Hatalom (társadalom)
A társadalmi, politikai hatalom az adott állam, politikai egység irányításának lehetősége, közhatalom, a kormányzás és a közügyek (korlátlan) intézésének lehetősége és gyakorlata, uralom.[1]
A hatalom egy intézmény, személy vagy csoport azon képességét jelenti, hogy befolyásolja az egyének, társadalmi csoportok vagy a lakosság egy részének gondolkodását és viselkedését oly módon, hogy azok alárendeljék magukat nézeteiknek vagy kívánságaiknak, és ennek megfelelően viselkedjenek. A hatalom többé-kevésbé megjelenik az emberi együttélés minden formájában, és különböző társadalmi struktúrákat hoz létre.[2][3][4]
Szélsőséges formájában a hatalom egyetlen ember önkénye, törekvése saját céljainak megvalósítására anélkül, hogy alkalmazkodna az érintett emberek igényeihez, figyelembe venné azokat. Eszköze a büntetéssel való fenyegetés, az elnyomás, gazdasági kényszer. Az abszolút hatalmat gyakorlók nem kényszerülnek kompromisszumokra, nem kell figyelembe venniük az alávetettek érdekeit.
A mérsékelt (mindennapi) hatalmi viszonyok ezzel szemben olyan többoldalú (csere)viszonyokként jelennek meg, amelyekben az egyik fél az erősebb, például a gazdasági ösztönzés, jutalmazás, preferencia nyújtása vagy a szélesebb ismeretek, nagyobb tudás révén elérhető befolyásolási lehetőség miatt. Ebben az esetben a gyengébb fél önként mond le az ellenállásról, nem tesz semmit a hatalomgyakorlás ellen, kialakul a tolerancia, a megfelelés, az alkalmazkodás.
Leírása[szerkesztés]
A külső hatalom meghatározza egy személy vagy embercsoport fizikai és szellemi, pszichológiai cselekvési lehetőségeinek körét. Ez azt jelenti, hogy a hatalom nem valami tárgyiasult, közvetlenül látható dolog, hanem a társadalmi kapcsolatok nagyrészt láthatatlan tulajdonsága.[5]
A hatalom alkalmazását pozitívan vagy negatívan is lehet szemlélni. Köznapi értelemben leginkább a negatív értelmezés dominál, ami olyan kifejezésekben mutatkozik meg, mint a „hatalmi megszállottság”, „hataloméhség” a „hatalom megragadása”.[5]
A politikai vagy közhatalom azonban feltétlen szükséges ahhoz, hogy a kormányon lévő politikai formáció végrehajthassa elképzeléseit, képviselni tudja a mögötte álló társadalmi csoportok érdekeit és eszméit. A hatalmi kényszer, az erőszak alkalmazása sem mindig negatív értelmű. A demokratikus társadalmakban állam birtokolja az erőszak monopóliumát és azt a rendőrségre bízza, a polgárok pedig elismerik ezt az állami feladatot. Ezt csak az anarchizmus utasítja el. A demokratikus rendszerekben a hatalmat törvények szabályozzák, korlátozzák.
A hatalom eszmetörténete[szerkesztés]
.jpg)
.jpg)
Bár a politikai hatalom a hatalom filozófiai fogalmának csak az egyik megjelenési formája, az eszmetörténet során mégis ezzel foglalkoztak a legtöbbet a gondolkodók.
Először a görög szofisták munkásságában bukkant fel a hatalom problematikája. Thuküdidész a Méloszi dialógusban[6] a jog belső erejének kérdésével foglalkozik. Míg Mílosz képviselői az igazak előnyeire hivatkoznak Athén egy nagyhatalom tiszta hatalmi álláspontját képviseli. Az igazság csak akkor érvényesülhet, ha az erők egyenlőek. A hatalomgyakorlás tehát az emberi természeten alapul.
Platón a Gorgiasz dialógusban kifejti: Azok, akik hatalmasnak tűnnek, valójában tehetetlenek, mert nem azt teszik, ami valójában minden racionális törekvésnek a célja, hanem csak azt, ami pillanatnyilag a legjobbnak tűnik számukra; azaz nem azt teszik, amit „igazából” akarnának, ha tudnának „jobbat”.
Arisztotelész az uralom és a szolgaság elméletének keretein belül foglalkozik a hatalom problémájával. A politikai uralom a despotizmussal ellentétben szabadok uralma a szabad emberek felett, akik felváltva uralkodnak.
A latin nyelvű irodalomban először Cicero tett különbséget a hivatalos hatalom értelmében vett potestas és a tekintély értelmében vett auctoritas között. Erre a megkülönböztetésre építve Hippói Szent Ágoston abból indul ki, hogy az emberek valójában nem uralkodhatnak az emberek felett, hanem csak csak az értelem nélküli lényeken. A skolasztikus filozófia ebből vezette le azt a kérdést, hogy vajon az Édenkertet az uralom minden formája nélkül kell-e elgondolni. Aquinói Szent Tamás a hatalomgyakorlást a szabad emberek feletti ésszerű uralom formáira korlátozza, amelyek az Igazsághoz, a közjóhoz vezetnek. Auvergne-i Vilmos pontosítja, hogy a potentia a potestas egyik formája, amely csak az alárendeltek engedelmessége révén hatékony. William Ockham mindenekelőtt az embereknek a mester nélküli természet feletti közös uralmára összpontosít. Ockham szerint a tulajdon fontos hatalomforrás és egyben az isteni hatalomtól független, de az uralkodók beleegyezésétõl függő politikai kényszerítő hatalom anyagi alapja. Az emberek ellenállása a politikai hatalom gyakorlásával szemben nála már nem az Isten által rendelt renddel szembeni ellenállás, ahogyan azt Pál apostol megfogalmazza Pál levele a rómaiakhoz 13. fejezetében: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől; és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek.”[7]
Páduai Marsilius még tovább megy a szellemi hatalom gyakorlásának delegitimizálásában: számára ez fogalmi ellentmondás. A béke fenntartásához kényszerítő erővel felvértezett egységes hatalom kellene. A hatalom Istentől származik, de érvényesítéséhez kényszerítő eszközökre van szükség, ami leginkább egy választási monarchiában képzelhető el.
Míg a késői skolasztika egészen Kálvin Jánosig továbbra is a hatalom jogi igazolására koncentrált, Machiavelli nyíltan elvetette az Isten kegyelméből való hatalomgyakorlás középkori tanítását. Szerinte bárki, aki számol a realitásokkal, kellően ügyes és eszes, bármilyen államot elkormányozhat. Jean Bodin eszményképe viszont a köztársaságkori római család és a pater familiaris, amelyből mindent levezet. A szuverén hatalom ismertetőjegyei nála a jutalmazás, megkegyelmezés, hadüzenet, békekötés és törvényhozás joga. Az utóbbi azért fontos kérdéskör, mert ez időben a parlament már igényt tart arra, hogy törvényeket hozzon. Bodin szerint a parlament nem törvényhozó szerv. Ugyanakkor úgy tartja, hogy az uralkodó nem szegheti meg az isteni és természeti törvényeket.
Thomas Hobbes szerint az emberek természetükből fakadóan a természet kisajátítására valamint a többi ember feletti uralomra törekszenek. A „mindenki háborúja mindenki ellen” kialakulását csak az akadályozhatja meg, ha a hatalmat a jogrendszer által megteremtett szubjektumra – az államra – koncentráljuk. Hobbes Leviatán című művében ilyen módon teljesen megoldja a hatalom igazolásának problémáját a hatalom jogi elméletének keretei között.
Thomas Hobbes-szal ellentétben Baruch Spinoza szerint mindenkinek kiterjed a természetes joga mindenre, amit megtehet. Ezzel egyenlőségjelet tesz a természetjog és a hatalom között. Az erény azonban a hatalomhoz is kötődik, és a hatalom akkor jelenik meg erényként, ha kedvező hatást gyakorol az emberekre és ezt nem az ellenállásuk leküzdésével éri el.[8]
Immanuel Kant személyteleníti a hatalom fogalmát, függetlennek tartja azt a személyi uralomtól, és egyenlővé teszi a tekintélyelvű állam államhatalmát, amelynek engedelmeskedni kell, az erőszakkal, anélkül, hogy annak jogi legitimitását kötelezőnek tartaná. Az erőszak olyan hatalom, amely felülmúlja más hatalmak ellenállását.[9]
Johann Gottlieb Fichte ismét közelebb hozta egymáshoz a hatalmat és a jogot. Nála az állami erőszakot felváltja a szerződéssel legitimálandó államhatalom fogalma. Adam Heinrich Müller számára a tisztán fizikai hatalommal szemben csak a kollektív meggyőződésen alapuló hatalom legitim.
Hegel a Jogfilozófia alapjai című munkájában így ír a hatalomról:[10]
„A magánjog és a magánjólét szféráival, a családdal és a polgári társadalommal szemben az állam egyrészt külső szükségszerűség és az ő magasabb hatalmuk; természetének törvényeik és érdekeik alá vannak rendelve és függenek tőle. Másrészt azonban az állam az ő immanens céljuk s ereje általános végcéljának és az egyének különös érdekének egységében van, abban, hogy az egyéneknek annyiban vannak kötelességeik az állam iránt, amennyiben egyúttal jogaik vannak.”
Ebből a felfogásból, aminek lényege, hogy a hatalom ott a legerősebb ahol nem látható, fejlődött ki a hatalomfogalmának átvitele a 19. században a társadalom sok már területére. Friedrich Nietzsche a vallást elemezte hatalmi jelenségként, majd Karl Marx és Friedrich Engels mutatta ki a hatalmi viszonyokat a társadalmi osztályok küzdelmében.
Marx és Engels megállapították, hogy a társadalomban a személyes hatalmi viszonyok anyagi erőviszonyokká, osztályhatalommá válnak a pénz és a tőke munka feletti uralma révén.[11]
Nietzsche viszont abból indult ki, hogy a „hatalom akarata”, a hatalomgyakorlás kielégíthetetlen vágya minden élőlény elemi indítéka, és minden erkölcsi ítéleten felül áll. A hatalom igazolásának ezt a koncepcióját a 19. században tovább bővítették az életerős tevékenység és a kulturális kifinomultság vagy dekadencia feltételezett ellentétévé. Ez különösen nyilvánvaló az antimarxista elitelméletekben, például Vilfredo Paretonál.
Max Weber számára a hatalom fogalma „szociológiailag amorf” és a következőképpen definiálja: a hatalom lehetőséget jelent a saját akarat érvényesítésére egy társadalmi kapcsolaton belül, ellenállással szemben is, függetlenül attól, hogy ez a lehetőség milyen alapokon nyugszik.[12]
Hannah Arendt szerint a hatalom az az emberi képesség, ami lehetővé teszi, hogy az ember társuljon másokkal és velük összhangban tevékenykedjen. A hatalom akkor keletkezik, amikor az emberek összejönnek és együtt cselekszenek.[13] Arendt szerint a hatalom alapvetően más, mint a kontroll, a dominancia és az erőszak.[14]
Michel Foucault bírálta a hatalom hagyományos, jogi felfogását, amit egyoldalúnak és „furcsán korlátozottnak” tart.[15] Vizsgálta a hatalom stratégiai működésmódját, amely a hatalom hagyományos felfogásában kevés figyelmet kapott.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Magyar Larousse
- ↑ Steven Lukes: Power. A Radical View. Palgrave, London 2005 [1974].
- ↑ Michel Foucault: Analytik der Macht. Suhrkamp, Frankfurt am Main 2005.
- ↑ Hannah Arendt: On Violence. New York/ London 1970 (deutsche Ausgabe: Macht und Gewalt. Piper, München 1970, 15. Auflage 2003).
- ↑ a b Imbusch
- ↑ https://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/bevezetes_a_gorog_bolcseletbe/thukudidesz_meloszi_v_85_116.pdf
- ↑ Pál levele a rómabeliekhez, 13.
- ↑ Wolfgang Bartuschat: Spinozas Theorie des Menschen. Felix Meiner Verlag, 1992, ISBN 3-7873-1273-0, S. 387.
- ↑ Immanuel Kant: Kritik der Urtheilskraft. Akademie-Ausgabe. Band 5, S. 260 ff.
- ↑ https://real-eod.mtak.hu/15217/1/AkademiaiKiado_007378.pdf; 261. paragrafus
- ↑ Karl Marx: Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie. Dietz, Berlin 1953, S. 65.
- ↑ Max Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. Kapitel 1, § 16.
- ↑ Hannah Arendt: Macht und Gewalt. 4. Auflage. Piper, München 1981, S. 45 und 53.
- ↑ Joy Ann James: Hannah Arendt's Theory of Power as Communication: A Feminist Critique. (hely nélkül): Fordham University. 1987.
- ↑ Michel Foucault: Der Wille zum Wissen (= Sexualität und Wahrheit Bd. 1). 20. Auflage. Suhrkamp, Frankfurt am Main 2014, S. 87.
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Macht című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források[szerkesztés]
- Magyar Larousse. Budapest: Akadémiai. 1991. ISBN 963 05 5856 4
- Peter Imbusch: Macht und Herrschaft in der wissenschaftlichen Kontroverse. Wiesbaden: Springer Fachmedien Wiesbaden. 2012. 9–10. o.