A fennmaradt feljegyzések, szövegek hiánya az alacsony írástudók arányával magyarázható valamint azzal, hogy a klérus ellenezte a színházat, így kevés az elérhető forrás a kora középkorból és az érett középkori időszakból. Azonban a késő középkorban a dráma és a színház kezdett egyre inkább szekularizálódni, így ebben a periódusban nagyobbra tehető a fennmaradt előadások száma.

Kora középkori színház[szerkesztés]

Hrosvitha a Gandersheim, az első drámaíró, poszt-klasszikus korszak.

Szembesülve a problémával, hogy meg kell magyarázni egy új vallást egy nagyrészt írástudatlan népnek, az egyház a Korai középkorban kezdte dramatizálni a bibliai eseményeket. Ezek az előadások arra szolgáltak, hogy élénkítsék az év fontos ünnepeit.[1] Szimbolikus tárgyakkal, cselekvésekkel (ruhák, oltárok, tömjénezők, pantomimozó papok) újjáformálták a keresztény szertartásokat. Ezek olyan vizuális jelek voltak, amelyeket felhasználhattak arra, hogy kommunikáljanak a nagyrészt írástudatlan közönséggel. Ezek az előadások fejlődtek később liturgikus drámákká, a legkorábbi a Kit kerestek? (Quem-Quaeritis) húsvéti közjáték, melynek eredete 925-re nyúlik vissza.[1] Liturgikus drámákat két csoport énekelte, ezek nem tartalmaztak szereplőket vagy megszemélyesített karaktereket. Azonban valamikor 965 és 975 között, Æthelwold a Winchester megkomponálta a Regularis Concordia-t (Szerzetesi Megállapodás) , amelyet teljes mértékben megrendezett.[2]

Átmenet Rómából, 500-900-as évek.[szerkesztés]

Minthogy a Nyugat-Római Birodalom súlyos hanyatláson ment keresztül a 4-5. században, a Római hatalom ülése eltolódott, Konstantinápolyba és a Keleti Római Birodalomba (a későbbi Bizánci Birodalom). Bár a fennmaradt bizonyíték a Bizánci színházról kevés, a meglévő adatok azt mutatják, hogy léteztek pantomim játékok, jelenetek vagy szavallatok a tragédiákból , komédiákból, a táncok és más mulatságok nagyon népszerűek voltak. Konstantinápolyban két színház volt használatban az 5. század után. Azonban a valódi fontossága a bizánciak a színháztörténelemben az, hogy megőriztek számos klasszikus görög drámát, melyeket némi kiegészítéssel összeállítottak egy hatalmas enciklopédiává, melynek neve Suda, innen származik nagy mennyiségű információ a görög színházról.[3] A hatodik században, Justinianus császár uralkodásának idején végül bezárták az összes színházat.

Az Egyház korai, bináris gondolkodású követőivel egyetértve minden, ami nem tartozik Istenhez, az maga az Ördög; így az összes nem Keresztény istenek és vallások sátániak voltak számukra. Erőfeszítéseket tettek sok országban ebben az időszakban, hogy ne csak a megtérítsék azsidókat , pogányokat , hanem megszüntessék a pre-Keresztény intézmények befolyását. A görög , majd a Római irodalom műveit elégettek, az ezeréves Plátói Akadémia bezárult, az Olimpiai Játékokat betiltották, minden színház leállt. A színházra úgy tekintettek, mint egy ördögi veszélyre a Kereszténység ellen, mert a folyamatos népszerűsége Rómában átalakította a gondolkodást. Az egyházatyák, mint Tatian, Tertullianus , Ágoston úgy voltak karakterizálva a színpadon, mint a Sátán eszközei egy ördögi összeesküvésben, ők jelenítették meg a korrupt emberek lelkét, ezért az előadókat bűnösnek tartották és elítélték, mert kegyetlen gúnyt űztek Isten teremtéséből.[4]

Ilyen hatások alatt, a templom megpróbált elnyomni színházi előadásokat tiltó törvények átadásával és a Római színészek kizárásával. Megtiltották nekik, hogy kapcsolatba lépjenek keresztény nőkkel,rabszolgákkal, illetve az arany viselete is tilossá vált. Voltak, akiket nyilvánosan is kiközösítettek a szentségek megtagadása miatt, beleértve a házasság , temetés szentségét, megszidták és megalázták ezen személyeket egész Európa előtt.[4]

Az 5. századtól Nyugat-Európa belevetette magát az általános zavargásokba (egy rövid stabil időszakkal a Karoling Birodalom alatt a 9. században), ami a tizedik századig tartott. Így a legtöbb szervezett színházi tevékenység eltűnt Nyugat-Európából. Feltételezhető, hogy kis nomád népek utaztak Európa-szerte ez időszak alatt, előadásokat tartottak bárhol , ahol közönséget találtak, nincs bizonyíték arra, hogy csináltak volna más színházat, mint kegyetlen és durva jeleneteket .[5]

Hrosvitha (935-973), egy arisztokrata kanonissza és történész Németországban, írt hat darabot Terencius vígjátékainak mintájára, vallási témákat használva a 10. században. Terencius vígjátékait már régóta használják a kolostori iskolákban, mint a Latin nyelv példája és tanítása; tele vannak okos, vonzó kurtizánok figuráival, a hétköznapi emberi tevékenységekről beszélnek, mint például a szex, szerelem , házasság.[6] Művei kemény kritikákat kaptak az egyháztól, ezért Hrosvitha a gyűjteménye előszavában megírta, hogy az az erkölcsi célja, hogy megmentse a Keresztények a bűntudat érezésétől, miközben klasszikus irodalmat olvasnak. A megoldása az volt, hogy imitálta a "dicséretes" nők tetteit Terence darabjaiból és megvetette a "szégyentelen" viselkedését.[7] Ez a hat mű az első olyan ismert darab, melyet egy női drámaíró írt meg, illetve ezek az első azonosítható nyugati drámák a poszt-klasszikus korszakból.[2] Először 1501-ben publikálták őket és jelentős befolyással voltak a vallási, illetve didaktikai játékokra a tizenhatodik században. Hrosvithát Hildegard a Bingen (1179) Bencés apáca követte, aki egy Latin zenei drámát írt, Ordo Virtutum címmel 1155-ben.

A névtelen szerzőtől származó pogány előadás, Querolus, 420-ban íródott, de csak a 12. században fogadták el. Más világi, latin nyelvű színdarabokat is írt a 12. században, elsősorban Franciaországban és Angliában. Ott minden bizonnyal léteztek más előadások is, amelyeket nem tartottak számon teljes jogú színház részeként; lehet, hogy az eredeti pogány kultúrákból adódóan voltak keresettek. Az is ismert, hogy a pantomimosok, zenészek, bárdosok, mesemondók, zsonglőrök utazgattak, új közönség és pénzügyi támogatás reményében. Nem sokat tudunk az előadók repertoárjáról, kevés írásbeli szöveg maradt fent. Az egyik leghíresebb világi színjáték a zenés Le Jeu de Robin et Marion, írta Adam de la Halle , a 13. században, amely teljesen megkoreografált és pontosan meghatározott a színészek mozgása, a kotta. Adam másik darabja a Jeu de la Fueillee, Arrasban, egy francia városban, amelyben volt színház a késő 12., 13. században. 

Érett és késő középkori színház[szerkesztés]

Színpadrajz, 15. század, Az állhatatosság kastélya (Makró Kézirat)

Amint a Viking támadások megszűntek a 11 század közepén, liturgikus dráma elterjedt Oroszországban , Skandinávia és Olaszország területén. Csak a Andalusz területén nem mutatják be a liturgikus drámákat. Annak ellenére, hogy a nagy számban maradtak fenn liturgikus drámák ebben az időszakban, sok templomban, csak egy vagy két darabot mutattak be évente, ám nagyra tehető azoknak a templomoknak is a száma, ahol egyet sem játszottak.[8]

A Bolondok Ünnepe különösen fontos volt a komédia fejlődésében. A fesztivál fordított a kisebb papság státuszán, lehetővé tette számukra, hogy nevetség tárgyává tegyék  a feletteseiket, valamint gyarkolhatták a gyülekezeti életet.[9]

A templomon kívül játszott előadások a 12-ik században kezdődtek, hagyományosan elfogadott folyamatokon mentek keresztül, egyesítve a rövidebb liturgikus drámákat a hosszabbakkal, amelyeket aztán lefordították köznyelvre, laikusok által játszották őket, így elérhető lett a társadalom egy szélesebb szegmense számára. Az Ádám Misztériuma (1150) ad bizonyítékot arra az elméletre, miszerint az előadásokat a szabadban rendezték meg.

A gazdasági és politikai változások a Fejlett Középkorban a céhek fejlődését és a városok növekedését eredményezte, emiatt jelentős változások érték a színházat is, melyek a késő középkorban folytatódtak. Kereskedelmi céhek elkezdtek előadásokat játszani, általában vallásos témákkal, gyakran bibliai történeteket dolgoztak fel, melyek a szakmájukra hivatkoztak. Például egy pék céhe egy árnyjátékot rendezett meg az Utolsó Vacsora alapján.[10] A Brit-Szigeteken,127 különböző városban adták elő a Középkorban. Ezeket a köznyelv "misztériumi játéknak" nevezte, számos ilyen darab született: Yorkban (48 előadás), Chester (24), Wakefield (32) , Ismeretlen (42). Nagyobb számú mű Franciaország , Németország területén maradt fent, ebben az időszakban pedig szinte minden Európai országban játszottak vallásos témájú drámákat a Késő Középkorban. Sok ilyen játék tartalmazott komédiát, használt ördög, gazember és bohóc karaktert.[11]

A színpad[szerkesztés]

A Valenciai Passió

Az előadások helyszíne változó volt: általában az utca közepén játszották, a nagy városokban azonban kocsiszínpadokon az utcán (ez a változat megnehezítette a színész dolgát, mivel így kisebb lett a játéktér), néha a nemesség halljaiban vagy amfiteátrumokban. A legrészletesebb ábrázolását egy misztériumi játék színpadképének Hubert Cailleau készítette, A Szenvedés, a Feltámadás, a Megváltó című előadást rajzolta le. Minden középkori színpad átmeneti volt, az előadások befejeztével eltávolították őket. A színészek túlnyomórészt férfiak voltak jellemzően hosszú, sötét ruhát viseltek.[12] 

A díszlet, színpadi gépezetek és jelmezek valósághűbb ábrázolást nyújtottak, az üzenet érthetőbb lett ezáltal. Akár fix színpadon, ahol több lehetőség adott a látvány fokozására, vagy egy kocsiszínpadon, ami mozgott az utcákon, a díszes részletek és trükkök kivitelezhetőek voltak úgy, hogy ezek a produkciók megerősítették a közönség színházi élményét.[13]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Brockett and Hildy (2003, 76)
  2. ^ a b Brockett and Hildy (2003, 77)
  3. Brockett and Hildy (2003, 70)
  4. ^ a b Wise and Walker (2003, 184)
  5. Brockett and Hildy (2003, 75)
  6. McAlister, Linda.
  7. Wise and Walker (2003, 190)
  8. Brockett and Hildy (2003, 78)
  9. Brockett and Hildy (2003, 80).
  10. A History of English literature for Students, by Robert Huntington Fletcher, 1916: pp. 85-88
  11. Brockett and Hildy (2003, 86)
  12. Dillon, Cambridge Introduction to Early English Theatre (Cambridge: CUP, 2006), pp4-16.
  13. Styan, J.L.,"The English Stage: A History of Drama and Performance"

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Medieval theatre című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.