Hárún ibn Humáravajh

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hárún ibn Humáravajh
Született 9. század
Elhunyt 904. december 30.
Fustat
Állampolgársága török
Szülei Humáravajh ibn Ahmad ibn Túlún

Abu Músza Hárún ibn Humáravajh (arab írással أبو موسى هارون بن خمارويه – Abū Mūsā Hārūn ibn Ḫumārawayh; 882Katái, Egyiptom, 905. január 1.) az Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, illetve az anatóliai határvidék és Felső-Mezopotámia egy részét uraló túlúnida dinasztia negyedik fejedelme volt.

A trón megszerzése[szerkesztés]

A 884896 között uralkodó Humáravajh második gyermeke volt. Fivérét, a tizennégy esztendős, részeges Dzsajsot követte a trónon, miután július 26-án a jogtudósok (fakíhok) és bírák (kádik) alkalmatlanná nyilvánították és bebörtönözték. Pontos életkorát nem ismerjük, de tudjuk, hogy fiatalabb volt fivérénél. A hatalomváltás nyomán lázadás robbant ki egyik nagybátyja, Rabía ibn Ahmad ibn Túlún vezetésével Alexandria környékén, de a berberek támogatta mozgalmat 897 őszére leverték, Rabíát pedig halálra korbácsolták a régi fővárosban, Fusztátban. Ezzel Hárún uralmát sikerült megmenteni, de az összeomlást nem lehetett megállítani. A hatalmas összegeket igénylő hadsereg és az udvar pazarlásai már Humáravajh halála idejére kiürítették a kincstárat, a gyenge központi hatalomra pedig mindinkább rátelepedtek az idővel zömmel bizánci rabszolgakatonákból (gulám) hadsereg egymással rivalizáló hadvezérei (a legfontosabb ebben az időben bizonyos Fáik, Badr és Száfi volt). A néhány évtizede épült Katáiban székelő udvartól gyakorlatilag függetlenül tevékenykedhetett a Palesztina és Szíria nagy részét uraló helytartó, Tugdzs ibn Dzsuff.

Területveszteségek[szerkesztés]

Az egyiptomi fejedelemség megrendülését a bagdadi kormányzat arra használta fel, hogy jelentős területeket szakítson el tőle: Hárún alatt al-Mutadid kalifa (892902) csapatai bevonultak a bizánci határvidékre (Szugúr és Avászim), és elhódították az egész felső-mezopotámiai térséget. Emellett az addig fizetendő évi 300 000 dénárról 450 000-re emelték a helytartóság elismeréséért fizetendő évi adót, tovább súlyosbítva az állam helyzetét.

901-ben a Palmüra és Eufrátesz közti vidék beduinjai körében lázadás robbant ki az iszmáilita síita misszionárius, Zikravajh ibn Mihravajh két fia, a Tevés Ember (Száhib an-náka) és az Anyajegyes Ember (Száhib as-sáma) vezetésével. A nomádok 902-ben Rakka|Rakka városánál szétverték Tugdzs ibn Dzsuff csapatait, majd megostromolták Damaszkuszt, ahonnan csak jelentős sarc fejében voltak hajlandóak elvonulni. Ezután meghódították az Orontész-völgy fontosabb városait (Baalbek, Homsz, Hamá, Maarrat an-Numán, Szalamijja), és Aleppó meghódítását is megkísérelték. Ekkora a megerősödött bagdadi kormányzat úgy döntött, hogy a Túlúnidák tehetetlenségét látva beavatkozik. Muhammad ibn Szulajmán al-Kátib 903 novemberében elsöprő győzelmet aratott a lázadók felett. Al-Muktafi kalifa hadainak megjelenését látva Ibn Dzsuff, majd Fáik és Badr is átállt a teljes seregével együtt.

Szíria és Palesztina elvesztése hatására Hárún két nagybátyja, Ali és Sajbán összeesküvést szőtt ellene, és 905. január 1-jén meggyilkolták az éppen részeg uralkodót. A trónt Sajbán foglalta el, de a meginduló abbászida támadást már ő sem tudta kivédeni.

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Thierry Bianquis: Autonomous Egypt from Ibn Tulun to Kafur, 868-969. In The Cambridge History of Egypt: Volume I. Főszerk. M. W. Daly–szerk. Carl F. Petry. Cambridge: Cambridge University Press. 1998. 86–119. o.  
  • Hugh Kennedy: The Prophet and the Age of the Caliphates: 600–1050. London: Longman. 1986.  
  • Hamilton Alexander Rosskeen Gibb: Ṭūlūnids. In Encyclopaedia of Islam: A Dictionary of the Geography, Ethnography and Biography of the Muhammadan Peoples (4. kötet). Szerk. Martijn Theodoor Houtsma. 1. kiadás. Leiden: E.J. Brill. 1936. 834–836. o.