Január 6-i diktatúra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Politika belgrádi napilap 1929. január 6-i példányának címlapja

A január 6-i diktatúra (horvátul: Šestosiječanjska diktatura, szerbül: Шестојануарска диктатура) elnevezés arra a monarchista diktatúrára utal, amelyet I. Sándor jugoszláv király vezetett be a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban 1929. január 6-án. A diktatúrát elrendelő kiáltvánnyal eltörölték a Vid-napi alkotmányt, feloszlatták a nemzetgyűlést, megtiltották minden politikai párt, szakszervezet stb. munkáját, betiltották a politikai összejöveteleket és szigorú cenzúrát vezettek be. Minden politikai hatalom a király kezében összpontosult.[1] Felerősödött a rendőrterror; a politikai ellenfeleket nemcsak bebörtönözték, hanem meg is gyilkolták. Kihirdették az „integrált Jugoszlávia” ideológiáját. Az állam neve Jugoszláv Királyságra változott, melyet kilenc banovinára (bánság) osztottak (a tizedik banovina a területileg legkisebb, Belgrád város közigazgatása volt), egyúttal határaikkal együtt megszüntették a történelmileg kialakult államjogi entitásokat.[2] Ez a döntés a brit nagykövet javaslata nyomán született az ország jobb decentralizálására, Csehszlovákia mintájára.[3] Sándor királyt a marseille-i merényletben ölték meg 1934-ben. A következő évben választásokat tartottak, de a diktatúra szilárd formái továbbra is fennmaradtak.

A diktatúra bevezetése[szerkesztés]

A belgrádi parlamenti merénylet

A király kihasználva Stjepan Radić horvát parasztpárti vezér és társai belgrádi nemzetgyűlésben történt meggyilkolását[4] és az azt követő nemzetgyűlési blokádot, a király 1929. január 6-án közzétett kiáltványában kijelentette, hogy „azok a sajnálatos viszályok és események (...) megrendítették a nép hitét annak az intézménynek a hasznosságában" és hogy ezért „nem lehet több közvetítő" a király és a nép között. Eltörli a Vid-napi alkotmányt, és személyesen veszi át a hatalmat.[5] Petar Živković tábornokot nevezi ki miniszterelnöknek, de katonai személyek más polgári beosztásokba is kerültek, különösen Horvátországban és Macedóniában. A nemzetgyűlést feloszlatták, minden nemzeti, vallási vagy regionális jellegű politikai pártot betiltottak; bevezették az újságok és könyvek szigorú cenzúráját, betiltottak minden politikai összejövetelt, szakszervezetet stb. Megalakult a Jugoszláv Nemzeti Párt, amely a rezsim ideológiáját hivatott hirdetni.[6][7][8]

A kialakult rezsim számos érintkezési ponttal rendelkezik a fasizmussal, ezért gyakran használják a monarcho-fasiszta diktatúra (ún. balkáni fasizmus) elnevezést, bár a rezsim ideológiai és intézményi alapja nem fasiszta a szó teljes értelmében. Hasonló diktatúrák jöttek létre ekkor Kelet- és Délkelet-Európa más országaiban is. Mindezek gazdaságilag és társadalmilag elmaradott agrárországok voltak, de a Jugoszláv Királyság részei soknemzetiségükben jelentősen különböztek egymástól. Ezt a rezsim az „integrált Jugoszlávia” ideológiájának népszerűsítésével próbálta feloldani.

A politikai ellenfelek üldözése[szerkesztés]

Milan Šufflay

Külön Államvédelmi Bíróság jött létre, amely gyors eljárásban ítélkezett a politikai ellenfelek felett. Az olyan illegális radikális csoportokat és szervezeteket, mint a horvát és macedón nacionalisták, az albán és montenegrói szeparatisták és a kommunisták (amelyek ellen már 1920-ban kiáltványt fogadtak el), különösen üldözték. Fokozódott a rendőrterror: verések, kínzások, gyilkosságok. Dr. Milan Šufflay horvát történészt a háza előtt, az utcán ölték meg Zágrábban,[9] amely Albert Einstein és Heinrich Mann által aláírt nemzetközi petícióhoz vezetett.[10][11] Einstein és Mann levelükben a jugoszláv királyt kifejezetten felelősnek tartották ezekért a körülményekért.[11][12][13] (A politikai terror különféle módszerei azonban már megalakulása óta jellemzőek voltak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságra.)

1929 és 1932 között a Jugoszláv Kommunista Párt (KPJ) és a Jugoszláv Ifjúkommunisták Szövetsége (SKOJ) körülbelül 400 tagját ölték meg. A nagy veszteségekhez hozzájárult a KPJ vezetésének fegyveres lázadás előkészítésére vonatkozó utasítása, amelyet a Komintern hatodik kongresszusa a kapitalizmus közeledő általános válságának értékelése alapján indított el. Az usztasák 1932-es felkelési kísérlete (velebiti felkelés) szintén irreális volt, azonban erős hatást ért el. (Később, a Független Horvát Állam megalakulása után Ante Pavelić első jogi aktusa a legfelsőbb bíróságokat létrehozó nép- és államvédelmi jogszabály megalkotása volt. Amikor 1945-ben a kommunisták hatalomra kerültek, ők is ugyanígy próbálkoztak. )

Vladko Maček

Vladimir Mačeket 1929. december 22-én tartóztatták le.[14] Letartóztatása után 1930. január 4-ről 5-re virradó éjszaka a többi vádlotttársával együtt a belgrádi Államvédelmi Bíróság elé került.[15] A belgrádi Államvédelmi Bíróságon 1930. június 14-én lezajlott (6 hétig tartó) tárgyalás után a bíróság 14 főt 6 hónaptól 15 évig terjedő börtönbüntetésre ítélt, kilencüket pedig, köztük Mačeket is felmentette, és kiengedték őket a börtönből.[16] A Horvát Parasztpárt (HSS) alelnökét, Josip Predavecet a Seljačka zadružna bank összeomlása miatt tartóztatták le, és 2,5 év börtönre ítélték. Maček Emlékirataiban azt állítja, hogy a bank összeomlását valójában a rezsim okozta, amely a Jugoszláv Nemzeti Bankon keresztül irányította a bankrendszert. Később, 1933 júliusában Predavecet Dugo Selóban a háza előtt ölték meg.

Svetozar Pribićevićet, a szerb papokat tömörítő Független Demokrata Párt elnökét, amely a HSS-szel állt koalícióban, először a Kopaonik lábánál fekvő Brus faluban tartóztatták le és internálták, majd amikor megbetegedett, Belgrádba szállították, ahol 1931 júliusáig elszigetelve maradt a nyilvánosságtól, amikor kiengedték, és külföldre távozhatott.[17][18] Az emigrációban Prágában és Párizsban élt, majd Prágában halt meg 1936-ban. A HSS vezetői Juraj Krnjević és August Košutić, valamint a radikális nacionalisták, köztük Ante Pavelić (a horvát blokk képviselője a nemzetgyűlésben), Gustav Perčec, Branimir Jelić és mások emigrációba kerültek.

A legtöbb ellenzéki szerb politikus aktív ellenállás nélkül fogadta el a diktatúra bevezetését. Dragoljub Jovanovićot, a Gazdaszövetség balszárnyának vezetőjét, aki 1932-ben brossúrát adott ki „Mibe kerül nekünk egy veszekedés a horvátokkal?” címmel, egy év börtönre ítélték.

Az „integrált Jugoszlávia” ideológiája[szerkesztés]

Kihirdették az integrált Jugoszlávia ideológiáját. Az ország nevét 1929. október 3-án Jugoszláv Királyságra változtatták. Az ország közigazgatásilag kilenc bánságra oszlott, amelyek határai nem követték a történelmi határokat, és kifejezett célja a történelmi közigazgatási egységek felosztása volt. Tilos volt minden nemzeti jelkép (zászló, címer, himnusz stb.) és minden „törzsi” (nemzeti) szervezet munkája. (Gyűlöletkeltő hangneme miatt a jugoszláv nacionalista szervezetet, az Orjunát is betiltották, de ideológiáját és módszereit átvették.) Csak a rezsim formálisan jugoszláv szervezetei működtek. A jugoszlávizmus előmozdítására új egyesületek jöttek létre: Jugoslavenska akcija, Soko Kraljevine Jugoslavije, stb., és ösztönözték a meglévők munkáját is: Narodna obrana, Udruženje četnika za slobodu i čast Otadžbine, stb. A rezsim ideológusai Cavour elvét követték: „Mi teremtettük Jugoszláviát, teremtsünk jugoszlávokat!”.

A diktatúrát támogató erők[szerkesztés]

I. Sándor jugoszláv király

A diktatúra bevezetésekor a király támaszkodott a katonai parancsnokokra és a csendőrségre (amely a hadsereg része volt), az engedelmes államigazgatásra, az udvarhoz kötődő szerb politikusok egy csoportjára, valamint a nagytőke képviselőire, akik érdekeltek voltak a „béke és rend" fenntartására az országban. Szlovéniában támogatást kapott a szlovén liberálisoktól, valamint Anton Korošectől, a Szlovén Néppárt (SLS) elnökétől is, aki be is lépett Petar Živković tábornok kormányába. Később azonban (1933-ban) Korošecet és egy csoport SLS-vezetőt internáltak Hvarra.

Petar Živković tábornok kormányában öt horvát is helyet kapott, a nagytőke képviselői, a HSS politikai ellenfelei, akik közül hárman kulcsfontosságú gazdasági portfólióval rendelkeznek: Slavko Švrljuga, a zágrábi tőzsde elnöke és a Horvát Gyáriparosok Szövetségének alelnöke pénzügyminiszter lett; Želimir Mažuranić, a nagyvállalatok jogi képviselője, kereskedelmi és ipari miniszter; Oto Frangeš pedig, aki az első világháború előtti boszniai kormány tagja volt, a mezőgazdasági miniszter lett.

A király azon országok támogatására is számíthatott, különösen Franciaországra és Csehszlovákiára, amelyek jelentős tőkét fektettek be a királyságba. Franciaország is érdekelt volt a királyság stabilitásában a Mussolini vezette Itáliával való konfliktusban (ezért is nyújtott segítséget az usztasáknak). Idővel azonban a demokratikus országokban megjelent a jugoszláv diktatúra határozott elítélése, így Franciaország és Csehszlovákia 1931-ben nyomást gyakorolt a királyra, hogy hajtson végre korlátozott reformokat.

A király azon alsóbb rétegek támogatására is számíthatott, akik elégedetlenek voltak a politikusok hiábavaló civódásával. A Živković-kormány nyilatkozata azt ígérte, hogy a rezsim törődik az emberek gazdasági és társadalmi problémáinak felszámolásával. A korábbi „eredménytelen pártoskodással” szemben propagálták a „nemzeti erők és szellemi energiák koncentrálását” a gazdaságban, az oktatásban és a politikában.

Az oktrojált alkotmány és az ellenállás erősödése[szerkesztés]

1931-ben a király feladta nyílt személyi diktatúráját, de valójában semmi sem változott. Elfogadták az oktrojált alkotmányt, és hivatalos parlamenti választásokat tartottak, amelyeken csak egy párt indulhatott, a rezsim Jugoszláv Radikális Unió (JRZ) nevű pártja.

A diktatúra igen szűk társadalmi és politikai bázissal rendelkezett, és gazdaságilag sikertelen volt. Ugyanabban az évben, amikor a diktatúrát bevezették, nagy gazdasági válság tört ki a világban, amely Jugoszláviát is érintette. A diktatúra gazdaságilag csak a nagytőkések, különösen a pénzügyi oligarchia számára volt előnyös. A „törzsi” különbségek lerombolásának ideológiája minden nemzetben ellenkező hatást váltott ki. Sokan, akik kezdetben támogatták, visszavonultak, és akik passzívvá váltak, vagy aktív ellenállásba kezdtek.

1932. november elején a paraszt-demokrata koalíció közzétette az ún. zágrábi pontokat, Ante Trumbić és Mile Budak aláírásával. Az állásfoglalás miatt Mačeket 3 év börtönbüntetésre ítélték.

A szerb ellenzék (Demokrata Párt, Gazdaszövetség) megváltoztatta politikai hovatartozását, és elfogadta a paraszt-demokrata koalícióval való együttműködést és a föderalizmust, mint a jugoszláviai nemzeti kérdés megoldását.

A diktatúra vége[szerkesztés]

1934-ben Sándor királyt megölték a marseille-i merényletben. Pál régensherceg alatt a rendszer meglazult, és 1935-ben választásokat írtak ki, amelyeken az egyesült ellenzék is részt vett. Bár a parlamentarizmus újjáalakult, és a Horvát Banovina 1939-es megalakulásával a centralizmus és az integrált Jugoszlávia ideológiája feladódott, az oktrojált alkotmány a Jugoszláv Királyság 1941 áprilisi háborús összeomlásáig érvényben maradt.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Graham, Malbone W. (1929. április 25.). „The "Dictatorship" in Yugoslavia” (angol nyelven). American Political Science Review 23 (2), 449–459. o. DOI:10.2307/1945227. ISSN 0003-0554.  
  2. ↑ Šestosiječanjska diktatura, enciklopedija.hr, hozzáférés: 2018. január 3.
  3. ↑ Pavlović 2012, 512. o.
  4. ↑ Newman 2017.
  5. ↑ Edwin Leland James: KING OF YUGOSLAVIA ASSUMES ALL POWER. The New York Times, 1929. január 7. (Hozzáférés: 2021. augusztus 12.)
  6. ↑ Troch 2017.
  7. ↑ Grgić 2018.
  8. ↑ Nielsen 2009.
  9. ↑ Bartulin, Nevenko. The Racial Idea in the Independent State of Croatia: Origins and Theory. Brill Publishers, 124. o. (2013). ISBN 9789004262829 
  10. ↑ Realite sur l'attentat de Marseille contre le roi Alexandre Archiválva 2009. március 26-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  11. ↑ a b Einstein accuses Yugoslavian rulers in savant's murder. New York Times. 6 May 1931. Mirror.
  12. ↑ „Raditch left tale of Yugoslav plot”, New York Times , 1931. augusztus 23., N2. oldal (Hozzáférés: 2008. december 6.)  Mirror.
  13. ↑ Nevada Labor. Yesterday, today and tomorrow. Nevadalabor.com. (Hozzáférés: 2012. szeptember 3.)
  14. ↑ Ivo Perić, Vladko Maček: politički portret, Golden marketing-Tehnička knjiga, Zagreb, 2003., ISBN 953-212-155-2, str. 145.-146.
  15. ↑ Ivo Perić, Vladko Maček: politički portret, Golden marketing-Tehnička knjiga, Zagreb, 2003., ISBN 953-212-155-2, str. 146.
  16. ↑ Ivo Perić, Vladko Maček: politički portret, Golden marketing-Tehnička knjiga, Zagreb, 2003., ISBN 953-212-155-2, str. 149.
  17. ↑ Hrvoje Matković, Povijest Hrvatske seljačke stranke, Naklada P.I.P. Pavičić, Zagreb, 1999., ISBN 953-6308-13-4, str. 289.
  18. ↑ Hrvoje Matković, Povijest Hrvatske seljačke stranke, Naklada P.I.P. Pavičić, Zagreb, 1999., ISBN 953-6308-13-4, lábjegyzet 310., str. 289.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) Šestosiječanjska diktatura című horvát Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Január_6-i_diktatúra&oldid=26644374”