Belgrádi parlamenti merénylet (1928)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Belgrádi parlamenti merénylet
Ország Szerb–Horvát–Szlovén Királyság
Helyszín
CélpontHorvát Parasztpárt vezetői
Időpont1928. június 20.
Típusemberölési kísérlet
Fegyverekpisztoly
ÁldozatokĐuro Basariček, Pavle Radić, Stjepan Radić
SérültekIvan Granđa és Ivan Pernar
ElkövetőkPuniša Račić

Az 1928-as belgrádi parlamenti merénylet június 20-án történt, amikor a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság belgrádi nemzetgyűlésében meggyilkolták a Horvát Parasztpárt (HSS) több képviselőjét, Ivan Pernart, Đuro Basaričeket, Ivan Granđát, Stjepan Radićot és Pavle Radićot. A merényletet a Népi Radikális Párt képviselője, Puniša Račić követte el.

Puniša Račić

A merényletre egy heves parlamenti vita során került sor, amelyben a kormányzó többség képviselői hazaárulással vádolták a HSS köré csoportosuló ellenzék képviselőit, ők pedig korrupcióval vádolták őket. Račić, valamint több más radikális képviselő a vita során halálosan megfenyegette a HSS képviselőit. 11:25 körül Račić valóra is váltotta ezeket a fenyegetéseket, amikor a HSS képviselői elé ment, elővett egy Steyr M1912-t a zsebéből, és több lövést adott le a HSS elnökére, Stjepan Radićra, és több képviselőtársára, akik megpróbálták megvédeni vezetőjüket. Đuro Basariček képviselőt és Pavle Radićot, Stjepan Radić unokaöccsét a helyszínen megölte, Stjepan Radić, valamint Ivan Granđa és Ivan Pernar képviselők pedig súlyosan megsebesültek.

Pavle és Stjepan Radić

A merénylet után Puniša Račić a jelenlévők szerint „Éljen Nagy-Szerbia!” felkiáltással a miniszteri szobán át menekült,[1] majd nyugodtan és zavartalanul kiment a parlament épületéből.[2] Ott egy autó várt rá, és Dragan Bojović parlamenti képviselővel együtt egy barátja lakására hajtott.

Az ülésteremben a megsebesült HSS-képviselőket több olyan képviselőtársuk is segítette, akik hivatásukat tekintve orvosok voltak. Đuro Basariček a parlament padlóján, az első padsor és a gyorsíróasztal között fekve tizenkét perccel az őt ért lövés után meghalt. Stjepan Radić egyedül sétált ki a folyosóra, ahol megbotlott és összeesett, majd autóval kórházba szállították.[3] A belgrádi kórházban sürgősségi műtéten esett át. Stjepan Radić 1928. július 8-ig feküdt a belgrádi kórházban, majd onnan, enyhe egészségi állapotjavulás után, Zágrábba szállították, ahol folytatták a kezelését. Pavle Radić, Ivan Granđa és Dr. Ivan Pernar sebesült parlamenti képviselőket is kórházba szállították. Pavle Radić öt perccel a kórházba érkezése után, és ötvenöt perccel azután halt meg, hogy megsebesült.[4] Körülbelül két órával a merénylet után a kormány sajtóközleményében ítélte el Radić meggyilkolását, hangsúlyozva, hogy ez „egyéni bűncselekmény” volt, és a merénylőt bíróság elé állítják.[5] Ugyanezen a napon, délután Anton Korošec belügyminiszter úgy ítélte meg, hogy személyes konfliktusról van szó.[6]

A lakásban, ahova Račić a merénylet után menekült, leveleket és kiáltványt írt választóinak,[7] majd Dragan Bojović kíséretében egy autóval elhajtott, és délután 5 órakor megjelent a belügyminisztérium épülete előtt, ahol meg akarta adni magát Anton Korošac miniszternek. Utóbbi ezt megtagadta, és szóbeli utasítást adott ki a kabinet vezetőjének, hogy a két csendőr vigye be Puniša Račićot a belgrádi városházára, ahol Lazarević polgármester fogadta és őrizetbe vették.[7] Az érkező rendőrfelügyelő felhívására átadta a pisztolyt, amellyel a merényletet végrehajtotta, majd rövid kihallgatás után az új börtönbe, az első emeleten a számára kijelölt külön cellába vitték.[7] Mielőtt bebörtönözték volna, Račić az újságírók előtt kijelentette: „Nem tudtam tovább nézni, ahogy sárral dobálnak minden szerb dolgot. Most itt vagyok, és beleegyezem, hogy lelőjenek, én megtettem a magam részét.”[7]

Đuro Basariček

A merénylet híre akkoriban mélyen megrázta az ország közvéleményét, Horvátországban pedig haragot is váltott ki. Zágrábban tüntetéseket szerveztek, amelyek heves zavargásokká fajultak. A tüntetések 1928. június 20-tól 23-ig tartottak. A HSS képviselőinek horvátországi meggyilkolását az egész horvát nép elleni támadásként értékelték, és egész Horvátországban tiltakozások következtek. A zágrábi tüntetéseken körülbelül 100 000 tüntető vett részt, akik közül a csendőrség és a rendőrség hármat megölt, 60-at megsebesített és 120-at pedig letartóztatott.[8] Augusztus 1-jén összeült a HSS vezetése, és kijelentette, hogy képviselői többé nem mennek el az „országgyűlésbe, ahol megölik őket”, és kijelentette, hogy a továbbiakban nem tartja legitimnek a HSS-nek a királyság létrehozásáról szóló döntését, ehelyett új tárgyalásokra törekszik a szerbek és horvátok közös államáról. Néhány nappal később Stjepan Radić meghalt, amivel a horvát történelem egyik legnagyobb mártírja lett.

A merényletnek jelentős politikai következményei voltak, mivel Zágrábban, de Belgrádban is érveket adott Jugoszlávia minden ellenfelének. Horvátországban a radikális nacionalista hullám kapott lendületet, amely később Usztasa mozgalom néven vált ismertté, míg Szerbiában a merénylet és a zavargások a „csonkításról”, vagyis a „problémás” Horvátország leválasztásáról, azaz a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Nagy-Szerbiává való változtatásáról szóló elképzelések táptalajául is szolgált. Az akkori kormány elvesztette tekintélyének nagy részét, amelyet Sándor király 1929. január 6-án diktatúra létrehozására használt fel. Ez az aktus aztán számos összeesküvés elmélet alapjául is szolgált, amelyek szerint Sándor király, illetve a belgrádi kormány állt a vérontás mögött.

Puniša Račič, Jovanovič Luna és Toma Popovič a bíróság előtt

Puniša Račićot segítőivel, Dragutin Jovanović Lunettel és Tomi Popovićtyal együtt 1929 májusában bíróság elé állították. A per 1929. május 27. és június 7. között zajlott Belgrádban. Račić segítőit „bizonyítékok hiányában” felmentették.[9] Puniša Račićot „előre megfontoltság nélküli gyilkosságban és gyilkossági kísérletben” találták bűnösnek.[10] 33 év 8 hónap börtönbüntetésre ítélték, amelyből összesen 20 évet kellett letöltenie,[11] ami akkoriban a maximálisan kiszabható büntetés volt.

Puniša Račić börtönbüntetését a Pozsarevác melletti zabelai büntetés-végrehajtási intézetben töltötte, ahol megérkezésekor a büntetés-végrehajtási intézet felügyelője neki adta villájának teljes első emeletét, amely a börtön területén kívül volt.[12] Nem állt semmiféle felügyelet alatt, három elítéltet osztottak be személyes szolgálatára (egyet inasnak, egyet szakácsnak, a harmadikat pedig testőrnek), éjjel-nappal szabadon járhatott.[12] 1941 áprilisának első napjaiban, egy este egyszerűen kisétált Zabelából, és Belgrádba vonatozott.[13] A második világháború idején, 1944 októberében a partizánok fogságába esett, majd a 21. szerb hadosztály legfelsőbb bírósága elé állították, ahol halálra ítélték és kivégezték.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Ivan Mužić, Stjepan Radić u Kraljevini Srba, Hrvata i Slovenaca, 4. dop. izd., NZ Matice hrvatske, Zagreb, 1990., ISBN 86-401-0040-3, str. 236.
  2. ↑ Bosiljka Janjatović, Stjepan Radić: progoni, suđenja i ubojstvo 1919.-1928. godine, // Radovi Zavoda za hrvatsku povijest, sv. 29, br. 1. (1997.), str. 217.-236., str. 235., hozzáférés: 2016. január 24.
  3. ↑ Rudolf Horvat, 1992., str. 390.
  4. ↑ Kulundžić, 1967., str. 371.
  5. ↑ Janjatović, Bosiljka. Stjepan Radić: progoni, suđenja i ubojstvo 1919.-1928. godine, // Radovi Zavoda za hrvatsku povijest, sv. 29, br. 1. (1997.), str. 217.-236., str. 235.-236., hozzáférés: 2016. január 24.
  6. ↑ Bosiljka Janjatović, Stjepan Radić: progoni, suđenja i ubojstvo 1919.-1928. godine, // Radovi Zavoda za hrvatsku povijest, sv. 29, br. 1. (1997.), str. 217.-236., str. 236., hozzáférés: 2016. január 23.
  7. ↑ a b c d Josip Horvat, Politička povijest Hrvatske, II, August Cesarec, Zagreb, 1989., str. 346.
  8. ↑ Zdravko Dizdar, Župa Miljevci Šibenske biskupije u razdoblju od 1900. do 1950. Archiválva 2016. január 30-i dátummal a Wayback Machine-ben., hozzáférés: 2016. január 24.
  9. ↑ Bosiljka Janjatović, Politički teror u Hrvatskoj od 1918. do 1935. godine, Hrvatski institut za povijest-Dom i svijet, Zagreb, 2002., ISBN 953-6491-71-0, str. 261.
  10. ↑ Rudolf Horvat, 1992., str. 440.
  11. ↑ Bosiljka Janjatović, Politički teror u Hrvatskoj od 1918. do 1935. godine, Hrvatski institut za povijest-Dom i svijet, Zagreb, 2002., ISBN 953-6491-71-0, str. 261.
  12. ↑ a b Kulundžić, 1967., str. 561.-563.
  13. ↑ Kulundžić, 1967., str. 573.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Atentat u Narodnoj skupštini 1928. című horvát Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Atentat u Narodnoj skupštini című szerbhorvát Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források[szerkesztés]

  • Zvonimir Kulundžić, Atentat na Stjepana Radića, Zagreb 1967.
  • Ljubomir Antić, Hrvatska federalistička seljačka stranka, Radovi IHP, 15/1982.
  • Branislav Gligorijević, Parlament i političke stranke u Jugoslaviji 1919-1929, Beograd 1979.
  • Rudolf Horvat, Hrvatska na mučilištu, Školska knjiga, Zagreb, 1992., ISBN 86-03-00771-3
  • Josip Horvat, Politička povijest Hrvatske, II, August Cesarec, Zagreb, 1989.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Belgrádi_parlamenti_merénylet_(1928)&oldid=26548575”